Csóványos télen

Tomi barátommal régen találkoztam, mert külföldön teljesített szolgálatot. Mikor végre letelt a négy év, adta magát, hogy egy túra keretében beszéljük meg az elmúlt évek eseményeit. Persze az internet segítségével tartottuk a kapcsolatot, de azért az mégsem ugyanaz. Kicsit sokáig tologattuk a túra időpontját, így aztán eléggé zord időjárás közepette került sor a kirándulásra. Az út első szakasza még nem is volt olyan vészes, bár a vizes fűtől elég hamar beázott mindkettőnk bakancsa, és volt pocsolya is bőven, amit kerülgetni kellett, olykor pedig gazellamód átszökellni egy-egy vízátfolyáson. De haladtunk kitartóan, és egy lendülettel fel is értünk a Fultán kereszthez. Itt vannak padok, asztalok így ideális hely egy kis piknikre. Kivéve, hogy piszok hideg volt. Mozgás hiányában az átizzadt póló kezdett kíméletlenül hűvös lenni. Igazából a pálinka se segített, a tea meg eddigre már kihűlt. De azért a kolbászos szendvics jól esett. Az útbaigazító tábla szerint innen még 45 perc a Csóványos, igaz, ezt nem téli körülményekre értelmezik. Merthogy egyre zimankósabb lett az idő. Eddig csak a fákon tűnt fel a zúzmara, de itt már a talaj is fehér volt. És a kövek olyan sikamlóssá váltak, hogy ihaj. Az utolsó 300 méteren pedig kimondottan hóban botorkáltunk. Szóval férfias (amazonos) küzdelem volt feljutni a csúcsra, de szerencsére megérte. A kilátó igazán impozáns, és ami még múltkor nem tetszett, valahogy mostanra az is szimpatikussá vált. Egyébként olyan érzete volt az embernek, mintha egy Amundsen expedíció tagja lenne, de ezt hamarosan ti is belátjátok, mihelyst a képeket meglátjátok. Rajtunk kívül is akadtak még fanatikusok, akiknek szintén nem volt jobb dolguk, mint kiszakadni a kanadalló melegéből, és dideregni egy jót 938 méter magasan. Maga a kilátó amúgy 22-23 méter magas, négy szintje van, és összesen 133 lépcső vezet a legfelső emeletre. És akkor némi vizuális támpont számotokra:

(Mivel nagy köd is volt, ezért panorámakép nem készült)

Csóványos

Mivel hamarosan megyek majd túrázni a Magas-Tátrába (Rysy 2499 méter), ezért gondoltam nem árt, ha kicsit edzem a lábamat. A Camino már idestova 3 hónapja lezajlott, és azóta nem is gyalogoltam egy kiadósat. Márpedig a Tátra esetében nem is annyira a távolság a mérvadó, hanem inkább a magasság. Tehát nekem is emelkedős terepet kellett választanom, és ez mi más lehetett volna, mint a Csóványos, a maga szerény, de azért tüdőpróbáló 938 méterével.

A tájról kevés képet csináltam, hiszen már jártam errefelé, viszont sok gombát láttam, és ezeket örömmel örökítettem meg. Nógrád határában nagy építkezéssel találkoztam:

 Ezek itt nem földönkívüli lények petéi, hanem hatalmas szénabálák befóliázva.

 Bár a lakótelepről nekem betonkolosszus, emeletesház és panel jut eszembe, de ez nem feltétlen igaz:

 Mert ez az a telep, ahol laknak.

 Ez pedig egy kastélyszálló bejárata, ami egykor honvédségi ingatlan volt.

És akkor jöjjön a gomba mustra:

40-es számú madárlak:

Íme egy pazar hangyaboly, aminek több mint egy méter az átmérője:

Ugyanaz közel(ebb)ről:

Ez ha nem tévedek egy őszi kikerics ...

