Gondolatmorzsák

Mielőtt belevágnék a kamionos történetekbe ... ööö ... camino-s eseményekbe ... gondoltam, először valami általános összegzést adok, ami a gyaloglás, zarándoklás sava-borsát hivatott kifejezni. Rögtön itt az első dilemma. Gyaloglás vagy zarándoklat? Kinek mi. Nekem inkább gyaloglás, és azt kell mondjam, hogy az emberek zömének az. Mert lehet valaki hívő és vallásos, de aki esténként a wifi jelszó után tudakozódik, az számomra nem egy hiteles zarándok. De mindenki nevezze annak, amit szíve diktál.

Sokan kérdezték tőlem - immár idehaza - hogy mit adott az út, milyen megvilágosodásban volt részem. Nos, restellem, de semmi egetrengető nem történt velem. Csoda nuku, látomás semmi, de persze ez nem is volt elvárás, csak olvastam X.Y. könyvét, ahol háromnaponta könnyező Madonnák jöttek szembe, és meg sem született utódok lidérce kísértett. De azt se mondhatom, hogy elkerült a katarzis érzése. Csakhogy ez nem hispán földön történt meg velem, hanem idehaza. Szóval a santiagoi katedrális hidegen hagyott, a fisterrai fárosz csak szőrmentén érintett meg, ám amikor saját kis lakom bukkant elő a fák mögül, és elmondhattam, hogy hazaértem, nos, akkor valami meghatódottság tényleg szorongatta a torkomat.

Az élet ama furcsaságán is elgondolkoztam, hogy hazaértem után hányan megkérdezték, hogy bírtam erővel, nem betegedtem-e le, nem szereztem-e valamilyen sérülést. Jóllehet ezek logikus kérdések, ám azt senki nem kérdezte meg, hogy a fűnyírás következtében milyen károsodást szenvedett szervezetem. Pedig tudnék mesélni! Mármint eme utóbbi nyomorúságról. (Egy hete nyírom az ősgyepet, és úgy érzem magam, mint akit mozsárban törtek össze.) Ellenben a gyaloglás nem okozott különösebb gondot. Az út elején volt pár apró vízhólyag, de este kilyukasztottam őket, és reggelre már nem is volt érzékeny. Csöppnyi, kezdődő csonthártya gyulladás is volt a palettán, de erre is fel voltam készülve; Flector kenőccsel kenegettem, hidegvizes zsebkendővel borogattam.

Mire tanít meg az Út? Ha csak egy szót kéne mondanom, az az Önismeret lenne. Kicsit bővebben, az ember szembesül fizikai és lelki erejével, megtanulja leküzdeni a vágyat, hogy leüljön egy padra és fel se kelljen onnan többet :) Mert azért a próbatételek során átsuhan az ember agyán, hogy voltaképpen miért is nem maradt otthon, és nézi a tévét a kényelmes kanapéján egy barátságos szobában. Helyette a sárban caplat az ember, didereg, mert a kitartó eső már egy órája átáztatta a ruháját, és tisztában van vele, hogy még vagy 10 kilométer van hátra a következő pihenőig. Azért ne ijedjetek meg, nem mindegyik nap ilyen sötét és borús hangulatú. Az esőt is meg lehet szokni, és ugyebár a felhők felett mindig kék az ég. Az sem hátrány, hogy a napok múltával az emlékek megszépülnek, és idővel a korábbi önkínzó "vezeklés" immár hőstetté lényegül át.

Amiről még mindenképp szót szeretnék ejteni, az az összetartozás érzése. Mikor a vándorok délután megérkeznek a szállásra, és vagy régi ismerősök arca köszön rá, vagy új rokonszenves lelkekkel barátkozik össze. Persze a kulcsszó a kommunikáció, sőt a nyitottság. Sokat segít, ha beszélsz valami idegen nyelvet. Meg kell mondjam, magam is meglepődtem, hogy szinte mindenki makog legalább angolul. Tehát adva van a közös beszélgetési felület. Ha több nyelvet beszélsz persze még jobb, mert ki ne örülne, ha a saját nyelvén szólnak hozzá. És rengeteg náció fordul elő, a világ különböző szegletéből. Feltehetőleg a dél-koreai "tömeg" a leginkább szembeötlő, de bőven vannak ausztrálok, amerikaiak. És akkor már nem is kell mondanom, hogy nem múlik el nap olasz, francia, német üdvözlés nélkül.

Nekem volt még egy trükköm a társalgás beindításához, amit hamarosan majd képen is láthattok majd. :) Az út során egy felfújható zsiráfot vittem magammal, ami a hátizsák oldalához volt rögzítve, és hosszú nyaka révén már messziről "világított". És még "csipogni" is tudott! Sokszor csak eme "csipogással" köszöntöttem sorstársaimat, és szinte mindig egy mosoly volt a válasz rá. Többen kimondottan megállítottak, hogy szeretnék lefotózni a Zsiráfot, - és még azt se bánják, ha én is rajta leszek a képen. :) Igen, igaz, van bennem némi hajlam az exhibicionizmusra, de cserébe mindenki emlékezett rám, mint az őrült magyarra, aki zsiráffal járja az utat. Mellesleg olyan "bókot" is kaptam, hogy valaki távolról meglátta zsiráfkám vidám sárga-piros fejét, és menten megnyugodott, hogy nem tévesztette el az utat, vagyis jól követte a felfestett útjelzéseket.

