A következő címkéjű bejegyzések mutatása: saját. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: saját. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. december 7., szombat

Hónémber építése

Sünike nagyon megörült, mikor meglátta, hogy az éjszaka leple alatt több centi hó esett. Végre itt az alkalom! Próbára teheti magát, hogy amit elméletben megtanult, most a gyakorlatban is megvalósíthassa. A nyári döglesztő melegben hűsítő gyanánt átnyálazott szakkönyvek, mint a ’HÓgyúrás for Dummies’, ’Csillogó kályHAVAS’, és a ’MoHÓ koHÓ tippek’ vajon elég szakszerűek voltak-e, hogy megtanítsák egy takaros hónémber létrehozására? Izgalmában a zokniját is fordítva vette fel, és alaposan leitta magát szokásos reggeli kakaójával. De végre ott állt a barlang ajtajában, fején fehér szegélyű, piros sipkájával, nyakában pedig kockás gyapjúsáljával. Kitárta az ajtót, és tüdejét jól teleszívva a friss és metsző levegővel, nagy elszántsággal kirohant a természetbe….. püffff ….. rohant volna, de rögtön hasra esett Morzsi kutyus kinnfelejtett edényében, amit a havazás jótékonyan betakart. Kicsit bosszúsan feltápászkodott, de aztán a szeme elé táruló látvány rögvest elfeledtette sajgó térdét. Amerre nézett mindenütt szikrázó menyasszonyi ruhába öltözött fákat, bokrokat látott. Az enyhe szellőtől hintázó faágakon fehér pamacs habcsókok mutogatták bájaikat. Szemlátomást ünnepelt a természet. - Az isten is hószobrászatra teremtette ezt a napot – gondolta Sünike, és nadrágját feljebb rántva kigyalogolt a hófödte tisztás közepére.
Nekilátott a hóember megformázásához. Először gyúrt egy nagyobb hógolyót, majd ide-oda görgetve a labdacsot a friss havon, tovább dagasztotta a golyót. Emlékezett a leírásokból, hogy a hó akkor igazán megfelelő, ha a viszkozitási koefficiens lambdája arányban áll a datív és kovalens kötések szukcesszív emissziójával. Ennek megfelelően a jól ismert Biancaneve eljárást alkalmazva sebesen kövéredett a hóember alsó fertálya. Mikor már akkora volt, mint egy masztodon feneke, elégedetten hátralépett, és megcsodálta a gömbölyded monstrumot. – Na ez meg van, és ráadásul egész gusztusos – dünnyögött a bajsza alatt, amiről apró jégcsapok lógtak alá. – Jöhet a középső gombóc – gyürkőzött neki újfent. Kicsit arrébb vonult, ahol több hó akadt, mert a közelben már minden pelyhet felhasznált. Folytatta a gurigázást, szuszogott és lihegett, izzadt homlokát sűrűn törölgette. Időnként egy-két delikát ’Húúúú a francba…’ hagyta el ajkát, mikor eszébe jutott, hogy mégis meg kellett volna venni azt a bélelt kesztyűt a piacon.
De a fagyoskodó ujjak dacára, elkészült az újabb termetes hólabda. Nagyokat nyögve felemelte, és apró léptekkel odatotyogott vele az első gömböchöz. Rárakta és némi igazítás után úgy ítélte meg, hogy nem kell szégyenkezni a hónémber karosszériája miatt. – Már csak a fej van hátra – sóhajtott boldogan Sünike. Ripsz-ropsz összegyúrta azt is, hiszen a harmadik gombócnak már nem kellett nagynak lennie. Ráhelyezte a másik kettőre, majd pár korrigáló simítás után ellenőrizte, hogy kellően szimmetrikus-e. Két dudort még középtájt odavarázsolt, hogy aerodinamikailag a hólény ellenállóbb legyen a süvítő szelek ellen. Jöhet a smink – konstatálta Sünike. Emlékezett, hogy a spájzban kell még lennie a krumpli alatt néhány méretes sárgarépának. Beszaladt a barlangba, és pár perc kutakodás után rá is lelt a kérdéses orrpótlékra. Visszafelé hóna alá csapta Morzsi lábosát is, mondván jó lesz tökfödőnek. Persze ezt már Morzsi sem nézte jó szemmel, hiszen hogy jön ahhoz bárki is, hogy az Ő lábosát valaki is magához vegye, pláne valami albínó matróna kopasz fejét eltakarandó. Brrrrr… De Sünike élt ebgazda jogaival, és bár nadrágja szárán csimpaszkodva vonszolta végig kutyusát a barlangtól egész a hónémberig, de megfosztotta kedvenc csahosát zománc edényétől, és igazodva a cromagnoni divathoz, kissé hetykén félrecsapva, a hóember kobakjára húzta a lábost. Az acsarkodó Morzsival a sarkában a keresett egy vékony faágat, és abból formázott szájat teremtményének. – Mi is kell még? – töprengett, és közben egyfolytában nyugtatta kutyáját. - Valami még mindig hiányzik! – morfondírozott, és agyában villámgyorsan forgatta a tankönyvek lapjait, egy klasszikus hónémber rajza után. – Hát persze! – csapott a homlokára – Nincsen szeme! Igen ám, de szén egész Leander-völgyben nem volt akkortájt. Az agyhullámok már a koponyáját nyaldosták, és szinte a dagály veszélye fenyegetett, mikor megszületett az üdvözítő megoldás: - A krumpli a spájzban! Rohanvást vissza, pár lecsókolbász karika Morzsinak, hogy megnyugodjon, aztán jöhetett a két apró, de egyforma kolompér felkutatása. Akadt is két fonnyadt burgonyagumó, ami evésre már úgyis elégtelen lett volna, de így nagyon fennkölt célt szolgálhatott.
Miután a szemek is a helyükre kerültek, Sünike didergő ujjait a szájába kapva, pár lépésre eltávolodott frissen született teremtményétől, hogy globálisan tudjon gyönyörködni a Miss Hónémber 2002 esztétikai látványában. Szétáradt testében a boldog és örömteli tudat, hogy tökéleteset alkotott. Épp egy elégedett és vidám mosolyra húzta a száját, és azon gondolkodott, hogy kit fog megkérni hogy lefotózza saját magát a Hóhölggyel, mikor Morzsi kihasználva az adódó alkalmat rárontott szegény hónémberre.
Szerencsétlen eb csak a lábosát akarta visszaszerezni, de ez nem ment anélkül, hogy fel ne döntse Sünike alkotását. A hóspiné dobott egy hátast, és szempillantás alatt Morzsi hatása és lábai alá került. Sünike még kettőt sem tudott pislantani, és máris megtiporták teremtményét, akinek tagjai szanaszét hevertek és immáron hajadonfőtt, szemrehányó pillantással panaszkodott föléje tornyosuló alkotójának. Morzsi már méterekkel odébb szaladt a zsákmányként elorzott lábossal, és nem tudta mekkora szomorúságot okozott gazdájának. Hát így történt Sünike első hónémber építése… Aki nem hiszi járjon utána, aki hiszi boldog ember!