Felújítás alatt a kilátó ... hát, szebbet is el tudok képzelni:

Főpróba

Volt már túra a közeli Vacskamati dombok lankái között, aztán egy komolyabb terhelés, immár zsákosfrodó társaságában, de csak a nógrádi várig, és eljött az ideje, hogy úgy igazán, élesben teszteljem a lábaimat. Tehát ismét lapockámra emeltem a hátizsákot a teljes menetfelszereléssel (csak vizet vittem kevesebbet) és megcéloztam a Csóványost. Ez a Börzsöny legmagasabb pontja, innen megközelítőleg 13.567 km. Tehát ideális táv és terep egy valósághű "szimulációhoz". Negyed 10 felé indultam, a ragyogó napsütés csak növelte elszántságomat. Picúrt sem hagytam otthon, pedig a hétvége nem szerencsés a közös mászkálásokra, mert sokan korzóznak a turista utakon. A dombtetőn megcsodáltam Brigiék épülő faszerkezetes házának gerenda szövevényét, most van abban a fázisban, mikor már állnak a gerendák és a merevítések, kicsit olyan, mint egy függőleges marokkó; pazar látvány. 

Nógrádnál levágtam a kék jelzés egy szakaszát, ami a Csurgó forráshoz visz, élveztem a hazai pálya előnyét. Nógrádot elhagyva észleltem, hogy az ottani hatalmas napelem panelek egyikét, a múltkori szélvihar alaposan megtépázta és fel is borította. Örömmel tapasztaltam pár száz méterrel odébb, hogy a 2 éve kivágott akácos kezd újra hajtani, és már nem olyan sivár az a terület, mint irtás után. Útközben a keréknyomokban összegyűlt víz szerzett felüdülést Picúr számára, kéjesen trappolt bennük. Még nem értem el Saj-kutat, de épp egy vízmosáson átfektetett fatörzs állta utamat, mikor találkoztam Alexával. Ő is magányosan rótta a kilométereket, a Fultán keresztig közös volt az utunk. Beszédbe elegyedtünk, kiderült, hogy ő a vasárnapi Vivicittára készül, én a Camino-ról meséltem neki. Kiderült, hogy ő már kétszer is volt - nosza kifaggattam élményeiről és tapasztalatairól. Mesélt egy 70 éves francia tengerészről, aki úgy "siklott" az utakon, mint egy gyík, pedig nem kevés cuccal mászkált. Állítólag még útivasalót és felfújható vállfákat is vitt magával! Hiába, aki úr, az a pokolban is úr, vagy azt is mondhatnám, hogy "noblesse oblige". De én persze nem török ilyen babérokra. Magam se értem, de Alexának sikerült valahogy 5 kilós felszereléssel mászkálnia a zarándoklaton. Én nem tudtam 9 kiló alá vinni a zsák súlyát, mert a ruhákon kívül "kell" egy csomó technikai kütyü, mint telefon, GPS, fejlámpa, kamera, és ezekhez persze elemek, amiket tölteni is kell, szóval gyorsan összejön pár extra kiló. Viszont meggyőzött a lány, hogy polyfoam-ot ne vigyek magammal.

Útközben Alexa megismertetett a foghagymával. Nem tévedés, nem elírás, ezt g-vel kell írni, bár meg kell mondjam egyelőre hiába kerestem a neten. Egy lila virágú, erdőben illegő-billegő 30 centis növénykéről van szó, nevét onnan kapta, hogy a szárán, a levélkezdemények tövében apró, gömbölyded, és talán kicsit fogra hasonlító magocska ül. Mellesleg ehető is, és gyorsan meg is kóstoltam. Érdekes, kicsit retekre-zsenge borsóra emlékeztető íze van, és picit csíp is. De jó tudni, hogy mi minden áll a vándorló emberek "szolgálatában".
Társaságban jobban szalad az idő, és bár megizzadva és lihegve, de felértünk a Fultán keresztig. Aki nem tudná, ez egy nagyobb tisztás, ahol több út is összefut, vannak padok, ideális hely a pihenésre. A Csóványos innen már csak 2.5 km.Volt már itt egy nagyobb társaság, akik örömmel üdvözölték elsősorban Picúrt, aki persze hálás farokcsóválással próbálta viszonozni a figyelmet. Persze rögtön koldulni is kezdett, de az ostoba városi népek kolbász helyett fadarabokat hajigáltak neki. Így lenézni az én kutyámat! :) Mivel ekkortájt már erősen éreztem az Achille-inamat, ezért nem mentem fel a Csóványosig. Alexa Királyrét felé igyekezett, én meg ugyanazon az úton vissza, amin jöttünk. Vagyis elváltak útjaink. Visszafelé találkoztam két ízben is kutyásokkal, de nem volt baj,

