Szervusztok régi barátok

Olyan rég volt már zene ...

Áldott itt e föld

Nem tudom, ismeritek-e ezt a dalt, de ha nem, akkor éppen itt az ideje. Szerintem bőrborzongató az alkotás. Úgy képileg, mint főleg zeneileg - ahogy mondanák pöstiesen - nagyon ott van a szeren. Csézy énekli, és mint utólag megtudtam, ez nem más, mint Magyarország úgynevezett imidzs (image) dala.

Nyírő József: Farkasok

Az a nagy szégyen érte Rab Péter havasi pásztort, hogy egy éves forma szép szőke üszőborjú elveszett a keze alól. Valahová elbódorgott, s úgy látszik, a farkas elütötte. Előbb jól elnégyelte a kutyáját, s aztán a keresésire indult egy hosszúnyelű baltácskával a kéziben. Sok mocsok-helyet összejárt, benézett minden bokor alá, leereszkedett a szakadékokba, de a borjúinak híre-pora se volt. A farkabojtja se maradt meg belőle.

Keresés közben messze elvetődött, s fenn, Kútpataka fejiben véletlenül ráakadt a farkasfészekre. Két gömbölyű, alig kéthetes, kedves kicsi farkaskölyök vinnyogott benne. Játékosan még oda is hengeredtek a Rab Péter lábaihoz s kedveskedve beleharaptak a bocskorába. Ügyes, eleven állatka volt mindakettő nedves orrocskával, üde piros nyelvecskével, kövérek, mint a hájfalat, ravasz pofácskájukon a gyermekek kedvessége, ártatlansága derengett és éhesek voltak, mint mindig. Még tán a farkacskájukat is csóválták Rab Péternek, de a durva, vad ember rájuk káromkodott mérgiben:

— Dögöljetek meg, ronda férgek!

És pillanat alatt mindakettőt agyontaposta.

A két kicsi, ártatlan állatka holtan nyúlt el az avaron, testecskéjük összeroncsolódott, s Rab Péter még messzi be is rúgta őket az erdőbe, ahogy az ember útközben fel szokta rúgni a bolondgombát.

Mikor az anyafarkas estefelé a nyakuknál fogva összeszedte halott kicsinyeit és egymás mellé tette kiméletesen a fészekben s fájdalmában sirató énekit borzalmasan kornyikálni kezdte, Rab Péter már ereszkedett le az oldalon az öreg Üdő Mártonék tüzéhez. Kicsit megrázkódott a farkasüvöltésre, de külsőleg nem látszott semmi rajta. Tempósan, nyugodtan kívánt jóestét.

— Tán a bornyúért jöttél? — azzal fogadta Üdő Márton.

— Hát itt van? — lepődött meg Rab Péter.

— Ide verődött az én csordámba — nyugtatta meg Üdő Márton.

— Akkor jó! — örvendett Péter, s letelepedett ő is a tűz mellé.

Az üstöcskében buzogott a víz. Ugrai Nőrinc, a Marci bácsi legénye megfőzte a puliszkát, a Csóré Dávid fia, ki itt inaskodott, egy fenyőfát ródalt el, hogy legyen éjjelre, mit a tűzre vetni.

A vacsora elkészült. Hozzálátnak Hívják Pétert is.

— Szívesen látunk!

— Csak tessék Isten áldásával! — köszöni Péter. — Az enyém megvolt. Nincs félórája, hogy falatoztam.

A tűz bevilágít az erdő mélyébe, s a láng arany verésében tündökölnek a hatalmas szálfák, melyek felnyúlnak az egek mélységébe és olyanok, mintha a csillagos éggel volnának leterítve. Általában kevés szó esik. Hallgatag népek az erdei emberek. A fák se beszélnek, a sziklák is hallgatnak, s ők sem fehérnépek, hogy sokat szaporítsák a szót. Férfi ember kicsiből is eleget ért.

Éppen csendesein szivarozgattak, mikor újra felhangzott a távolban a farkas panaszos üvöltése.