2013. július 5., péntek

XLIX


Egy év híján ötven lettem,
kissé meg is keseredtem,
s nem áhítat, mi átitat.

Egykor voltam boldog is ám, 
nem volt létem mindig silány,
suta séta.

Talán volt ki szeretett,
ki mellettem melegedett,
s volt bolond-boldog.

De immár nekem mi a részem? 
Önmagammal cseverészem.
Vagány magány.

Lám lelkem ifjú, majdnem kamasz,
nem látott csak tíz-húsz tavaszt
s szeretem szerelem szerepem.

Majdnem félszáz, ... rémes bizony,
nem jár vele eszem-iszom.
Nincsen benne dínom-dánom,
van helyette szánom-bánom.
Átok rátok!

Nem panasz szülte e sorokat,
nem szégyellem én koromat,
bár tudom, kissé nyers vers.

Ám erős vagyok, mint a fűszál,
s ha olykor bennem tűz s vágy kószál,
folyton elfojtom.

Maradnak a kis örömök,
pöttöm ködös rőt ördögök,
gyomor-nyomor, mit a kanál kínál.



2013. május 28., kedd

Egy egér naplója

A vasárnapi bábelőadás kapcsán jutott eszembe, hogy 2009-ben láttam az Állami Bábszínházban az Egy egér naplóját, ami szintén Bálint Ágnes meséje. Nagyon modern előadás volt, mert három dimenziós, mozgó hátteret vetítettek a bábok mögé, és mikor az egér menekült a városban, akkor a házak csak úgy "szaladtak". De ezek a jelenetek szerencsére csupán fűszerezték az előadást, a hagyományos bábjáték volt az uralkodó, szóval szerintem pont jól eltalálták az arányt. Kell-e mondanom, hogy nagyon jól éreztem magam? Ez abból is látszik, hogy ihletet merítettem az előadásból, és utána írtam a lentebbi sorokat. Ahogy visszaolvasom, újra megelevenednek a kis kópék ...