sőt kétszer terepbringások is jöttek, akkor is inkább megfogtam Picúrt, hogy baj ne legyen. Alaposan elfáradtam, de éreztem, hogy az izmaimnak pont ekkora terhelés kellett, mert ez még nem izomláz, és kipihenem két nap alatt. Az Achilles sajnos aggasztóbb, erőltetésnél nagyon érzékennyé válik. És egy érdekes felfedezést tettem: ha felfelé feszítem a lábfejemet, akkor nem fáj, csak ha lógatom, vagy spiccelek. Mindenesetre estére bekentem Flektor kenőccsel. Ezen a napon mentem kb. 22 km-t, szűk hét óra alatt, de ennél csak könnyebb terep lesz a zarándoklaton.

Börzsöny 50

Ez a kép a Teljesítménytúrázók Társaság (TTT) eseménynaptárából való. Csak azt a képet raktam be, ami engem érintett, mert igazából a Börzsöny 50 túra a BEAC Maxi 110 része. Az már igazán titánoknak való, mert ahogy a neve is mutatja 110 km. hosszú, és Hűvösvölgyben van a vége. Bámulatos! Én azonban Nagymarosnál befejeztem. Talán egyszer majd ... 

Pedig 15 km-nél már erősen nézegettem oldalt a bokrokat, hátha felfedezek egy mobil kivégző bódét ... 

 De induljunk az elejéről! Reggel 3/4 8-kor vonattal elmentem Magyarkútra. Döbbenetesen nagy tömeg torlódott már össze, természetesen ők Vác felől érkeztek. Szerencsére sikerült gyorsan regisztrálnom, és már indulhattam is. Bringások is indulnak ezen a túrán, szerencsére ők elég hamar elhagyják a gyaloglókat, de így is voltunk bőven. Ez a terep számomra ismerős, gyakorlatilag akár GPS nélkül is mehetnék. Talán ez tett elbizakodottá, talán a korábban teljesített 40 km-es túrák, lényeg az, hogy túl erős iramot diktáltam, sőt helyenként még futottam is. Nem tehetek róla,

másoktól is ezt láttam, és mindenki úgy ment, mint a mérgezett egerek. Egyszer utolértem egy női párost, akik kemény tempót diktáltak, mégis vígan fecsegtek közben. Csivitelésük serkentőleg hatott rám, és bár lógott a nyelvem, de nem akartam lemaradni tőlük. Hamarosan beértünk Nógrádra, ahol egy forrás mellett volt az első pecsételő hely. Pihenésképpen zoknit cseréltem, mert egy ilyen túrán az a legfontosabb, hogy jól bánjunk a lábunkkal, sőt a dédelgetés szót sem érzem túlzottnak. Főleg, hogy reggel úgy ébredtem, hogy a derekam is sajog, meg a bal sarkamon az előző vízhólyag is duzzog, hogy ő még pihenni akar. Isteni mázli, hogy egy ilyen túrán az adrenalin úgy

felpörgeti az embert, hogy ilyen apróságok eltörpülnek. Nógrádot elhagyva az alábbi kápolna gyönyörködteti a szemet. De be kell valljam luxus megállni fotózni, ezért most nem lesz annyi kép, mint máskor. Irány a Csóványos, ami ugyebár a Börzsöny, és ezáltal a túra legmagasabb pontja. Emberpróbáló volt. Csalódottan tapasztaltam, hogy MÁR fáradt vagyok, pedig még csak 14 km. volt mögöttem, és az út csak emelkedett, emelkedett. Bringásokat értem utol. Egyébként nem is értem hogy engedhetnek ide kerékpárosokat, elképesztő a terep. De nem csak ezen a szakaszon, hanem egy csomó helyen. Szóval a bringások tolták a drótszamarat, én meg kielőztem őket. Végre, valahára feljutottam a csúcsra.