Jakobsweg

Ez a Camino "titkos" neve a németeknél. Ahogy nálunk is hívják Szent Jakab zarándoklatnak. Szóval találtam ezt a kedves, vicces képet, és ha már a beszámoló hamvába holt, legalább ezzel adjam meg a tiszteletet az elhunytnak.

Nem tudok németül, ezért mástól vettem a fordítást: "Azt hittem, hogy a Jakab út izgalmas. És te?"

03. nap Villava-Lorca

Villava-ról annyit kell tudni, hogy Pamplona elővárosa. Pamplona meg ugyebár a bikákról ismert, de bevallom engem nem vonz ez a bikafuttatásos látványosság. De haladjunk sorjában! Reggel frissen ébredtem, főztem egy nagy adag teát, és megtöltöttem fél literes palackjaimat. És ittam egy adag sós vizet, mert az előző napi izzadás miatt pótolnom kellett az ásványi sókat, és a konyhasó is jobb, mint a semmi.

Pamplonát szép parkok jellemzik, meg van egy Citadella is, én viszont kicsit elkeveredtem a városban, és ráadásul a GPS eleme is lemerült. Szerencsére az előző szálláson magamhoz vettem egy szórólap térképet, és annak segítségével könnyedén tájékozódtam. Pamplona után nem sokkal jön Cizur Menor. Itt egy spanyol lányok alkotta nagyobb csoportba botlottam, és velük sétáltam jópár kilométeren keresztül. A várost elhagyva elég kaptatóssá vált az út, de meglepően sok zarándok bandukolt velem együtt. Jószerivel nem is kellett a felfestett nyilakat keresni, mert elég volt néznem az előttem haladó hátizsákok sorát. A táj

kezdett unalmassá válni, hol szőlőtökék között haladtam, hol repceföld sárgállott oldalvást. Déltájt elértem egy kisebb emlékhelyet, ahol a pár fa árnyékában már több turista pihegett. Én is lepakoltam, falatoztam egy keveset, és fotóztattam a zsiráfomat, aki egyre közkedveltebbé vált. Folytatva az utat jött az a rész, ami szerintem az egész Camino leglátványosabb része, számomra mindenképp az út egyik jelképe. Ez pedig nem más, mint egy szoborcsoport. De nem is tudom, hogy pontosan minek kéne neveznem, mert vaslemezből kivágott és barnára festett alakokról van szó. Hátulról vagy elölről nézve nem is látsz semmit, hiszen a vaslemez nem vastagabb, mint 2 centi, viszont oldalról egy lovas-szamaras zarándokcsapatot formáz a látvány. És nekem mindig Don Quijote és Sancho Panza jut eszembe ezekről az alakokról. De amíg ide elérünk, addig egy elég magas hegycsúcsot kell megmászni. Kopár hegyoldalon kell felfelé kaptatni, egy sor

szélerőgép árnyékában. Az árnyékot kéretik szó szerint érteni! Egy zergék koptatta ösvényen halad felfelé az ember, köves, gödrös az út, és 3 másodpercenként az ember lába alatt elszalad a propellerek árnyéka. Irtó fura érzés ám, kicsit olyan szédülős, bizonytalan és érzékcsalódásos. Mint mikor ültök a vonaton, azt hiszitek elindult a szerelvény, pedig csak a szomszéd vágányon lendült mozgásba a másik vonat. De elkanyarodtam a lényegtől, hiszen az maga a hegycsúcs. A szoborcsoporton kívül volt egy másik kedves meglepetés: valamilyen szervezet vizet osztogatott odafent. A magam részéről azt vallom: "ha ütnek szaladj el, ha adnak fogadd el", tehát én is hálatelt szívvel szlopáltam a drága nedűt - legalább nem

kellett levennem a zsákot, és a saját vizemet használni. Lefelé (mert ahová felmész, onnan le is kell jönni) bokagyilkos terep következett, és ráadásul hosszan, igazán hosszan. Következett Uterga, majd pedig Puente la Reina. Ez utóbbi igazán szép kisváros, de be volt sózva a fenekem, és csak annyit időztem, míg elfogyasztottam két szendvicset. Mellesleg ebben a városban egyenesen a rendőröket intettem le, hogy megkérdezzem merre vezet az út. Kedvesek és segítőkészek voltak! :) Azért mentem tovább, mert még csak 2 óra volt. Megfigyeltem, hogy a zarándokok zöme ilyentájt befejezi a vándorlást. Szállást keres, aztán nekiáll mosni, főzni, vasalni. Na jó, ez utóbbi badarság. De tényleg beérik 25 kilométerrel, és inkább a biztos szállás reményében letáboroznak.