Bábszínházban gyűl a tömeg, zsibongnak a gyerekek,
sok kis pajkos csitri csikó nyelvecskéje megered.
Izzó szemek, szálló loknik, teljes már a hangzavar.
nem tudni, hogy melyik gyerkőc izgalmában mit akar.

Aztán sötét ereszkedik a zajongó nézőkre,
aprót kondul egy kis harang, figyelmez a fél ötre.
Csend üli meg a teremnek valamennyi szegletét
mint mikor a templomunkban felhangzik a szentbeszéd.

Elbűvölten koncentráló, álmélkodó kislányok;
rosszalkodó, nemtörődöm gyerekeket nem látok.
s felbukkan az első rongybáb a paravánnak oldalán
az egy apró pocok, cickány vagy egy kisegér talán?

Igen, ő egy apró bajszos, fürgelábú kisegér,
múzeumnak padlózatán minden lyukba belefér.
Siet, szalad, rohan, inal megnézni a világot,
jééé, amott egy fehér macska, hát ilyet meg ki látott?

Ennél nagyobb izgalom csak a székekben látható,
ficánkoló pöttöm Pannik szorongása átható.
Szurkolnak az egérkének: - Jaj, csak baja ne essék!
Cicamama kérjük szépen, karmolni most ne tessék!

Véget ér az előadás, a lámpák újra kigyúlnak,
de a fénylő gyermekszemek csillogása nem szunnyad,
újra vígan csacsognak ők, mesélik, hogy mit láttak,
nézni őket csupa derű, még a szem is könnybe lábad.

Nosza, gyerünk, menjünk haza, volt egy káprázatos napunk,
ha sietünk még ott a sarkon vattacukrot is kaphatunk.
Ne félj pöttöm, jövünk újra, látsz még számos szép csodát,
anyatejjel szívd magadba a kultúránk hódolatát!

2013. május 24., péntek

Versírás

Nem szoktam gyakran verset írni, és annál is ritkábban tárom azt nyilvánosság elé. Ez egy elég intim szféra, sokszor pőrére vetkezik az ember, és sebezhetővé válik, hogy a csontjáig, szívéig látnak ismeretlen látogatók. Nekem kettős hozzáállásom van a rímekhez. Ha jön a múzsa vagy ihlet, vagy nevezzük bárminek, akkor valahogy valami belső sugallat vezeti az alkotó kezét, máskor olyan a folyamat, mint valami keresztrejtvény. Két szótag, a vége rímeljen a fustély* szóra. És az ember agya kergeti ilyenkor a szavakat, mint cica a farkát. A versírásnak is vannak szabályai, trükkjei. Nem csak a rím a lényeg, bár az a legfontosabb. Kezdődik mindjárt a rímképlettel, és hogy csak a legegyszerűbbeket mondjam AABB, ABAB. Vagyis hogy melyik sor melyikkel alkot rímpárt. Aztán vannak olyan, számomra elfajzott "képletek", mint a haiku, ami még csak nem is páros sorból áll. Az ABAB képlet annyiból "engedékenyebb", hogy ott hosszabb gondolatokat lehet kifejteni, mert később következik a rím. Számomra a legfontosabb a dallam, hogy üteme, ritmusa legyen a szövegnek, és úgy tudd olvasni a költeményt, ahogy a patak szalad a medrében, zuhatagok, gátak és hullámtörők nélkül. Ehhez a szótagokat kell számolni, de valójába elég ha magadban, de leginkább hangosan felolvasod, és már érződik is, hogy helyén van-e minden. Mert sokszor nem elég, hogy a sorok szótagszáma egyezik, de a mellék- és félmondatok egységének is azonosnak kell lennie. És néha akkor is jó a dolog, ha nem egyezik a szótagszám. Na most jól megzavartam mindenkit. Persze ez így tudományosan leírva leginkább maszlag, magam is megrémültem tőle, de a legjobb próba a felolvasás. Aztán ha a rím az istennek se akar kijönni a végén, akkor jönnek a trükkök. Rokonértelmű szavak, ha azt megengedi a mondanivaló, vagy a szerző érzelemvilága. Olyanokra gondolok, mint a fut, szalad, lohol, inal, de a botorkál, lődörög, lézeng, támolyog ugyebár már más hangulatot áraszt. Nagy segítségünk lehet még, hogy egy mondaton belül a szavak felcserélhetőek, ezáltal más szó kerülhet a sor végére, és máshoz kell rímet keresni. Apró trükk a szótagszámok egyezéséhez, hogy beteszünk egy rövid és semleges szót, többnyire jelzőt - víg, bús, rőt, ződ :), kék, zord - avagy hangsúlyosan megismétlünk szavakat: "Nem, nem, nem, soha nem, nem, nem ..."** Na hogy folytatódik? Gondolj a dallamra! Apropó, ennek a dalnak kapcsán idekörmölöm, hogy ennek AAC BBC a rímképlete. Jaj, most kiestem gondolataim medréből ... De talán több szót kár is lenne erre vesztegetni, meg ki tudja kit érdekel ez rajtam kívül :) Viszont egy dolgot nagyon fontosnak tartok! Amiről itt írtam, az még nem költészet, csupán versírás. Mert itt csak a formáról volt szó, és fűzfapoéták részére íródott. Az Igazi vershez, sőt költeményhez kell Mondanivaló, sőt valami elmagyarázhatatlan, kusza és szokatlan és mégis zsigerileg érezhető mondatok, meghökkentő jelzős szerkezetek, ami egy átlagembernek eszébe sem jutna. Nekem mindig Radnóti jut ilyenkor szembe: 
"... ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
...". 

