Vidd hírét az igazaknak

Ez egy könyvcím.Szerintem érdemes elolvasni (nem csak a címet, hanem az egész könyvet), bár sajnos érte olyan vád az írónőt, hogy az egész csak kitaláció. De még ha így is van, és csupán az elme szüleménye ez a könyv, akkor is tartalmaz tényeket, amiken érdemes elgondolkozni. Alapvetően arról van szó, hogy egy amerikai orvosnő Ausztráliába vetődik, és ott egy természeti nép életével azonosul, velük szeli át a sivatagot, és az ottani emberek viselkedéséről, gondolkodásmódjáról ad számot. 

Főleg nekünk, "civilizált" embereknek elgondolkodtató, hogy az Élet mitől lesz tartalmas, értékes, de legalábbis nem haszontalan. Mitől tud boldog az Ember lenni, és hogy az anyagi javak mennyire másodlagosak ... tulajdonképpen.

"Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt" - ahogy a költő mondja. 

Na, de hogy a lényegre térjek, és amitől írni támadt kedvem, az a társadalmi egyenlőtlenség, az emberek és értékek megbecsülése. Mert beteg az a társadalom, aki a játékosokat (értsd: focista, teniszező, golfjátékos, énekes, filmszínész) jobban megfizeti, mint a tanítókat, orvosokat. Míg az előbbiek szórakoztatnak, az utóbbiak nevelnek, gyógyítanak. Hát melyik a fontosabb? A magam részéről én tudom magam szórakoztatni - legyen az bár kacsázás a vízen egy lapos kővel - de ki gyógyít meg, ha beteg vagyok, és ki plántál tudást a fejembe? Vagy mondhatnám a tűzoltókat. Életet ment, de századannyit keres, mint egy "menő" sztár. Ha egy focista kihagy egy tizenegyest egy VB, akkor a nemzet magába omlik, de VALÓJÁBAN nem történik semmi, és a focista sem kerül anyagi romlásba. Na de ha egy sebész mellé nyisszant ...

Nem akarok demagóg lenni, de valahogy ez kifröccsent belőlem. És akkor egy kis életszemlélet a könyvből:

"Azt javasoltam: álljunk egy vonalba és fussunk, amilyen gyorsan csak tudunk. Aki a leggyorsabban fut, az lesz a győztes. Gyönyörű, hatalmas barna szemükkel először rám meredtek, aztán egymásra. Végül megszólalt az egyik. - Ha egyvalaki győz, akkor az összes többi veszít. Mi ebben a mulatságos? A játék arra való, hogy jókedvre derítsen. Miért késztetnél bárkit is arra, hogy győzzön vagy veszítsen? Furcsa szokás, nehéz felfogni. Nálatok ezt élvezik az emberek?"

Érdekes felfogás, igaz?

Sue Townsend

68 éves korában elhunyt Sue Townsend angol írónő. Bár több más novellát is írt, de neve kitörölhetetlenül összefonódott Adrian Mole nevével. Nem lennék meglepve, ha ez utóbbi név ismerősebben csengene. Az ő kamaszkori naplóját és kínszenvedéseit írta meg az írónő, melyek közül az "A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója" volt az első, és talán leghíresebb is. Film is készült belőle - az igazat megvallva én a filmből ismerem ennek a kölyöknek a serdülőkori problémáit, és a szerelmes lét első tétova lépéseit.

Coelho

Befejeztem a könyvet. A portobellói boszorkányt. Tudom az elején lelkesedtem, ezért talán a mostani fanyalgásom kissé visszatetszőnek tűnhet, de valahogy a könyv második fele számomra zavaros és nehezen emészthető volt. Lassan is haladtam vele. Mondjuk a befejezés legalább frappáns volt. Úgy általánosságban elmondható, hogy Coelho könyvei nem egyszerű olvasmányok, és jómagam nem is tenném a 10 legjobb könyv közé. Persze ez ízlés kérdése, nekem a Száz év magány is gyürkőzés és erőpróba volt. Voltaképpen nagyon is hangulatfüggő, hogy melyik könyvet dicsérjük, és melyiket marasztaljuk el. Coelho gondolkodásra késztet, de ezzel kicsit fáraszt is. Talán nem véletlen, hogy egy ilyen könyv után Leslie Lawrence vagy Rejtő könyvei után nyúl az ember. Mert kell a felüdülés is.