— Nem tiszta dolog! — jegyezte meg vén Üdő Márton, ki az állatoknak minden hangját üsmerte, s úgy értette, mintha könyvből olvasta volna. Volt ideje megtanulni, mert van hetven esztendeje, hogy kinn él a havason. — Az a farkas valakit gyászol! — Tekergette a fejét.

Olyan panaszosan vert a farkassírás, hogy a kutyák is dideregtek tőle a tűz körül a vacsora után lihegve. Rab Péter nem szólt, csak összerázkódott.

Kicsit feltűnt, hogy így megüli magát, s nem igyekszik haza, de azt gondolták, hogy meg akarja várni, míg pitymallik, hogy a borjút haza hajthassa. Üdő Márton azonban tudta mi a tisztesség, s azt mondta:

— A borjú miatt te ne töltsd az üdőt, Péter, mert reggel haza küldöm! Dávidka hazahajtja!

Rab Péter elvörösödött, s lesütött szemmel megköszönte.

— Hát akkor ne sokat szokotálódjál — tanácsolta Üdő Márton. — Nehogy valami baj érjen otthon! Jó pásztornak a marha mellett a helye!

Rab Péter fel is állott, hogy menjen, de ekkor harmadikszor is felvert a farkas sírása. A kemény, edzett, durva ember megrázkódott és esdő pillantást vetett a vén Üdő Mártonra.

— Ne küldjön el, Marci bácsi. Én. .. én . . . félek!

Ha az ég leszakad, akkor sem lepődtek volna meg jobban a pásztorok. Ilyen hihetetlen dolog nem történt, mióta a világ fenn áll, hogy Rab Péter féljen valamitől. Ez a kemény, vasból való borzasztó erős ember, ki képes puszta öklével leütni a bikát.

— Vagy én bolondultam meg, vagy a te eszed ment el! — jegyezte meg fejcsóválva Nőrinc, de az öreg Üdő Márton elgondolkozott, s merőn reá nézett Rab Péterre.

— Te akkor valami rosszat csenáltál, Péter!

— Én elég rosszat! — ismerte el az ember.

Hallgattak, hogy mondja tovább. Rab Péter felfohászkodott.

— Tudják-e miért sír az a farkas?

— No!

— Az azért, mert odakünn Kútpataka féjiben összetiportam a két kicsi kölykit!...

— Hijj a Ponciussát! — ütődött meg Üdő Márton. — Hol volt a szép eszed!... No ez elég baj!

— Eléggé restellem! — bánta Rab Péter. — Meg voltam haragudva a bornyú miatt. Azt gondoltam, hogy a farkas pusztította el!

Türelmetlenül intette le az öreg pásztor.

— Gyilkos vagy, Péter!

— De hiszen csak farkasok!

— Igende ártatlanok! — csattant fel vén Üdő Márton. — Magatehetetlen kölykek, még csak gyermekek! Nagy bűn, amit elkövettél.

— Az! — hebegi Rab Péter. — Most is hallom a vinnyogásukat, folytonosan a szemeim előtt vannak. Nem birok szabadulni tőlük . . . Pedig szép két kicsi állat volt. Alig két hetesek . . . Még jádzottak is a bocskorommal!... Hol volt a szép eszem!... Adjon tanácsot, Marci bácsi, most mit csináljak.

Az öreg pásztor komoran belenézett a tűzbe, hosszasan figyelte a lángverést és hallgatu a farkas dühöngő jajongását. A többiek feszülten várták Ítéletét. Későre azt mondta az öreg pásztor százesztendős bölcsességgel:

— Köztetek csak az Isten itilhet!...

— Az Isten! — rettentek össze a félvad emberek, mert nem kicsi dolog, mikor az Istennek kell valamibe beleavatkoznia.

— Más mód nincs — hányta-vetette meg rangosán az ügyet a vén ember. — Meg kell küzdenetek! Valamelyiketeknek meg kell halnia, még ma éccaka! Vagy neköd, vagy a farkasnak! Ez a törvény!.. Aztán Isten döntsön köztetek!