Ez annyira szép és idilli kép, szívfacsaróan csodálatos, főleg ha belegondolunk milyen körülmények között íródott ...
Ám zuhanjunk vissza a földre, ide a hétköznapi emberek közé! A fentebbi eszmefuttatásnak az volt az apropója, hogy írtam egy verset, amire büszke vagyok, pedig alig van köze a korábban felsoroltakhoz. Tímár György egyik vidám verse ihlette, másfelől főhajtásként született, egy másik alkotó ember felé.

Tejesdoboz, kinder-tojás,
vattapamacs, mézeskalács,
kottapapír, guriga,
dekupázs és spatula.
Konzervdoboz, koszorú,
kerek, íves, homorú
zsenília, akrilfesték,
só-liszt gyurma érdekesség.

Söröskupak, szappanfőzés,
mécsesekkel elidőzés,
papírpohár, csinos girland,
fonalakból szőtt pók-firhang.
Karton, filc és fatojás,
lyukasztóval alkotás,
mindenféle csöppnyi állat
víg otthonra lel tenálad.

Dekorpapír, képkeret;
ugye, Te is élvezed?
Parafa és PET-palack,
belőlük lett kismalac.
Ruhacsipesz, szalvéta,
leutánzom biz' még ma!
Mennyi varázs, mennyi álom,
házicsoda diszkont áron.

Két év öröm, ötszáz írás,
négymillió "kukucskálás",
ezernégyszáz olvasó,
írásodtól olvadó ...
Levendulalány és kifli;
blogod ezer szívet nyit ki!
Szavaid, mint tündék, manók,
szépítik a szürke valót!


*fustély - dorong, husáng
** - Én nem leszek sohasem a játékszered (Kovács Kati)

2013. május 17., péntek

2013. május 10., péntek

Madarak és Fák napja

 Szeretem a fákat ...,
a temérdek égbetörő göcsörtös ágat.
Ráncos törzsüket, mit ezer seb szabdal,
minden pajkos kis gally téged marasztal.
A sok apró levél vidáman bólogat,
lágyan permetezve az életről bókokat.
Kedvelem árnyékuk, és szelíd suttogásuk,
megnyugtatóbb helyet nem találhatsz másutt.

Szeretem a bokrokat és szeretem a fákat ...,
figyelj, s megpillantod, amit más nem láthat.
A sok kis állatot, kik itt lelnek hazát,
s álmélkodva mondod magadban: Nahát!
Apró madarakat, kik csipogva beszélnek,
bánatukról, örömükről fecsegőn mesélnek.
Mókus surran amott, vígan szökdécselve
kicsit fáradt talán, hisz kilátszik a nyelve.
A kiálló gyökerek közt zord süni botorkál
aztán összegömbölyödik egy picit mogorván.

Szeretem eme idős, viharvert lényeket,
legyél csendben s bízvást érted a lényeget.
Ódon bölcsességük tömény tudást áraszt,
csak annyit mondhatok: - Szeresd hát a FÁKAT!