 

 

Ez utóbbi kép Puente la Reina-t elhagyva készült. Egy kis oktatás: a puente hidat jelent, a reina pedig királynőt. És a híd valóban gyönyörű. Mint egy királynő. :)
Ballagtam tovább, míg az alábbi kép nem tárult a szemem elé, de igazából már nem emlékszem, hogy hívják ezt a parányi falut, viszont nekem pont beleillett a Cervantes-i hangulatomba:

Ám amíg oda elértem találkoztam birkákkal, meg egy vérszomjas sáskával. Történt pedig, hogy elérkeztem egy völgyhöz, amin egy némiképp lepusztult híd(rom) vezetett keresztül. Épp bizonytalankodtam, hogy vajon tényleg arra vezet-e az út, mikor az ágyékomnak repült egy rovar. De nem ám egy átlagos példány, hanem egy hatalmas sáska generális. Mert hogy a színe is olyan katonai terepszínű volt. Bevallom kissé berosáltam, és heves kézmozdulatokkal igyekeztem lesöpörni magamról. Talán még sikítottam is, de ezt - hacsak nincs rá tanú - leginkább tagadom.

 

Mielőtt beértem Lorca-ba (gondoltam itt szállok meg az irodalmi vonatkozás miatt) még lehagytam pár zarándokot, amit jól is tettem, mert már elég későre járt az idő, és bizonytalan volt a szállás. Sőt a faluban olyan kéretlen hangokat is hallottam, hogy már nincs hely sehol, és tovább kell menni. Nos, 42 km után ez nem tartozik a jó hírek kategóriába. Szerencsére nem hittem a szóbeszédnek, és lőn: az egyik helyen megkaptam az utolsó ágyat. Akkor persze örültem ennek a hírnek, de el kell mondanom, hogy ez volt az egyik legrosszabb szállásom. A szoba akkora volt, mint egy tehetős falusi ember kamrája, benne két emeleteságy és némi topogni való hely. Három francia (Athos, Porthos, Aramis) már élénk eszmecserét folytatott, és őrült kupleráj volt a helyiségben. Gyorsan megfürödtem a folyosón lévő zuhanyfülkében, ahol forogni is alig tudtam, annyira szűk volt. Még volt madárlátta kajám, így a vacsora kérdése is megoldott volt. És itt találkoztam a Camino egyik lélekpróbáló megmérettetésével, a horkolás szimfóniával. Mikor összehangolt gőzgépek, sípok és dudák generálta kakofóniában kell nyugvást találnia az embernek. Bár hoztam otthonról elasztikus füldugót, de rutintalan módon nem voltak kéznél, és az éjszakai sötétben nem akartam a zsákban turkálni, főként, hogy az emeletről lejövetel már önmagában sem volt egyszerű művelet, mert talán helytakarékosságból, de létrát nem mellékeltek az ágyhoz.

02. nap Roncesvalles-Villava

Reggel 6-kor felkapcsolták a villanyt. Ugyanis minden szálláson van egy szabály, hogy mikor kell elhagyni az épületet. Ez általában 8, 9 óra, de ugyebár időt kell hagyni a tisztálkodásnak, reggelizésnek, tötyögésnek, lötyögésnek, pakolászásnak. Még nekem is kell egy óra, pedig nem a szötymörgésről vagyok híres. Reggel egyébként egy holland házaspárral szörnyülködő szempillantást váltottunk. ami az ír nő éjszakai koncertjének szólt. Beszélni nem mertünk, mert az előadóművésznő is ott sertepertélt. A földszinten megreggeliztem, elég nagy volt a tumultus, mindenki készülődött indulni. Ennek az első szállásnak az az érdekessége, hogy itt jönnek rá a zarándokok, mennyi felesleges dolgot hoztak magukkal. Egy asztalra kipakolva ott hevernek a dolgok, amikből bárki bármit elvihet, de inkább az a helyzet, hogy cuccok egy nagyobb halmot képeznek. Rengeteg polyfoam és vaskos útikönyv keresi gazdáját, de láttam tornacipőt és vaskulacsot is. Az indulás kicsit szerencsétlenre sikeredett, mert a zár nem működött, és a kaput egy kötél megrántásával kellett kinyitni. Én addig balfácánoskodtam, hogy a kötélre ne csukódjon rá a hatalmas kapu, míg az ujjam tompította a több százéves kapu záródását. Szentségeltem volna, de egy ilyen helyen ezt mégsem illik. Fél 8 felé járt ekkortájt, éppen kezdett világosodni. Az alábbi tábla köszönt rám:

Ami persze némi képzavar, mert ez az autósokra vonatkozik, de az arányokat helyesen szemlélteti. Többen is egyszerre indultunk, ezért nagyon nem is kellett néznem a jelzéseket, elég volt követni a hátizsákos embereket. Beértem valami településre, ahol a főtéren göcsörtös fák fogadtak:

Később rájöttem, hogy ezek a fák valójában platánok, csak teljesen visszametszették őket, és ettől olyan csúf, bibircsókos kinézetük volt. És gyakorlatilag minden spanyol város főterének a kelléke. Mivel még csak április közepe volt, még alig volt rajtuk pár levélkezdemény, és ettől olyan díszlet jellege volt az egésznek. Elhaladtam tehénistállók mellett, ami akkor még újdonságnak tűnt. Az út ezen szakaszán nagyon bőkezűen bánnak a táblákkal:

Sajnos ez a pontos tájékoztatás nem volt minden tartományra jellemző, igaz később már annyira rutinossá vált az ember, hogy kevésbé is volt rá szükség, de én mindig szerettem látni, hogy mennyit haladtam, és mennyi van még hátra a következő jelentősebb pontig. Engem ez valahogy doppingol. Beértem egy kisvárosba, ahol ez a publikus pelóta pálya fogadott. Ennek a labdajátéknak a lényegére most nem térek ki, elég ha felidézem számotokra, hogy Bud Spencer ilyet játszott az "És újra dühbe jövünk" című filmben.

Déltájt egy kisebb erdőcskén vezetett át az utam, rögvest megragadtam az alkalmat, egy kiadós ebédelésre. Az alábbi képen az otthonról hozott, és a szomszédaimtól kapott hamubasült kakaós süti látható.

És akkor jöjjön, ami még nem volt, a nagy leleplezés. Merthogy nem egyedül vágtam neki az útnak, hanem volt egy foltosnyakú társam. Hosszú, lajtorjanyakú, sárga, kicsit elálló fülekkel, némiképp punkos rózsaszín hajjal. Imhol ni:

Eddig szegény a zsákban kushadt, de most felfújtam, és a hátizsák oldalába a tűztem. Ettől kezdve már mindenki megismert, én lettem a zsiráfos fickó, és büszkén mondhatom, hogy sok ember arcára varázsoltam mosolyt. Főleg, hogy Nóra beszélni" is tudott, - ha megnyomkodtam visító hangot adott.

Az alábbi kép pedig azért készült, mert én még ilyen lusta lovakat nem láttam. Ugyanis azok a barna pacák igazából pacik. Feltehetőleg teli pocakkal.

Délután kezdett kevés lenni a vizem, ezért nagyon megörültem, mikor az egyik falu terén egy közkutat fedeztem fel. Elég meleg volt ezen a napon, és izzadtam is rendesen. Örömömet fokozandó volt ott egy árnyékos pihenőhely, sőt egy cica is, aki megirigyelte a bélszínrólót, amit éppen rágicsáltam. Persze a keserves nyávogása megindította a szívemet, és adtam neki az ínyencségből. Először a padra tettem le az ízes falatot, de a bikfic úgy csinált, mint aki nem képes lejönni a magaslatról, és ott fent korzózott fel-alá. Aztán, persze később lejött, amikor már tudatosult benne, hogy milyen finom csemegéhez jutott hozzá.

Pár órával később láttam még egy patakban álldogáló muksót, aki talán pisztrángra horgászott, végül fél 5 felé feltűnt Villava, 38 km után. Rögtön a városka elején van egy ódon híd, amin átkelve jobbra ott van egy kolostor, ahol megszállni kívántam.

Az atyával pompásan elbeszélgettem olaszul és szívélyesen invitált, hogy aludjam náluk. A templomon keresztül egy rendkívül hangulatos kertbe vezetett, a kert túlvégén pedig ott volt a szállás. Már 4-5 ember tartózkodott ott. A szobában 8 emeleteságy volt, de még este se voltunk annyian, hogy ne aludhatott volna mindenki az alsó ágyon. A szálláshoz pompás konyha is tartozott, és megragadtam az alkalmat, hogy főzzek magamnak egy teát. 

 

Szerdai napot írtunk, ekkor volt a spanyol kupadöntő. Tévé sajnos nem volt, de amúgy később úgyis megtanultam, hogy az ilyen meccseket csak a fizetős tévéadók adják, tehát esélyem se volt, hogy lássam a mérkőzést. Viszont volt ott három spanyol muki, akik rádión hallgatták a meccset. Én is ott meresztettem a fülemet, de aztán a második félidőre lemerült a telefonjuk, így nem tudtam meg a végeredményt. Alváskor egy koreai férfi mellett hajtottam álomra a fejem, de azért külön ágyon. Szimpatikus fickó volt, egész jól eltársalogtunk. És amennyire emlékszem, egész jól aludtam ...