Senki nem mert ellenmondani. Mindanégyen tudták, hogy ha elhal a farkas gyászüvöltése, teljes dühvel megindul a gyilkos nyomán, hogy bosszút álljon. Senki és semmi, sem ember, sem állat addig nem bánthatja, míg el nem igazította a dolgát Rab Péterrel, ki megölte kicsinyeit.

— Hát ez így van jól!

— Nincs pardon! — dördül fel Üdő Márton. — Senki meg ne próbálja segíteni sem egyiknek, sem másiknak.

Némán hajtják le a fejüket az emberek. A kutyák se mozdulnak, csak szomorúan maguk elé néznek. Pedig érzik a farkas szagot, hallják üvöltését, de azok is tudják, hogy ez a farkas védelem alatt áll. A furcsa varázs mindenkit megejt.

— Akkor megyek! — hebegi Rab Péter és tétovázva pár lépést tesz.

— Várj! — állítja meg Üdő Márton. Már-már azt hiszik a többiek, hogy visszavonja az ítéletet és a Rab Péter szíve megdobban az örömtől, de az öreg pásztor sovány kietlen arca zord marad. — Van-e valami hagyakozni valód? — azt kérdi.

— Tudhatják, hogy senkim és semmim nincs a rajtam levő gúnyán kívül. Ha mégis úgy fordulna, hogy ott hagyom a bőrömet, a csordát adják számba, s az apróságon, mi a kalyibámban van, osztozkodjanak meg testvériesen!

— Jojó! — morogják a pásztorok.

— Hát akkor csendes jóccakát!

— Adjon az Isten!

Rab Péter tétováz.

— A testemet reggel keressék meg!

— Eridj csak nyugodtan.

Az ember tovább szaporítja a szót, csakhogy maradhasson.

— A kutyámat itt hagyom. Ha mégsem kapnának meg, bízzák csak rea magikot, az elvezéreli!

— Kösd csak oda a fához! — egyezik bele Üdő Márton.

— Kötözni való bolond vagyok! — dühöng magában Péter, amíg kötözi a kutyáját. — Ketten biztosabban elbántunk volna a farkassal!

Most már restelli ott nem hagyni a kutyát.

— Nekem es előbb jár a szájom, mint az eszem!...

Sötéten, loppal nyúl a hosszúnyeíű baltácska után, hogy legalább valami fegyvere legyen, de vén Üdő Márton mérgesen rászól.

— A szekörcét hadd itt ... annak a két ártatlan farkas-gyermeknek se volt fejsze a kéziben, mikor megölted!... Ha kés van nálad, azt is tedd le! Az az igazság, hogy egyformák lögyetök!

— Hiszen nem es azétt! — szégyenkezik Rab Péter, mialatt ledobja a bicskáját a földre.

— Sokat ne szokotálódj! — fenyegeti a más két pásztor is. — Ha vetkőztél, hát bűnhődjél!

Ebben megnyugodva ülnek a tűz mellett és az ujjukat se birnák megmozdítani az érdekében. Sejtik, hogy a halálba megy, de ha az Isten úgy akarja, akkor menjen.

Rab Péternek ködösen eszébe jut, hogy felmászik egy fára a farkas elől, de mindjárt le is tesz róla. A farkas ott őrizné úgyis a fa alatt, s addig az Istennek sem mozdulna onnan, míg meg nem ölte.

— Nincs más mód — sóhajtja — meg kell küzsdenem vele!

Lassan, nehezen elindul. Mikor a tűz fénykörén túl ér, már nem is látszik semmi belőle, csak a távolodó léptek recsegése, dobbanása hallik. A setétség szinte megfullasztja. Nem birja a rengeteg bénító hatalmát, szinte összeroskad alatta és félelem futkos a hátagerincén, minden ize reszket.

— Miért félek? — csodálkozik maga is. — Soha életemben nem féltem!