Útkeresés

Talán keresem az utam. Talán keresem a célom. Az értelmet, ami átlök az egyik napból a másikba. Vajon véletlen, hogy most akarom megtenni a Camino-t? Vagy hogy Jehova tanúival társalkodom? Bár nem érzem, hogy más ember lennék, mint ezelőtt egy évvel, de az tagadhatatlan, hogy a spiritualitás valahogy jobban körülfon, mint korábban. Továbbra sem hiszek Istenben, de szívesen elgondolkozom a hit és szeretet kérdésein. És az is egy fejlődési szakasz számomra, hogy Isten és Jehova nevét nagybetűvel írtam, ami nyilván egyfajta tisztelet a részemről. És miért most olvasom A portobellói boszorkány című regényt? Sok apró építőkocka, ami helyezkedik, izeg-mozog, mintha valamivé akarna válni, és a sok látszólag értelmetlen elemi részecskéből egyszercsak összeáll valami. Mint mikor belül vagy egy labirintusban, kóvályogsz, bizonytalanul téblábolsz jobbra-balra, aztán a filmfelvevő kamera átmegy felülnézetbe, távolodik, befogja az egészet, és Te, mint szemlélődő rájössz, hogy az útvesztő igazából egy szabályos mértani alakzat, és nem nehéz kitalálni belőle, ha egyszerű szabályokat követ az ember. :) Azt hiszem ma nagyon filozófikus hangulatban vagyok. Feltehetőleg a könyv olvasása váltotta ki belőlem. De döbbenetes igazságokat korbácsol fel bennem egy-egy mondat, amin azért érdemes elgondolkozni, mert szerintem ebben rejlik a hit, vallás, egyház szentháromság ellentmondása. És a sorrend nem véletlen, ahogy "papírra" vetettem. De, hogy jobban érthető legyek álljon itt az a részlet, ami a felbolygatott:

"Történészként megelégszem az adatgyűjtéssel, illetve annak az ellentétnek az elemzésével, amely az imádás szabadsága és az engedelmesség kötelessége között feszül. Vagy más szavakkal: az 'Isten mint a világ ura' és az 'Isten mint a világ része' között. Vagy az emberek két nagy csoportja között: az egyiknek a tagjai összegyűlnek valahol, és spontán módon ünnepelnek, míg a másiknak a tagjai bezárkóznak valahova, ahol megtanulják, mit szabad, és mit nem."

Ugye milyen jól leírja, hogy mi a bajom az egyházzal? A könyvnek még nem értem végére, de bátran merem ajánlani - persze főképp azoknak, akik szeretnek töprengeni az Élet nagy dolgain.
És egy buta mondat a végére :) : Örülök, hogy nem csak focisták tudnak híressé válni Brazíliából.

Kolozsvári milliomosok

Jelenleg Méhes György Kolozsvári milliomosok című könyvét olvasom. A közel száz esztendőt felölelő családregény egy tímármester felemelkedéséről szól, akiből igazi gyáriparos lesz, és óhatatlanul belesodródik a politikába. A mester Szászországból származik, de Erdélyben csinál karriert. A történet átíveli az első világháborút, Hitler hatalomra jutását, a románok térnyerését.

De igazából az alábbi idézet miatt említettem a könyvet:

"Az okos kötelessége a beszéd, a bölcs joga a hallgatás."