Komplett érettségi találkozó zajlott már ott. Mármint a létszámot tekintve. Mindenki pihegett, ivott, falatozott. Pecsételés, majd zoknicsere, közben szalámis szendvics letuszkolása a torkon. Küszködtem a zsemlével, pedig éhes voltam, de olyan rágósnak tűnt, mintha valami vén bivaly húsát rágtam volna. A teám is elfogyott (1 litert vittem magammal), de tudtam, hogy a Nagy-Hideg hegyi turistaházban ezt a problémát orvosolni tudom. De addig egy eszméletlen meredek lejtőn kell lejutni. Aki ezt bringával bevállalja, az szerintem felelőtlen, eszetlen avagy esztelen, esetleg halnivágyó. De mégsem láttam eldobott kerékpárokat a bozótosban. Érthetetlen! Akkor mégis járható??? Kellemes módon a pihenő, no meg az új, illatos, friss zokni lelkierővel töltött fel, és a lábam is kevésbé háborgott. Hamar el is értem a turistaházat, ahol az egyik palackot megtöltöttem, és már mentem is tovább. Egy kisebb társaság mellé szegődtem, akik szemlátomást vérbeli turisták voltak, igaz ezt bárkire elmondhattam volna. GPS-t, térképet senkinél nem láttam. Mindenki ment az orra vagy az előtte lévő feneke után. Mellesleg a turistafelszerelés széles választékát is szemügyre vehettem. Bakancsban jóformán csak én voltam. Egyébként az új hátizsákom jól debütált, és úgy érzem fontos tapasztalatra tettem szert a használata során. Például felfedeztem, hogy a mell előtte műanyag csatba egy síp van beépítve. :) Gondolom nem meglepő, ha azt mondom, hosszan, nagyon hosszan lejtett az út. Kocogni kezdtem akár a többiek, de valahogy az ő iramuk nekem lassú volt, kénytelen voltam őket megelőzni. Jó 10 perces előnnyel értem Kisinócra. Igen, pontosan: pecsételés, zoknicsere. Sőt egy kerti csapnál félmeztelen fürdőzés. Óóó, de isteni volt! Kiöntöttem a fentebb vett vizet, és most mindkét palackot megtöltöttem. Következő állomás Törökmező. Kicsit újra fáradtnak éreztem magam, illetve, hogy jobban kell figyelnem az erőm

beosztására. Többen meg is előztek. Egy helyütt érdekes növényeket láttam. Olyan narancsos puffancsok, kicsit a kínai lampionokra hasonlít. :) Törökmezőn pecsételés, de zoknicserére már nem volt erőm, illetve már csak azt tudtam volna felvenni, amit korábban levetettem. Egyszer minden elfogy. Megettem egy újabb szendvicset, de ezt is csak egy belső kényszer hatására. Ekkor egy hosszú aszfaltos rész következett, akárcsak Kisinóc után. Apropó, az aszfaltról jut eszembe: Bár sportosnak tartom magam, de az az igazság, hogy ebben a közegben a kripli jelzőt még mindig nekem kéne viselnem. És egy ilyen aszfaltos etap közben lesújtó élményben volt részem. Csattogok az úttesten, erre jobbról megelőznek. De nem ám egy kenyai gazellalábú csokihuszár, hanem egy testes donna, akinek rögtön átadnám a helyem a villamoson. Lábaiból olyan kuffer emelkedett ki, Barcelonáig lehetne benne csomagolni. És a mozgása is olyan volt, hogy az ember szeme elborzadt. De frissen és fiatalosan rakta a lábait, hamarosan már csak a tovatűnő

sziluettje látszódott. Jó, nyilván én is lassabban haladtam ekkor, de akkor is! Végre az aszfaltút végén ez a tábla öntött belém erőt. Hegyes-tető 1.9 km. Ah, micsoda ajándék a sorstól. Még akkor is, ha ebből a távolságból 500 méter olyan kaptató, amilyenen Sziszifusz ügyködött. Ha a Hegyes-tető nem lenne ismerős (nem is értem miért így adták meg), akkor a Julianus barát kilátót keressétek. Nagyon pofás hely, az építmény úgy néz ki, mint egy bástya a sakktábláról. Masszív, tömzsi kőkolosszus, tetején körben korláttal. De mielőtt felmentem volna a tetejére - ha már erre jártam - előbb pecsételtettem, és dinnyét ettem. Ugye ti se gondoltátok, hogy idáig cipeltem egy dinnyét? :) Mennyei manna, amivel a rendezők kedveskedtek, igaz a mi pénzünkön. És annak is van előnye, ha az ember nem az