Szerencsére felkél a hold, amitől kissé megkönnyebbül, de azért reszketve kémleli a fák közét és riadtan siet, félig fut közöttük. Hátra nem mer nézni és minden pillanatban úgy érzi, hogy no most zuhan a nyakába a dühös farkas. Behúzott nyakkal rohan előre. Előtte tisztás, melyet elöntött a holdfény. Szép, tiszta, hideg, ezüst holdfény. Csak azt elérje épségben! Azt se tudja, mióta fut, lehet egy órája is, mert lábai fáradtak, ernyedtek. De minek menekül. Az erdőből kifutni úgy se lehet. Be Csíkszeredáig minden erdő, rengeteg, kietlen erdő... A két farkaskölyök is állandóan ott vinnyog a fülében és kis holttestük ott lebeg előtte... Bár azok elmaradnának! Bele lehet bolondulni ebbe!... Legjobb, ha mégis leszámol az anyjukkal. Nincs más mód!... Elfulladva áll meg egy óriás bükkfa mellet, nekitámaszkodik, hogy legalább hátulról védve legyen és esett fővel, meleg párát fújva áll és rémült szemeit várakozva belefúrja a setét bokrok szövedékébe, a veszedelemtől terhes erdő mélyébe.

Bár jönne az a farkas, hogy legyen vége!...

A végtelen erdőben azonban sehol semmi nesz. A gyászoló farkas üvöltözése is rég megszűnt.

A pásztortűz mellett ülő emberek se mernek lenyugodni ezen az éccakán. Feszülten várják ők is az erdei dráma kimenetelét. Mozdulatlanok és némák, mint a fák, melyek fölöttük állanak. Mind arra gondolnak, hogy ma éccaka kialszik egy élet. Az izgalomtól tele szájjal, nehezen lélegzenek és gyilkos indulattal fénylenek a szemek. Lehetetlen kibírni a nyomasztó várakozást. Olyan siket a csend, mintha sírjában feküdnék az egész világ. A falevél se mer rezdülni. Vájjon mi van Rab Péterrel?...

— Méges menjünk, s keressük meg! — moccan meg nyugtalankodva Ugrai Nőrinc.

Üdő Márton tiltakozva rázza a fejét.

— Még nincs itt az ideje!

Kicsit hallgatnak. Nőrinc, a legény, azonban nem bir az izgalmával.

— Én nem fejtem Pétört — aszondja, hogy megnyugtassa magát. — Tíz farkassal es megküzsdik, a milyen kemény ember.

A vén Üdő reámorcan.

— Elfelejtőd, hogy ott van az Isten es a farkas mellett!

Nőrinc megütődik.

— Hogy? — kételkedik. — Az Isten a farkas mellett volna, s nem az ember mellett?... Effurcsa!

— Neked az, de nekem nem! Az Isten örökké amellett van, kinek igaza van!

— No akkor megette a fene Pétört! — adja fel a reményt Nőrinc.

A pásztorfiú a beszéd alatt titokban, vacogva feltekint az égbe, hogy valahol nem látja-e az Istent. A más két pásztor is rajta felejti az értelmit az Istenen. Nőrinc fejcsóválva taszítja bennebb a fenyőrönköt a tűzbe, hogy jobban világoljon, s maga elé dermedve virraszt tovább. Futó pillantást vet a marhára, amely a közelben fehér foltként nyugszik a boróka tövisből vert karámban.

— Bárcsak már reggel lenne! — óhajtja. — Hátha már vérében fagyva hever valahol Rab Péter, — irtózik át rajta a gondolat és újra feszülten lesik mindahárman az erdő minden neszét.

Az erdő azonban csendes.

Eltelik fertáj óra, s akkor borzongató farkasüvöltés hasít bele az erdő némaságába.

A pásztorok felugranak és egymásra merednek.

— Kezdődik! — mondja sápadtan Ugrai Nőrinc. — Én megyek! Én nem hagyom!...

— Ülj le! — parancsolja Üdő Márton. — Ügyes heába mennél!

Hát ez igaz.

Leroskadnak ismét a tűz mellé, de a lábuk reszket alattuk.