Vidám mesék

Már alig vártam, hogy publikálhassam az alábbi hírt. Végre sikerült megszereznem néhány Szutyejev mesét, méghozzá oroszul. Mert a forrásnál a legtisztább a víz. Kellemes gyerekkori emlékek élednek fel bennem, ha a rajzokra nézek. Mert bár rég volt, de mégis élénken élnek még bennem. Persze akkoriban magyarul nézegettem a könyvecskét. Ennek kapcsán érdekességképpen megemlítem, hogy tavaly találkoztam újra ezzel a könyvvel, méghozzá németül, az itteni iskolában. És ugyanúgy jártam, mint a Futrinka utcával. Megláttam a képeket - amik ezek szerint eszméletlen mélyen beégtek a retinámba - és nekem, aki mindent elfelejtek, derengeni kezdett az agyam. Szóval azóta űzöm, hajtom ezt a könyvet, és láss csodát, most Franciaországból kaptam meg, szkennelt formában. Robi feleségének, Ildikónak a barátnője orosz (francia férjjel) és általa van szerencsém azt mondani, hogy: ура удача успех

Talán nem kell mondanom, hogy az orosz nyelvet IS szeretem :) kár, hogy annak idején nem vettem elég komolyan a tanulását. Ezek a mesék úgy nagyjából 1950 táján születtek.

Три котёнка
Мышонок и карандаш
Капризная кошка
Это что за птица?
Кто сказал мяу?

Цыпленок и утенок

Под грибом

 

Vakond és a kaki

Ma egy tündéri könyv volt a kezemben, ami a méretét, oldalszámát és kidolgozását tekintve mesekönyv, ugyanakkor a témája kicsit szokatlan, formabontó, és akkor még udvarias voltam. Nekem nagyon tetszett, mert a humort sem nélkülözi, de lehet, hogy sokan megütköznek rajta. Viszont ha jobban belegondolok, nincs ebben semmi ördögtől való. Német szerző műve, amit harminc nyelvre fordítottak le, és úgy hirdetik: A világ legnépszerűbb és legszebb kakis könyve. :) 

Kedvenc részem, mikor a vakond látja milyet kakil a ló, és le lesz nyűgözve.

Itt bele tudtok nézni a könyvbe: http://www.pagony.hu/lookinside.php?id=20432 vagy pedig emitt: http://gyermekszoba.blog.hu/2013/01/23/a_vakond_akinek_jol_a_fejere_szartak 
Sőt ha tudtok németül, akkor íme egy rövid video:

Mesefüzetek

Mivel tegnap a városban jártam, ezért természetesen a boltok környékén is körülnéztem. De nem csak élelmiszert vettem, hanem szellemi táplálékról is gondoskodtam. Hol másutt, mint egy könyvesboltban. Főleg, hogy leértékelés volt. Először a színes borító ragadta meg a figyelmemet, aztán a jópofa címek. Mint például "A lóvá tett macskák". Ez egyébként egy sorozat, eddig 11 kötete jelent meg, és csupa állatmesét tartalmaz. Többnyire egy bölcs mondattal a végén, ahogy az illik. A mesék sajnos túl rövidek, szerintem a hosszabbak is csak 3 percig tartanak, de ez persze nem lóverseny, és sokatmondó hatásszünettel - miközben a gyerekek reagálását nézed - elhúzható az olvasás. És ugye milyen jópofa ábrázatja van a macseknak!? Azt hiszem az elképedés rá a legjobb szó. Tüneményes. És nagyon igényes kiadványok.

Vettem még két másik mesefüzetet, ezek már szinte könyvek, és Egbert egérről szólnak. Nos ezek igazi betűfalóknak valók, mert a minősége elég gyatra. Cserébe 150 forintért már lehet is a kosárba rakni. És az ember nem a könyvespolcnak vásárol, hogy legyen 2 méter piros és 3 méter kék könyve. Minél kuszább, minél színesebb, annál jobb. Brüsszelben a Rue du  Midi-n van egy antikvárium ami a librofil népek Kánaánja. Azért tuti hely, mert a könyvek nem csak a polcokon sorakoznak, de a sorok között a földön nagy stócokban, és minden fellelhető szabad helyen. Az ember csak élével tud közlekedni, és azt is csak nagyon óvatosan. De micsoda kincsek vannak ott! Ahányszor Brüsszelben jártam, naponta elmentem oda nézelődni, és mikor Tamás megörökölte tőlem a munkacsoportot, akkor ezt a rítust is átadtam neki. Nem vallott szégyent! :) Ja és a rítus nem összekeverendő Ritussal.