2013. május 3., péntek

Egyszer volt ...

... hol nem van, volt egyszer egy Tímea ...

Ha életed szürke, sivár és kietlen, …
ha napjaid koldusmód tengeted kiverten,
ha nincs, kiben bízz, és rosszat látsz mindenütt,
és mások viselt dolga naponta szíven üt.
Ha féltékenység gyötör, s kínzón rágja lelked,
ha minden múló nappal apátiád terjed,
ha minden femina csak bánatod hizlalja,
és panaszos hangod nincs aki meghallja.
Ha elszorul a torkod egy női név hallatán,
hess a kisördöggel, gonosz, csúf sarlatán.
Bennem találj reményt, tőlem remélj vigaszt,
dobd félre az aggályt, lökd messze a pimaszt.
Felejtsd a látszatot, ne TV-ből gyűjts választ, -
lehet, a töprengés olykor-olykor fáraszt
De tégy különbséget, ki a szoknyalovas,
és ki a mélyenérző, igazlelkű lovag

Miért gondolod szívem, hogy minden férfi csaló,
nőket hajkurászó, mézes-szavú tahó,
akit csak önös, vad vágyhormon vezérel,
kihez az értelmes emberi érzés már nem ér fel.
Nem vagyunk egyformák, … persze van gazember,
ki csak játszadozik, s flörtöl női nemmel
De én nem vagyok, amolyan érzelmi nyomorék, 
kérgesszívű, bunkó, béna kis kotorék,
ki nem törődik mással, csak a csalfa kéjjel,
délben vadul flörtöl, s pornót bámul éjjel.
Ha szeretsz, … bízol is, … a titok csak ennyi,
nem akarok mást, csak annyi lenni,
kinek adsz szavára, és mersz neki hinni,
sötét sikátorban méregpohárt inni,
Aki megnyugtat, mint egy higgadt kívülálló,
józan észérvekkel, bölcsen apelláló
szerető, barát, testvér és bölcs szülő,
meleg szeretetben melletted őszülő.

2013. április 5., péntek

Rejtvény

Egy kis elmetorna. Díjat nem tudok felajánlani, de egy főhajtás mindenképp jár a megfejtőnek. :)