01. nap - SJPP-Roncesvalles (Roncevaux)

Szóval fent ülök a vonaton, ami kellemesen duruzsol, és próbálok aludni. Egyeseknek ez könnyen megy, én nem tartozom közéjük, bár a világítást lekapcsolták, és csak némi derengő fény pislákolt. Előttem egy japán nő felváltva mahjong-ozott, pasziánszozott avagy a khmer bibliát olvasta, mindezt egy táblagépen. Jobbra tőlem egy 12 év körüli kisfiú a nővérével (vagy anyjával). A srác tüsihajú, szemüveges és baseball sapka díszelegett a fején. Takaróba burkolózott, de a csupasz lába kilógott a pléd alól. Brrrr .... inkább nem néztem, mert dideregni kezdek a látványtól. Doux-ban álltunk vagy fél órát, de legalább oldalról láttam egy olyan cickányorrú TGV vonatot. Hat óra felé beindult a tájékoztatás, és bemondták a következő település nevét, igaz csak elvétve értettem belőle bármit is, de szerencsére ahogy világosodott, sikerült elolvasnom az állomások neveit. Végre, fél kilenc felé a Bayonne tábla is feltűnt. Na ezt is megértük, és végre sínen vagyunk minden értelemben - gondoltam én. Minő optimizmus és baklövés. Közölték, hogy két és fél óra múlva lesz csak csatlakozás, és ráadásul az nem vasparipa, hanem vonatpótló busz. Nofene itt is a MÁV működik?

Annyi gyógyír volt sajgó lelkemre, hogy sorstársak tucatját fedeztem fel, köztük egy franciát, aki legalább az információs pultnál pontos híreket kapott, és tőle értesültünk a lesújtó tényekről. Valamint egy amerikai nővel barátkoztam össze, akinek akkora zsákja volt, mintha az út végén a katedrálist magával akarná vinni emlékül. Zsákszám pakolta ki a gyógyszereket, magnéziumot, kalciumot, porcerősítőt. Viszont jót beszélgettünk, és sikerült felvennem angolból a fordulatszámot. Felszálltunk a buszra, és jött a meglepetés. A busz mivel vonatpótló járműként közlekedett, ezért bár aszfalton haladt, de az összes falu összes vasútállomását meglátogatta, és bár senki nem akart se fel, se leszállni, ezeket a kitérőket valamennyi alkalommal megtettük. Így esett, hogy fél 1 is elmúlt, mire a híres-neves Saint-Jean Pied de Port-ban

lekászálódtunk a buszról. Erősen forogtak a fogaskerekek a fejemben, hogy elinduljak-e még aznap, vagy rögtön pihenőnappal indítsak-e. Mivel az utat az útikalauz 7 órára saccolta, ezért nem volt kérdéses, hogy melyik verzió mellett teszem le a voksot. Gondolom megértitek, hogy ekkor már úgy toporogtam, mint egy versenyló a start előtt. Az amcsi csaj mondta, hogy inkább marad, és majd másnap vág neki, és amúgy is a könnyebb utat akarja választani. Ugyanis a Camino során többször van alternatív útvonal, ami elvileg kevesebb látnivalót nyújt, de cserébe könnyebb vagy rövidebb távot ígér. Rögtön így kezdődik a zarándoklat, és talán ennek is köszönhetően (meg az ifjonti hévnek) már az első métereken eltévedtem. Pedig GPS is volt nálam.

Odáig nem is volt gond, hogy át kellett kelnem egy patakon, mert erre emlékeztem a fimből is. Apropó, az úgynevezett credencial-t, ami nem más mint a zarándok útlevél, már Budapesten beszereztem, így ezért már nem kellett sorba állnom. Ez az okmány biztosítja, hogy a szállásokon befogadnak, és ebbe kell pecsételni, ami igazolja, hogy jártál az adott helyen. Tehát hatalmas elszántsággal és lendülettel nekivágtam a 25 km-es útnak. A leírás szerint az első nap a legnehezebb, mert egyrészt 1500 méter magas hegyen kell átjutni, másrészt ilyenkor még az ember nem igazán edzett. Az idő szép volt, a táj zöldellt, és emelt lélekkel hagytam magam mögött Saint-Jean tábláját. Aztán láttam egy sajtgyárat, előtte egy temetővel, majd jött egy falu, ami nem vágott egybe az útikalauz által említett településsel.

 

Ráncokba szaladt a homlokom, és próbáltam a helyi lakosokkal kommunikálni. Akkor még azt hittem tűrhető sikerrel. Mondták menjek visszafelé, és aztán forduljak balra. Na ja, de két út is volt balra, és richtig a rosszat választottam. Kaptattam felfelé, aztán egyszercsak elfogyott az út alólam. Ott álltam egy ormótlan nagy ház előtt, amit kutyaugatás óvott a hívatlan látogatóktól. Hiába köszöngettem jó nagyokat, sehol senki. Aztán becsöngettem és szerencsémre jött egy asszonyság. Mondjuk a hátizsákom magáért beszélt, hogy nem az adóhivataltól jöttem, és ő készségesen mutatott is a hegygerincre, hogy ott van a napoleoni út, és arra kéne mennem, de onnan nincs átjárás, tehát menjek vissza, ahonnan jöttem. De végre támpontként