Trapiti

Bűvös szó! Olyan, mint a Probatbicol. Bár igazából nekem egy pocakos nyúl ugrott be a név hallatán, de aztán a könyv hátoldalán elolvastam, hogy egy manócskáról lesz szó. És kicsit beljebb lapozva már azt is láttam, hogy a teljes cím: Trapiti avagy a Nagy Tökfőzelékháború. Csodás könyv. Igaz, három oldal után ezt kijelenteni több mint merészség, de bízom a szerzőben. A három oldal alatt annyi mindent letett az asztalra Darvasi László, hogy nem csak meg- és leemelem kalapom előtte, de még zavartan gyűrögetem is. Ennyi szellemességet és leleményt! Legszívesebben bemásolnám ezt a három oldalt, de félek ez szerzői jogokat tiporna meg. De azt már végképp muszáj elárulnom, hogy Kavicsváron kezdődik a történet, ahol a bizurr-mizurr népnek rengeteg macskája van. Mikor az ellen rátör a városra, akkor csatasorba állítják a macskákat, akik félelmetes nyávogásba kezdenek. Az ellenség ettől azt gondolja, hogy harapós vadállatok és tortafaló szörnyetegek vannak a falakon belül, és megfutamodnak. :) Aztán a város másik különlegessége, hogy mindent fordítva mondanak. 

"Ha a gyerekek azt mondták:

- Úgy szeretem a tökfőzeléket, a spenótot, és a karalábét! - akkor ez a mondat megint csak azt jelentette, hogy sajnos egyáltalán nem szerették a tökfőzeléket, a spenótot, és a karalábét, holott pedig mindenki tudja, hogy a tökfőzeléktől okosak leszünk, a spenóttól erősek, a karalábétól pedig bátrak."

" - Én se szeretlek téged soha! - kiáltotta a vőlegény, és megcsókolták egymást hosszan, s ettől fogva már nem vőlegény és menyasszony voltak, hanem férj és feleség."

És mondom, még csak három oldalt olvastam, most jön Kétszázötvenharmadik Nagyságos Emil története. Remélem sikerült kedvet csinálnom az olvasáshoz. Valamint még egy fontos mondat, ami szintén a hátoldalon áll: Mese a szeretet és a trapitizés erejéről.

Anne otthonra talál

Lucy Maud Montgomery kanadai írónő
1874. november 30. — 1942. április 24.

"Míg ez az eszmecsere folyt, a kislány szeme  némán járt egyikről a másikra, az arcáról lassan hervadt le a boldog öröm. Hirtelen megértette, mit is jelentenek az elhangzott szavak. Eldobta a szívéhez nőtt útitáskát, egy lépést tett előre és összecsapta a kezét.

- Nincs rám szükségük! - kiáltotta. - Nem kellek maguknak, mert nem vagyok fiú! Gondolhattam volna. Hiszen soha senkinek sem kellettem. Tudhattam volna, hogy túl szép ahhoz, hogy sokáig tartson. Tudhattam volna, hogy senkinek sem kellek igazán. Jaj, mit tegyek? Mindjárt könnyekre fakadok!"

* * *

"... Hogy hívják azt a muskátlit az ablakpárkányon kérem?

- Almaillatú muskátli.

- Ó, én nem a fajtájára voltam kíváncsi. Inkább a nevére, amit ön adott neki. Vagy nem adott még nevet neki? Akkor megengedi, hogy én adjak neki nevet? Hívhatom - lássuk csak, hogyan is - mondjuk Piroskának? Csak addig amíg itt vagyok? Nagyon kérem!"

* * *

"Anne oda is ment, no de nem egészen úgy, ahogy Mrs. Rachel  elképzelte. Egyetlen ugrással az asszonyság előtt termett: arca lángolt a dühtől, ajka remegett, ahogy egész vékony kis teste.

- Gyűlölöm magát - kiabálta az izgalomtól elfúló hangon, és közben minden szónál lábával toppantott a padlón. - Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm - és az irtózat minden újabb bizonyításához egy erőteljesebb dobbantás járult. - Hogy mer engem csúnyának és soványnak nevezni? Hogy meri azt állítani, hogy szeplős vagyok és vörös hajú? Maga durva, udvariatlan, érzéketlen asszony!"