élmezőnyben halad, mert nekem már öt szelet dinnye jutott. Nem is utasítottam vissza. Tudom, hülyén hangzik, de azokban a pillanatokban tényleg úgy érzi az ember: ezért érdemes élni! :) Lakoma után felmentem a kilátóba és csináltam pár képet a KEDVETEKÉRT! Pedig vagy 50 csigalépcső vezet fel a tetőre! De azt is tudtam, hogy innen már csak le kell gurulni Nagymarosig. És tényleg, érdekes módon a fáradtság nem növekedett a megtett távval. Pedig akkor már valószínűleg vízhólyagom is volt. No de lássuk azokat a hírneves képeket, amik a kilátóról, kilátóból készültek.

 

Be kell vallanom a kilátót elhagyva egy erőteljes huszárvágást hajtottam végre. Az út ugyanis egy nagy kanyart ír le, mármint a jelzett turistaút. Ezért én úgy döntöttem, hogy megyek le a hegyről toronyiránt, aztán lesz ami lesz. Utólag azt mondhatom, nem volt rossz döntés. Végre volt látványosság is a túrán. Rengeteg rejtélyes lyukat láttam a földben. Vaddisznóra tenném a voksomat, de lehet, hogy rókalyukak voltak. Nem mertem jobban szemügyre venni, mert még kijön a tulaj, és ott kapok szívrohamot. Szerencsére a GPS segítségével ráleltem a kék turistaútra, és már robogtam is Nagymaros felé. Még hat óra előtt odaértem, ami azért fontos, mert akkor megy a komp. Már azoknak, akik folytatják a túrát. Nekem meg adva volt az elégtétel, hogy lépést tudtam tartani a nagymenőkkel. ) 9 óra 40 perc alatt tettem meg a 46 kilométert, meg vagyok elégedve magammal :) 

Nagybörzsöny

A félmaraton sikerén felbuzdulva elhatároztam, hogy egyik régi túratervemet valósággá változtatom át. Vagyis keresztben átszelem a Börzsönyt. Több irányba is lehetne menni, de Nagybörzsöny a legszimpatikusabb, annyi szépet hallottam már róla. Korán keltem, mert hosszú út várt rám, előzetes tervek szerint vagy 46 km. Fél 8-kor már zártam is az ajtót, és Picúrt hátrahagytam házat őrizni. Az út

eleje Királyrétig már ismerős volt ... jaj kicsit előre szaladtam, hiszen a Nógrád közelében lévő kísértettanyáról még nem is meséltem. Olvastátok Csukás Istvántól a "Vakáció a halott utcában" című ifjúsági regényt? Abban van ilyen kísérteties telep, régi idők mementóival. Az én esetemben ez feltehetőleg a szocialista katonaság mérföldkövei. De nagyon hangulatos ez a Petőfi lakótelep, hozzáteszem egyetlen emeletes házat sem lehet találni. Olyan világvégi tanya, ideális helyszíne egy kriminek. Még egy érdekes dolog történt Királyrét előtt, de azt hiszem hiába fényképeztem, ez csupán az én retinámon hagy majd nyomot - remélem, hosszú,

hosszú időre. Két aranyos őzikét láttam, egyik se lehetett idősebb 2-3 hónapnál, bár egy erdész biztos rámpirítana, hogy milyen rosszul ítélem meg a jószágok életkorát. Az a két tűhegyni "piszok" a kép közepén, az a két sete-suta. :) Tündériek voltak és viszonylag bátrak, kíváncsian nézelődtek felém, de amikor a jobb kép reményében közelebb osontam  hozzájuk sajna rögtön elinaltak. Egyébként az út során többször hallottam fura neszezést a bokrok közül, de fogalmam sincs milyen állat okozhatta.