megértettem a sajt és a temető szavakat, és ebből kitaláltam, hol kell VALÓJÁBAN balra fordulnom. És lőn! Végre a GPS-en is megleltem, hogy hol vagyok. Sikerült összehoznom 5 km kerülőt, ami csak azért volt ciki, mert eleve 1 óra volt, hogy elindultam Saint-Jeanból, és nem szerettem volna a hegyekben éjszakázni. Az még előző este kifigyeltem, hogy este 9-kor sötétedik, de nem szerettem volna az utolsó pillanatban beesni a szállásra.
Ezen a szakaszon a Camino egybeesik a GR65 jelzésű nemzetközi turista útvonallal, amit fehér-piros csíkos felfestés is jelez. A táj elég egyhangú, sokat kell aszfalton menni, és zömmel árnyék nélkül. De szerencsére a továbbiakban a jelzésekkel már nem támadt gondom.

 

Körülbelül féltávnál található Refugio Orisson, ami egy menedékház, szállás gyanánt is szolgál. Pompás közkút áll a zarándokok rendelkezésére, és meg is töltöttem mindhárom palackomat (félliteres kólás palackok). Amúgy a zsákom ekkor még elég nehéz volt, mert magammal hoztam az otthoni maradék kajámat, sütit, kolbászt, bélszínrolót.

 

Útközben főleg pacikat és juhokat láttam, meg irgalmatlan sok követ. Hál' istennek fáradságot nem éreztem, bár elég meleg volt, de süvített a szél rendesen, így a kettő kompenzálta egymást.

 

Eme szakasz egyik látványossága és hasznossága a Roland kút, de nem sokkal később rátaláltam egy kis kőházra, ami gondolom valami esőkunyhó.

Innentől már kezd lejteni a terep, de ez persze nem jelenti azt, hogy könnyebb lenne a gyaloglás. Egyes helyeken, ahol az árnyék volt az uralkodó, még összetöppedt hófoltok virítottak, és csorgatták levüket a lábam alá. Végre volt egy szakasz, ahol fák között tudtam haladni, és nem köveken kellett taposni, hanem - minő luxus - igazi, tűlevéllel kevert avarszőnyeg feküdt a lábam alatt. Szinte szaladtam lefelé. Utolértem egy filippin fickót egy komolyabb ereszkedő szakaszon, és bár megpróbált feltartani Budapestről szőtt gondolataival, de én pár udvarias és semmitmondó mondat után leráztam magamról. A finisben még 2 brazil nő került az utamba, akik nem tudom honnan jöttek, de nagyon lassan haladtak és nem is volt csomagjuk. Aztán egyszercsak ez a látvány tárult elém!

Ez bizony Roncesvalles vagy francia nevén Roncevaux. Igazából nem tudom, hogy melyik országhoz tartozik, de valahol itt van a spanyol-francia határ. Bevallom nem kis megkönnyebbülés volt ez a kolostor. Közel 30 km volt már a lábamban, és fél 9 felé járt az idő, szóval épp ideje volt valahol megpihenni. Pár méterrel odébb ez a szobor fogadja a látogatót:

A szállás igazán pazar, és az öreg kőfalak ellenére belül modern fürdőszoba, konyha, és étel-, italautomaták állnak rendelkezésre. Akkor még nem tudtam igazán értékelni, de az is nagy adomány, hogy nem emeletes ágyak várják a vándort. Én a szoba legtávolabbi ágyát kaptam, egy ír nő volt a szomszédom. Minden ágyhoz konnektor tartozik, és egyszerűen minden tökéletes. A fürdővíz is kellően meleg volt. Egy hátrány volt, ami szinte az egész úton jelentkezett, az a horkoló emberek aktivitása. Az én szomszédom annyira különleges volt, hogy még énekelt is álmában.

Ugye milyen kulturált szállás benyomását kelti ez a kép? Persze nem egy hotelszoba, és volt ennél szebb, jobb és olcsóbb szállás (ez speciel 10 euro volt), de azt hiszem az első benyomások nagyon fontosak, és igazán finomat aludtam ezen a fekhelyen. Este 10-kor leoltották a lámpát, és reggel 6 után kapcsolták fel. Még lift is van az épületben de én azt nem használtam.

Dokument jeszty

Háááát, isten malmai lassan őrölnek, hát még az enyém, de addig is, míg a következő fejezet elkészül, íme néhány beszkennelt irat:

 

Ebbe a füzetecskébe kell gyűjteni a pecséteket. Minden szálláson adnak, de bárokban is lehet pecsételni, s bűvszó a sello. A két spéci pecsét a térképen nem spanyol, azokat Edittől és Gyuritól kaptam, külön felhívom a figyelmet a cicára és a sündisznóra! :)

Így néz ki az út végén a füzetecske, ha elég sokat vándoroltál.

És egy ilyen latin nyelvű oklevelet kapsz Santiagoban, ha kellő számú pecsét van a füzetedben, vagyis ha tudod "igazolni", hogy tényleg sétáltál egy kiadósat.