— Isten, Isten! — villog bele az Isten neve a legény agyába. — Jól ügyelj, hogy mit csinálsz!...

A vadállat üvöltésére Rab Péter is kiegyenesedik. Tudja, hogy a nyomát szagolva jön a farkas és nincs hatalom, mely eltérítse a nyomtól. Pattanásig feszült idegekkel figyeli a bokrot, ahol ő kilépett. Ott fog kibukkanni a farkas is. És valóban a bokor csakhamar megrezzen. A vad az ember láttára megtorpan, s csak két sóvárgó, zöld szem fénylik vele szemben.

Az ember és a farkas némán nézik egymást.

Az ember szemei is ugyanúgy villognak, egész teste forróságban fürdik, mint a vadé, a düh ugyanúgy gyűl benne és primitív ősvadság lesz úrrá rajta is.

— Jere no, ha mersz! — morogja a bokor felé.

Most, hogy látja halálos ellenségét, félelme elmúlt, egészen felszabadult. Az ő fogai is fehéren villognak, szőre borzolódik, olyan, mint egy második farkas. Belsőleg most már nincs különbség köztük. Rekedten kacag, mert látja, hogy a farkas megborzongott, mintha vesztét érezné. Aki pedig ilyenkor fél, az meghalt.

— Mi az kutya? — hörgi feléje az ember. — Te félsz?. .. Jobb lesz, ha dogodra mégy!...

A hangra a vadállat fölhördül, fogai fehér habban fürdenek és furcsára szabott, ravasz pofája megrándul, orrát feltartja és pirosan lángoló innyel felvonít. Eszébe jutottak kicsinyei és egy ugrással kiszökik a tisztásra.

— Hát méges meg akarsz dögleni? — komorul el Rab Péter. Hiába dühíti azonban magát, mégis átvillan rajta a gondolat, hogy hátha neki kell meghalnia! ... Halál? ...

Ilyen állapotban semmiség a halál. Valószínűtlen, homályos, alig derengő kicsiség. Az ölés, a harc, a felszabadult erők kéjes boldogsága, az észen túli, primitív ősszabadság és ősvadság borzongása a fontos. Az a

pár pillanat, ami még hátra van, megéri az egész életet. Szinte jól esik látni, hogyan csúszik feléje, minden porcikájában feszülő testtel, a dühtől borzadó, a bőr szikrázásától felmeredő rőt szőrrel a vadállat. Szája lángol,

fogai fájnak a halálos harapás túlhabzó vágyától, lábaiban, izmaiban annyi az erő, hogy képes volna a csillagokig felugrani. Az ember megigézve, önkéntelen előregörbül, hasát behúzza, két szörnyű markát kimereszti, csontos állát eloveti, háta felpúposodik és szilárddá merevül, mint a szikla. Haja tövében verejték gyöngyözik, de nem tud róla és szennyes, vad teste nehéz emberszagot áraszt. Már csak egy-két pillanat és összecsapnak.

Hirtelen mégis mozdulatlanul megáll mindakettő. Ez a pillanat a végső meggondolás ideje, melyet minden halál előtt, mindennek magád az Isten: embernek, állatnak. Sokszor megtörténik, hogy ilyenkor megfordul a két ellenség és feloldódva, rémülten menekül el egymástól. Az élet, halál szédítő határvonala ez a pillanat.

Ők azonban nem borzadnak vissza. Hangosan lihegnek, szemük valószínűtlenre tágul, megterhelt szívük alig fér el széles mellkasukban és már-már fáradtak saját túlhajtott erejüktől, mely muzsikálva zsong izmaikban.

De miért nem támadnak?...

A támadás, a kirobbanás semmiségeken múlik. Most is így történik. A farkas hátára ráhull egy súlytalan, kis falevél, amitől gyorsan végigborzong és a következő pillanatban elsötétült aggyal, vakon repül át a levegőn az ember torkának.

Elkésett.