2013. április 4., csütörtök

Egy "elveszett" fejezet

Egérkaland

Az ablakon beáradó reggeli fűillat, a rét harmatos virágainak semmihez sem hasonlítható fanyar szaga megcsiklandozta Anne orrát. Korán volt, még épp csak éledeztek a madárkák, de a napfény már csíkokat rajzolt a manzárdszoba kopottas falára. Anne felébredt, de szemét még csukva tartotta, úgy is érezte a rávetülő nap békés bökdösését. Sóhajtott elégedetten, arca mosolyra húzódott és számba vette az aznapi teendőket. Lelke ujjongott az előtte álló nyári nap izgalmaiért. Kinyitotta szemét, és örömmel nyugtázta a napsütést. Szerette ugyan az esőt is, főleg annak illatát, a föld kipárolgását, de azzal is tisztában volt, hogy esőben körülményes lenne Dianával találkozni.
Lement a konyhába, ahol Marilla már hajnal óta tüsténkedett, és az asztalon hagyott edényekből látszott, hogy Matthew is befejezte már reggelijét, feltehetőleg azóta a pajtában tevékenykedett, a jószágoknál. 
- Jó reggelt, Marilla! – köszönt illemtudóan, majd rögtön hozzátette – Neked is szép ébredést, Piroska! Az ablakpárkányon sütkérező muskátli mintha kicsit megemelte volna a fejét és királynőien bólintott. Legalábbis Anne így látta, ezért csinált egy pukedlit.
-  Hát ezt meg hol tanultad, te lány! - zsörtölődött Marilla - Már kora reggel bolondozol!
- Ó, Diana egyik könyvében olvastam egy szolgálólányról, aki a királyi udvarba került, és így kellett kifejeznie a hódolatát az uralkodó felé. Ugye milyen elegáns mozdulat? Bár Josie Pye szerint csak azok tesznek így, akikben nincs elég tartás, de szerintem ez nincs így, ez csak egy köszöntés. Egy királyi fenséggel mégse lehet csak úgy kezet fogni ... - csivitelte Anne a maga tizenkét évének minden lelkesedésével.
- Jaj, Anne, mi lenne ha egyszer a szádat evésre is használnád? - csóválta fejét Marilla. - Itt van egy bögre meleg tej, hozzá a tegnapról maradt almás keksz, láss hozzá!
Pár percig csak a keksz ropogó zaja hallatszott, időnként megtörve egy-egy elégedett kortyintással. Anne sietve, de jóízűen reggelizett, bár szeme közben már a falakon túl járt, alig várta, hogy a szokásos napi munkákon túl legyen, és imádott barátnőjével együtt kószáljanak a Gyümölcsös-lejtő környékén.
Kapkodva mosogatott, és a megszáradt ruhák összehajtogatásánál is lett volna kivetnivaló munkáján, de Marilla ezen a szép és derűs reggelen elnéző volt, csak magának, befelé dörmögött, hogy milyen szeleburdi ez a lány.
- Kész vagyok mindennel, Marilla! - lelkendezett Anne - Mehetek játszani? Csak itt leszünk a közelben Dianával. Gyakorolnunk kell a vasárnapi iskola előadására. Már biztos vár is rám, és nem tudja hol maradok ilyen sokáig!
- Menj csak, - felelte engedékenyen Marilla - de ebédre azért gyere haza, és ne három órakor, mint a múltkor. Nem fogom a kedvedért kétszer melegíteni az ételt. Meg kell tanulnod pontosnak lenni, az ég tudja hányszor kértelek már erre. 
- Igaz, igaz - válaszolt bűnbánóan és kényszeredetten Anne - most biztos időben itthon leszek,  a múltkor is csak azért késtem, mert egy békát figyeltünk a patakparton, és olyan muris volt, mikor felfújta az arcát és hangosan brekegett. Utána sokáig mi is próbálkoztunk Dianával, és mondhatom, senki nem tud úgy brekegni, mint Diana! Na persze a békákat kivéve. Megmutassam, hogyan kell brekegni?
Marilla arca széles mosolyra derült - Na, az hiányzik még! Ma brekegni akarsz, holnap meg majd röfögni! Majd akkor szólj, ha egy halat tudsz utánozni. Egyébként az előbb még úgy siettél, most meg itt csacsogsz, pedig állítólag Diana vár téged a kert végében.
Anne a homlokára csapott, két kezébe fogta ruhácskájának szélét és már iramlott is lefelé a lejtőn. Vöröses haja csak úgy lobogott utána, és apró termetéhez képest  nagy ugrásokkal közeledett Diana felé, aki már valóban ott várakozott a hídnál. Lélekszakadva érkezett meg, úgy kapkodta a levegőt, hogy megszólalni se tudott. 