Ha nem sajnálsz 3 eurót, akkor kaphatsz egy díszesebb verziót is, amin már némi konkrét adat is szerepel. Azt 775-t én sérelmesnek találom, mert talán autóval is több az út, de Hágáig azért nem megyek a panaszommal ...

Finisterrában pedig ilyen okmánnyal honorálják, hogy Santiagoból Finisterrába is ellátogattál. Kár, hogy félig analfabéták töltik ki az oklevelet, és egy alsós iskolás kusza betűit kell szemlélnem éveken át. És igen, beleszerettem ezekbe a jópofa pecsétekbe :)

Ehhez az oklevélhez már elég 30 km-t caplatni, vagyis megtenni a Finisterra - Muxia távolságot. Aki nem tudná, a helyes, gallego kiejtés: Muhsia!

Az út végén ezzel a könyvvel jutalmaztam magam, pedig csak az "El gato con botas"-t akartam megvenni. De a szívemhez nőtt közben a "Los tres cerditos" és az "El raton de campo y el raton de ciudad" is.

(gato= macska, cerdito=kismalac, raton=egér)

 

Ez pedig két kép a profiknak, akiknek számít a szintkülönbség.

Akinek rossz a memóriája, gyűjtsön mindent, amiről eszébe jutnak az események. Például, hogy a cseresznyeparadicsom mennyire íztelen volt, és milyen finomak voltak a csokis-pudingos nyalánkságok.

00. nap - Utazás

A dupla nulla az elején nem véletlen, mert pokoli nap volt, igazi gyászkeretes. Mielőtt bezártam volna az ajtót magam mögött, áramtalanítottam (hűtőt már előző nap kiolvasztottam) aztán álmélkodva álltam a garázskapu előtt, hogy miért nem nyílik, és a "Szézám tárulj" kulcsmondat sem akart sikerre vezetni. Szerencsére viszonylag hamar leesett, hogy a házból kapja az áramot a garázs is, tehát újra átléptem a küszöböt, amitől pedig már érzékeny búcsút vettem. Az első akadály leküzdve, és száguldottam Gyál felé, ahol apám lakik, és ahol az autót akartam hagyni. A reggeli fennakadás ellenére időben megérkeztem, és apámék is már az utcán vártak. A saját autómmal beálltam a kertbe, és rendeztem gondolataimat, hogy minden nálam van-e, mikor belém hasított, hogy hol a kocsikulcs. Nos ügyesen bezártam az autóba, és az összes ajtó zárva. Még jó, hogy az utazáshoz nem kell a kocsikulcs, és az autófeltörés nemes feladatát rábíztam apámra és Terire. De ekkor már érződött, hogy ez a nap nem az én napom. 

A reptéren nem volt különösebb tumultus, hamar megtaláltam a járatomat is. Míg várakoztam, hogy a check-in folyamat meginduljon a hátizsákomat befóliáztattam a jobb félni mint megijedni elv alapján. Hamarosan megjelent Megyeri Gyuri, párjával, és annak édesanyjával. Minő véletlen ők is ezen a napon utaztak, szintén Camino ügyben. Csak ők Madridba mentek, és egy másik Camino-t csináltak végig. (Egyébként a két hölgy hospitalera volt az egyik kisebb városban) Az én útirányom Párizs volt, egy Ryanair géppel. A beszállás zökkenőmentesen zajlott, és az úttal sem volt gond. Leszámítva, hogy a Párizs fogalmát elég nagyvonalúan kezelték, mintha én Szolnokra azt mondanám, hogy Budapest, hiszen csak 100 km a távolság. De ezt mondjuk előre tudtam, hogy a Párizs-Beauville reptér azt jelenti, hogy még másfél órát kell utaznom busszal, hogy valóban Párizsban legyek. Rég volt, hogy franciából érettségiztem, és a "sur le pont d' Avignon" ismerete is keveset segített, de azért a kezemben volt a jegy, és ügyesen néhány magyar mellé sodródtam, akiktől némi helyismeretet reméltem. Az egyik szerencsére már valóban járt erre, és térképen (amit a reptérről szereztem be) meg tudta mutatni, hogy hol fog megállni a busz. Egész közel a Diadalívhez. El is határoztam, hogy akkor kicsit ténfergek a francia fővárosban. Felkaptam a hátizsákot, és irány Horány - azaz Etoile. Némi érdeklődés után (je cherche l' Arc de Triomph) fel is tűnt a monumentális emlékmű.

Egy aluljárón át közelíthető meg a Diadalív, és április közepe ellenére annyi turista volt, hogy ihaj. Bevallom, nem tudom, milyen nevek szerepelnek az emlékmű falán, de jó sokan vannak. 