Királyrétnél csak épp annyi időre álltam meg, hogy zoknit cseréljek, és már mentem is tovább. Következő állomás Kisinóc volt. Maga a turistaház kicsit kiesett az utamból, de annyiból örülök, hogy elmentem megnézni, mert így beugrott, hogy a Börzsöny 50 teljesítménytúra is áthalad ezen a ponton. (Apropó, most gyorsan megnéztem a neten, hogy szeptember 7-én lesz a következő Börzsöny 50 túra, ami Magyarkút - Nógrád - Csóványos - Nagy-Hideg-hegy -  Kisinóci th. - Törökmező - Hegyes-tető - Nagymaros vonalon halad. Aki ennél is jobban bírja, az komppal átkel Visegrádra, és gyalogol Hűvösvölgyig. 110 km a vége. Uff!) 

Kisinóctól aszfaltút vezet egészen a Szent Orbán fogadóig, ahol van egy gyönyörű rönkház, de én most csak felerészt mentem arra, mert Érsek-tisztástól a sárga jelzésen folytattam utamat. Ez a szakasz kritikán aluli. Gondolom fakitermelés okán, a turistaútból csináltak egy 5-10 méter széles Kamaz sztrádát. Földgyaluval kiirtották a fákat, cserjéket, és a hosszú szárazság, meg az ide-oda járó nehézgépek egy portengert varázsoltak a turistaösvény helyébe. Ha jött egy jármű, utána percekig lebegett a por a nyomában. Siralmas! És ez legalább 2-3 km-es szakaszon. Szerencsére hamarosan feltűnt Kisirtáspuszta. Innen az út is normálisabb volt, és feltűntek más turisták is. Tudni kell, hogy itt már van kisvonat közlekedés, ezért ez a relatíve nagyobb "tolongás". Én is belefutottam egy autóbusznyi kirándulóba. A belefutottam majdnem szó szerint értendő, mert ekkor már kocogtam. Ugyanis az út kellemesen lejtett, én jó erőben voltam (pedig ez már 20 km táján volt) és az

idővel azért nem álltam annyira gazdagon.Otthon még úgy terveztem, hogy déli 12 órára már Nagybörzsönyben kell lennem, ha azt akarom, hogy a visszaútra is maradjon elég időm. Nos, ezt sikerült is tartanom, de Nagybörzsöny falu előtt még a kisvasút végállomására futottam be először. Itt is csináltam pár fotót, és kiszúrtam, hogy üzemel egy utánfutós lakókocsiból kialakított büfé. (Ja, és Kisirtáspusztánál is van egy pumpálós kút ivóvízzel)

Érdekes módon Nagybörzsöny kicsiny és eldugott volta ellenére élénk kirándulósereggel büszkélkedhet. Pedig nem mondhatnám, hogy szebb Berkenyénél. Ami mégis kiemelkedővé teszi ezt helységet, az a kisvasút és az István templom.

Ja igen, meg van egy vízimalom, ami viszont időtlen idők óta nem forog, mert tavaly Húsvét óta nem folyt elegendő víz a patakban. Nem is tudom hol kezdjem az élményeket. Először felmértem hol tudok majd ebédelni. A lepényest túl nehéz ételnek találtam, de rögtön mellette volt a Lek-vár-lak. Itt ételt is főztek, és megnyugtattak, hogy nem csupán lekváros tésztát, meg palacsintát. Mondták, hogy a babgulyás már készen van, a marhahúsleves pedig készülőben. Én addig is elmentem megnézni a vízimalmot. Sajnos víz semmi, de a tulaj legalább érdekesen mesélt, és válaszolt kérdéseimre. Elvileg ugyan tudna őrölni a szerkezet, de már a tulaj sem molnár. Viszont megértettem, hogy mitől lesz egy kenyér teljes kiőrlésű, és megnéztem néhány hombárt is.