* * *

"- Szép az, aki szépen él - hangzott a következő szentencia."

 * * *

"A tenyerébe simuló vékony kis kéz melegétől valami kellemes boldogság járta át Marilla szívét; talán az elmulasztott anyaság szívdobogtató melege. A szokatlanul édes érzés felkavarta; lelki nyugalma helyreállításáért gyorsan egy erkölcsi tanulsághoz folyamodott."

* * *

"A sok "ó" végeztével Anne Marilla karjába vetette magát és elragadtatott csókot nyomott sápadt orcájára. Marilla életében először érezte gyermeki ajkak szívből jövő érintését. Ugyanaz a szokatlan édes borzongás futott végig rajta, mint amikor Anne megfogta a kezét. Titkon mérhetetlenül örült Anne ösztönös szeretetnyilvánításának, talán ezért is mondta:

- Nono, elég legyen ebből a puszilkodós szamárságból."

* * *

"- Túlságosan vágyódsz dolgok után, Anne - sóhajtotta Marilla. - Az életben tenger csalódás fog érni.

- De hiszen a készülődés már fele öröm, Marilla! - kiáltotta Anne. - Lehet, hogy az ember nem kapja meg amire vágyik, de ez sem foszthatja meg a várakozás boldogságától."

* * *

"Anne szédelegve felült és bizonytalanul válaszolt:

- Nem, Diana, nem haltam meg, de azt hiszem, elvesztettem az eszméletem.

- Hol? - zokogta Carrie Sloane. - Jaj, Anne, hol, mondd meg!"

* * *

"A kislány , akit annak idején szívből megszeretett, eltűnt, és itt volt helyette ez a magas, komoly tekintetű, tizenöt éves lány, aki büszkén feltartott fejjel és elgondolkodva járt-kelt. Marilla szeretete semmit sem csökkent, de valami különös, szomorú veszteségérzet húzódott meg mögötte. Aznap este, amíg Anne Dianával közös imaórán volt, Marilla egyedül üldögélt a szeles alkonyatban és átengedte magát a sírás gyarlóságának. A lámpával belépő Matthew kapta rajta, és akkora megdöbbenéssel bámult rá, hogy Marilla még sírás közben is kénytelen volt elnevetni magát.
- Anne-en járt az eszem - mondta magyarázatképpen. - Olyan nagy lány lett belőle, és a jövő télen már talán távol is lesz tőlünk. Kimondhatatlanul fog hiányozni."

* * *

"Anne Marilla ölébe telepedett, két kezébe fogta barázdált arcát, és komoly, gyengéd tekintettel nézett a szemébe.
 - Marilla, én semmit se változtam, vagyis lényegében nem. Sokat csiszolódtam és fejlődtem, de az igazi énem, idebent, az ugyanaz maradt. Mindegy, hova kerülök vagy a külsőm mennyit változik, a szívemben mindig is az a kis Anne-jük maradok, aki nagyon szereti magukat és a drága Zöldmanzárdos-házat, és ez így lesz élete végéig.
Anne odasimult Marilla hervadt arcához, kezével pedig megveregette Matthew vállát."

* * *

"- Mrs. Lynde, csak nem azt akarja mondani ... csak nem gondolja, hogy Matthew ... - de a rettegett szó nem jött ki Anne száján; rosszul lett, arcából kifutott a vér.
- De igen, gyermekem, attól tartok, igen. Nézd az arcát. Ha az ember annyiszor látta ezt, ahányszor én, rögtön tudja hányadán áll.
Anne lenézett a mozdulatlan arcra, amelyen otthagyta csontkezének nyomát az Arctalan Csuklyás"

* * *

"De éjszaka felriadt, és a sötétben, csendben az ébrenléttel együtt visszatért a szörnyű veszteség tudata; újra maga előtt látta Matthew kedvesen mosolygó arcát, amikor múlt este elváltak a kapunál, és szinte hallotta a hangját, ahogy azt mondja: "Az én lánykám ... akire olyan büszke vagyok". És ettől végre megindultak könnyei, és Anne szívből kisírhatta magát."

* * *