Tudjátok vagy sem, de innen indul a Champs Elysees is. Gondoltam ott is sétálok egy keveset, de akkor már kezdett emberfóbiám lenni. Hétköznap délben ennyi embernek semmi dolga, csak lófrálni ... Szóval nem tartott sokáig Párizs csodálata, inkább lementem a föld alá. Meglepett, hogy Londonhoz hasonlóan hatalmas metróhálózat terjeszkedik a város alatt. Legalább 30 vonal szeli keresztül-kasul a fény városát, de ezzel együtt is áttekinthető a rendszer. És itt senki nem esik a sínekre, mert a peront és a vágányt egy fal választja el, amin fotocellás ajtók vannak, és úgy áll meg a szerelvény, hogy az ajtók egy vonalban legyenek. 

De azért ennyire nem volt egyszerű utassá avanzsálni. Beálltam egy sorba jegyet venni, erre kiderült, hogy ott csak információt adnak, és átküldtek a szemközti jegyautomatához. Nos, ott is elbámészkodtam jó pár percet, mire rájöttem, hogy nekem milyen jegyet kell vennem, és hova dobáljam a pénzt. Itt zónák vannak, és ha zónán belül marad az ember, akkor nem kell új jegyet venni átszálláskor. Én legalábbis így értelmeztem. Végre volt egy bilétám, amit megetettem a beléptető masinával. Mikor beszálltam, a kocsi belsejében a helyi ifjúság feltehetőleg egy kábítószeres cigarettán osztozott, mindenesetre úgy adogatták körbe a bűzrudat, mint az indiánok a békepipát. De bevallom nem mertem rosszalló arckifejezést vágni, mert elég elszánt arcok voltak. A Gare Montparnasse-on szálltam ki, mert innen indul a TGV, és azzal akartam Bayonne-ba utazni. Szerettem volna kipróbálni ezt a szupergyors vonatot, de otthon valahogy elnéztem a menetrendet. Én abban a hitben voltam, több vonat is indul délután, ezért nem is jegyeztem, meg hogy mikor indulnak a vonatok. Hát persze, hogy az én vonatom már elment. De amíg ez kiderült, addig újra végig vártam egy sort, ahol ezúttal nem vonatjegyet, hanem metrójegyet árultak. A mosolygós hölgynek pergett a nyelve, és kedves derűjéből annyit értettem meg, hogy deuxième étage. A második emeleten szembesültem a ténnyel, hogy TGV nuku, legfeljebb akkor, ha megvárom a másnapot. Mindezt délután 4 órakor közölték velem. Majd este 22 órakor lesz egy sima személyvonat, amolyan éjszakai járat, de az viszont nem a Montparnasse-ról indul, hanem a Gare d' Austerlitz-ről. Szerencsére ez a muksó törte az angolt, ezért sikerült ennyi információval gazdagodnom. A metrójegy automata már ismerősen bólogatott, hogy újra itt a balek, de én már egy tősgyökeres párizsi rutinjával csikartam ki a jegyet a masinából. 5 órakor már ott is voltam, és 22.00-ig ott is rostokoltam. Mondhatjátok, hogy ezalatt az öt óra alatt miért nem csodáltam meg a várost, de ennek is meg van a maga oka. Egyrészt nem volt csomagmegőrző, másrészt a hangulatom a sorozatos kudarcok miatt a béka ülepe alatt füstölgött. Agyamban felidéztem a Taxi című filmet, és már láttam is a retinámon az Eiffel tornyot. Megelégedtem ezzel. Inkább kerestem valami napos helyet, ahol valami hazai elemózsiát a gyomromba töltöttem. Ez sem volt egyszerű feladat, mert a környék gusztustalan és koszos volt, a zsákomat sem szívesen tettem le sehova. Gyanús vizeletnyomok tarkították a járdát, hol egész nedvesen, hol csak kontúrosan. Fű sehol, minden lebetonozva, csak pár fának adták meg a vegetálás lehetőségét. Az épületben hűvös volt, és gyanús bandák tartották heti kongresszusukat. Padok is elenyésző számban, szóval igazi tortúra volt ennek az öt órának az eltöltése. Igen, igaz, bizonyos helyzetekben gyenge az idegrendszerem, és ez főleg nagyvárosi környezetben jön elő, de akkor és ott legszívesebben megdörzsöltem volna Aladdin lámpását, hogy repítsen vissza Berkenyére. Az este egyetlen említésre méltó eseménye az volt, mikor leszurkoltam fél eurót, és a zsákommal a hátamon beszuszakoltam magam egy előkelő wc-be, aminek olyan beléptető rendszere volt, mintha a NASA-t akartam volna meglátogatni. Ráadásul a pisilésnek is újszerű élménye van, ha közben egy 13 kilós zsákot egyensúlyozol a hátadon. De a természet kiköveteli magának, hogy a káros anyag ne halmozódjon fel, és végül én is boldogan távoztam, mint oly sok sorstársam.

Tíz óra előtt úgy 20 perccel be is állt a szerelvény, és én hálatelt szívvel foglaltam el a helyemet. Szerencsére senki nem ült mellém, így egész kényelmes elvackoltam magam. Az út többi részéről és a megérkezésről (a viszontagságoknak még nem volt vége) majd a következő alkalommal mesélek, most aludjatok Ti is szépen és főleg jobban, mint én azon a vonaton.