Sőt jót beszélgettünk a kenyér illetve lepénysütésről is. Nem is tudtam, hogy ez ennyire macerás dolog, és hogy nem is tűzön sütik, hanem előbb felforrósítják a kemencét, és mikor a parázs is elhamvad az egész kemencét kitisztítják, akkor teszik be a kenyértésztát. Gyakorlatilag a forró agyagfalak sütik meg a lepényt. 15 lepény alatt nem is érdemes belefogni a dologba.

Visszamentem a Lekvár-lakba, sajnos a húsleves még mindig nem volt kész, ezért a babgulyás választottam. Finom is volt, bár engem a sok köménymag némiképp zavart. Inni ugyan nem akartam, mert a hátizsákom még tele volt az otthonról hozott teával, de megpillantottam, hogy rózsavizes limonádé kapható. Hát ezt muszáj kipróbálni. Finom is volt, de nem rózsaszirmok úszkáltak a folyadékban hanem őszibarack darabok. Ebéd után megszemléltem a lekvár kiállítást. Volt vagy 60-féle íz, de berkenye pont nem! "Helyette" volt rózsavizes görögdinnye lekvár, de ne higgyétek, hogy finom volt. Úgy általában nekem a lekvárok túl édesek voltak, még a vodkás narancs ízlett a legjobban. Venni viszont nem vettem semmit. 220 gramm 700 forint, és cipelni sem akartam 25 km-t. Innen kisétáltam a falu elejére, mert ott található az István templom. Előtte a főtéren még megcsodáltam egy fafaragást.

Ez a tábla egy 4 méter hosszú "kopjafa" része. Rábukkantam még egy korcsmára, meg egy szabadtéri színpadra, mielőtt a templom is látóterembe került. Ez viszony gyönyörű. Puritán, egyszerű, fák oltalmában, magas kőfallal körülvéve, a kőtemplom és a kőfal között ápolt gyep. Olyan igazi angolos, nagyon a szívemhez nőtt. És belül is abszolúte hivalkodás nélküli, végre nem az egyház hatalmát akarták hirdetni.

Most több képet ide nem szúrok be, de egy másik bejegyzésben más szögből is megtekinthető. Továbbá ezek a képek nem fényképezőgéppel készültek, csak a telefonommal, ezért nem sikerült jól mindegyik.

Visszamentem a faluba, megkerestem a Széchenyi utcát, ahol sajtot készítenek, illetve itt van egy fafaragó műhely. A sajtosház sajnos nagyon kihalt volt, egy lélek sem mozgott az udvaron. A fafaragás is kicsit más volt, mint amit vártam. Mert ez facsipke faragás volt. Ami persze nagyon szép, és látszik benne a rengeteg munka, de nem annyira az én ízlésvilágom. Mondta a bácsi, hogy igazából nincs is műhelye, mert ehhez a munkához csak lombfűrész kell, éles kés, meg csiszolóvászon. Én meg vésőket, kalapácsokat vártam. Az ő munkái jobbára két dimenziósak, én meg az igazi térbeli fafaragásokért rajongok. Most nézem, hogy az itt készített fotók valahol eltűntek. Átkozott telefon!

Eredetileg csak egy órát akartam Nagybörzsöny ölelő karjai között eltölteni, de kettő lett belőle. Szóval sietnem kellett, de azért visszafelé a büfénél rendeltem egy fröccsöt, és finom is volt. Vonat sajnos nem indult, illetve várni kellett volna rá egy órát, ezért inkább gyalogoltam. Ugyanazon az úton, amin jöttem, mert ez volt a legrövidebb. Azért már éreztem a lábam, de Kaffka Margit intelmét mondogattam magamnak: "Csak lassan, okosan, Peti fiam". Ha nem is görcsölt be a lábam, azért éreztem, hogy ettől sem állok messze. Zoknit és pólót cseréltem, az ilyesmi mindig ad egy kis erőt. :) Királyrétnél vettem egy félliteres kólát, és megettem egy csokis müzlit. Ez a málnás-étcsokis müzli nagyon finom. Innen már csak 8.5 km hazáig. Ha lejtett a terep próbáltam kicsit kocogni, de immár nem a sietség miatt, hanem hogy másképp dolgozzanak az izmok. Aztán baj nélkül hazaértem.