- Hűűű, de siettél, Anne, csak nem történt valami érdekes? - érdeklődött Diana azzal a nem titkolt vággyal a szemében, hogy valami érdekes és titokzatos dolog jut a tudomására. Anne egyszerre bólogatott igent és nemet, ami nagyjából úgy nézett ki, mintha reggeli torna gyanánt fejkörzéseket végezne. Diana nem is értette, és elkerekedett szemmel figyelte eme különös mozdulatokat. Mikor Anne kapkodó levegővétele végre csillapodott elmagyarázta, hogy először igent bólogatott arra, hogy valóban sietett, majd nemet arra, hogy történt-e valami szokatlan. Ezen jót vidultak, és a két lány mosolya bárki számára elárulta volna, mennyire örülnek egymásnak. Leheveredtek a fűre, kezüket a fejük alá tették és nézték a kék eget. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, mikor mindketten hallgattak. Diana amúgy is hallgatagabb típus volt, és örömmel engedte, hogy Anne legyen a társalgás irányítója. Ám most Anne-nek is elállt a szava, ahogy áhítattal  szemlélte az ilyen-olyan formájú, különös bárányfelhőket. Igazán kedves és pajkos pamacsok voltak ezek, hát meg egy olyan lány számára, akinek a képzelete annyira szárnyaló volt, mint Anne-é. 
- Az ott egy sárkány! - súgta halkan, majdnem riadtan, nem is annyira Dianának, mint saját magának. - Az meg ott jobbra mintha egy királylány lenne. A sárkány biztos el akarja emészteni a királylányt. De akkor kell itt lennie egy lovagnak is. És addig meresztette szemét, tornáztatta képzelőerejét, míg valóban meg is találta, és ettől szemlátomást meg is nyugodott. Immár nem volt kétséges a mese végkifejlete.
Diana csak azt érzékelte, hogy valami halk pusmogás hagyja el Anne ajkait, és mikor odanézett valóban azt látta, hogy Anne szája mozog, és mintha valami imát mormolna.
- Mi lenne, ha meglátogatnánk Mrs. Lynde-t? - törte meg a csendet Diana, akinek a hosszú mélázás nem volt erőssége. - Úgy tudom tegnap vendégek voltak nála, és hátha maradt valami ízletes sütemény!
- Jaj, te torkos! - zökkent ki Anne az általa szőtt meséből, pedig képzeletben már ott tartott hogy a sárkány feje porba hullt, és jöhetett volna holtomiglan-holtodiglan fogadalom. - Pont Mrs. Lynde-hez? Majd megint ki fog minket oktatni a helyes viselkedésre!
- Az még nem vált senki hátrányára, ha megfogadta a tanácsom! - utánozta Diana Rachel Lynde hangját és fejhordozását. Ezen mindketten jót nevettek, és Anne immár könnyű lélekkel tápászkodott fel, hogy Mrs. Lynde háza felé vegyék az irányt. Ráérősen, kényelmesen ballagtak, megsimogatták a vadvirágok bókoló fejét, szemük beitta az adakozó természet káprázatos színeit. A nyár melege ott remegett a fűszálak között, sietős, dolgos rovarok tették dolgukat, lepkék szálldostak, és méhek döngicséltek. Minden olyan vidámnak, elevennek és könnyednek tűnt, mintha a Prince Edward-sziget az éden egyik szeglete lenne.
Ekkor egy éles sikoly hasított a levegőbe, és a két lány szinte megdermedt a döbbenettől. A hang határozottan Mrs. Lynde háza felől jött, de nem ismétlődött meg. A két fruska a nyaka közé szedte a lábát, és ahogy erejükből tellett szaladtak, hogy minél hamarabb segítségére legyenek annak, aki a sikolyt hallatta. Legnagyobb megdöbbenésükre kiderült, hogy az éles, szinte kislányos visítás nem mástól származott, mint magától Rachel Lynde-től, de ami még ennél is elképesztőbb és hihetetlenebb volt, az maga a látvány ami fogadta őket. Mrs. Lynde egy szék tetején táncolt, kezében egy seprűt tartva. Szemében riadalom honolt, fogai szinte vacogtak. Az ember azt hihette magával az ördöggel találkozott, és az táncra kérte őt. 
A lányok kicsit somolyogva, kicsit megszeppenve érdeklődtek, hogy vajon mi idézte elő ezt a szokatlan testhelyzetet. Mrs. Lynde még erősen zihálva, de azért egybefüggő szavakkal ecsetelte a történteket.
- Éppen elhatároztam, hogy ebben a kellemes napsütésben itt a tornácon varrni fogok, és ki is hoztam a kosaramat, amiben a ruhaanyagok vannak, és akkor látom, hogy egyszercsak mozgolódni kezd a kosár. Egy egér dugta ki a fejét, de az is lehet, hogy patkány volt! Mrs. Lynde vett egy nagy levegőt, és ettől immár nyugodtabban tudta folytatni. - A Mindenható a megmondhatója, mennyire irtózom a rágcsálóktól, de leginkább az egértől. Olyan rusnya, szőrös semmirekellők, mindenhova odapiszkítanak és ijesztően gyorsak. 
- És most hol van a kosár? - kérdezte Anne, aki nem veszítette el a fejét. Diana ugyanakkor hátrált két lépést, mert bár nem akart gyávának bizonyulni, de a hős szerepére sem áhítozott.
- Honnan tudjam én azt! - jött a felháborodott válasz. - Úgy eldobtam, hogy azt se bánom ha sosem találjuk meg. De ettől még nem merek lejönni, mert az egér bármikor rám ugorhat!
- No hiszen, ... -  gondolta Anne - ugyan miért akarna egy pöttöm egér ráugrani egy kilencven kilós asszonyságra! Több esze van annak! 
Szétnézett a tornácon, és valóban, egy láda mellett, a fal tövében meg is lelte az említett kosarat. Szabályos, szép kerek kosár volt, aljával az ég felé fordulva. És mintha valami bátortalan fészkelődő mozgás is lenne alatta. Anne kicsit megpiszkálta a kosarat, méltatlankodó cincogás volt rá a válasz.
- Semmi baj Mrs. Lynde, nem tud megszökni őkelme, fogságba esett. Milyen szerencse, hogy nem félek az egerektől, mióta egy hasonszőrű belefulladt a pudingöntetbe. Tulajdonképpen egy egész falka egérrel megbirkóznék, csak pók ne legyen! A pókoktól valahogy irtózom, de az egerek igazán kedves nemzetség. Olyan helyesen mozog az orruk ... bár annak, amelyik a pudingban lelte halálát, annak már persze nem mozgott ... - feledkezett bele meséjébe Anne, és csak Mrs. Lynde felcsattanó hangja zökkentette ki belőle.
- Annyi egeret fojtasz vízbe vagy pudingba, amennyit csak akarsz, csak ettől szabadíts meg! - fogta könyörgőre Mrs. Lynde, és jelen helyzetében még azon se döbbent meg, hogy kerül egy egér pudingöntetbe.
Anne kért egy nagyobb szájú üveget, amit meg is talált a kamra egyik polcán. Az üveget aztán a kosár mellé tolta, majd kicsit megemelte a kosarat, és a fölösleges réseket az üveg jobb és baloldalán a szanaszét heverő rongyokkal betömködte. Kisvártatva - miközben Mrs. Lynde és a két gyerek immár kíváncsi érdeklődéssel, távolabbról figyelték a fejleményeket - egy szimatoló orrocska jelent meg az üveg peremén. Bizalmatlan, visszakozásra kész mozdulatok voltak ezek, de egyúttal a szabadulásba vetett hit reménye. Aztán egyszercsak az üvegben találta magát az egér, és vadul kaparta annak falát. Nem értette minek ütközött, és hogy lehet, hogy látja a menekülés útját, de mégsem tud tovább haladni. Anne gyorsan odaugrott, talpára állította a méretes üveget, majd lefedte az immár egértelenített kosárral. Büszkén nézett Mrs. Lynde-re, és diadalittas hangon mondta:
- Ez se fog több galibát csinálni önnek, Mrs. Lynde!
- Hál' istennek! - sóhajtott Rachel Lynde és nehézkesen lekecmergett a székről. - Köszönöm neked, Anne. De kérlek, tüntesd el ezt a bestiát, mert addig nincs nyugtom, amíg itt látom. Aztán gyertek vissza és megvendégellek benneteket valami finomsággal.
Az étel említésére Anne arcára ijedtség költözött és riadtan pislogott Dianára.
- Megígértem Marillának, hogy ma mindenképp hazaérek ebédre! Nem okozhatok neki megint csalódást, gyere fussunk.
Csak Mrs. Lynde felháborodott és aggódó hangja tudta megtorpanásra késztetni őket.
- Csak nem akartok engem itt hagyni ezzel a fenevaddal? Az egekre kérlek, vidd magaddal ezt az üveget, és az se baj ha nem hozzátok vissza, csak szabadítsatok meg ettől az egértől!
Anne tehát felkapta az üveget egerestől, és már szaladt is. Diana alig tudott lépést tartani vele, és mindketten úgy lihegtek, mint egy kiskutya. Félúton megálltak egy pillanatra, hogy útjára engedjék a szürke bundás kisegeret, aki szemvillanás alatt eltűnt a fűcsomók között. Csupán arra volt idejük, hogy egy sajnálkozó búcsúpillantást vessenek az apró állat után, és már iparkodtak is tovább. Szerencséjükre, nem késtek el. Marilla épp akkor tárta ki az ajtót, mikor ők is megjelentek a tornác végén, így elmaradt a fejmosás. A két lány elégedetten egymásra mosolygott, és vidám integetések közepette elbúcsúztak egymástól. Diana a Barry birtok felé vette útját, Anne pedig huncut csillogással a szemében bevonult a konyhába.

Ha esetleg tetszett, és van kedved szavazni, akkor a www.avonlea.hu oldalon megteheted, és ehhez hasonló írásokat olvashatsz más tollából.

2013. március 29., péntek

Húsvéti versike

Pasqua Easter
Itt egy bárány, ott egy nyuszi,
ki nem látja, nem is hiszi:
Csupa lucsok bundácskájuk,
vizes, sáros csöppnyi lábuk.

De nem számít a zord hideg hó,
hangjuk vidám, kedvük bohó;
szívrepesve jöttek vélem, -
Ugye nem baj, hogyha kérdem:

Örülsz-e a vendégeknek,
kik locsolni érkeztek meg?
                                                         Ha nem bánod, és örülsz szívvel,
                                                         megöntözlek rózsavízzel!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...