A Rab Péter hatalmas karjai egy szemvillanásnyival gyorsabban mozdultak és a két kemény marok elkapja a farkas torkát. A fának tántorodik és bűzös lehellet csap bele arcába.

— No kutya, az enyim vagy! — hörgi irtózatos erőfeszítés közben és már-már diadal villan a szemében, de ugyanakkor éles fájdalom hasít bele a gyomrába, combjába. Ronggyá tépett fehér harisnyáján páráivá végigcsurog a vér.

A farkas karmairól megfeledkezett.

Csikorgó dühvel maga alá gyötri az állatot és egymás arcába fújják a

szájukon foszladozó fehér habot.

— M i ? . . . a beleim kellenének? — bőgi bele Rab Péter a farkas pofájába vadul és irtózatos szorításra kapcsolódnak a fekete ujjak. A két puszta test szörnyű erőfeszítésben vonaglik, hánykolódik a földön. Mindakettőnek acélból vannak az izmai és a halálos tusa rémületében roncsolják egymást. Minden azon múlik, hogy melyik birja tovább. Méltóak egymáshoz. Szinte jól esik az embernek a vadállat hasogató körmeitől feltépett test kéjes fájdalma.

— Áhá! — ujjong fel bennsőleg, mert érzi, hogy az állat hatalmas torkának ellenállása gyengül, csontjai ropognak és véres nyelve sebzetten, dagadtan, sötéten fordul ki a dühtől ragyogó száj meleg fészkéből.

— Méges megdöglöttél! — üvölti szaggatottan és feketére erőlködött, duzzadt arcán végigrándul az újabb, utolsó erőhulláin görcse. A vadállat teste elernyedt, ellenállása, rettentő elevensége megszűnt, hátsó lábaival utolsót rug, a tüdő utolsót sipol, a fényes karmok hidegen visszahúzódnak pólyájukba és verejték ver ki a bőrön, mintha szennyes vízzel behintezték volna. A vonagló, lombos farok is tehetetlenül nyúlik el a földön.

Meghalt immár minden szőrszála.

— Meg . . . dög . . . lőttél! — gondolja boldogan az ember, mert még beszélni nem tud. Halálos fáradtan fordul le a vadállatról. Sápadt és véres, tüdeje pattan szét a túlfeszített erőlködéstől, karja, ujjai elviselhetetlenül nehezek és nem bírja mozdítani, mintha megbénultak volna. Behunyja szemeit és szédül, mozdul, az egekig lendül vele a föld, mintha gyermek-hintán a végtelenbe lendítették volna. Jól esik ez a tehetetlen lendület.

Fekszenek egymás mellett az ember és a farkas. Időbe telik, míg annyira visszatér a Rab Péter ereje, hogy felkönyökölhet a földön. Maró fájdalom hasít bele a testébe a mozdulattól. Altestét teljesen összetépte a farkas.

— No ez csúful megmászott! — pihegi és megpróbálja felkapaszkodni, de tehetetlenül zuhan vissza. — Mind elfoly a vérem! — rémül meg és kétségbeesetten felordít: — Segítség! ...

Semmi válasz.

Újra ordít: — Se-gít-ség!...

Megint nem jön válasz.

Csak most veszi észre, hogy hang nélkül fütyül a torka és a gége töve is fel van tépve. Irtózatos gyűlölettel vicsorog rá a farkasra, de rémülten döbben vissza. Mintha megmozdult volna a farkas! Legalább a szemek, a zöld, kegyetlen szívós szemek még élnek... Miért nem alszanak k i ? ... Csak azokat ne látná ... Félre fordítja a fejéi;, mégse bir szabadulni tőlük... Csak a szemek húnyódnának be már egyszer. Valami visszahúzza a tekintetét. Semmiletteképpen nem bir szabadulni a szemektől.

— Én győztem! — súgja neki kérlőleg. — Becsületesen jártam el veled szemben farkas... Most már kvittek vagyunk. Nem mondhatsz semmit!. . . Osztán tovább harag ne legyen köztünk!...

A halál fagya megvetőre vicsorítja a farkas száját, mintha morogna és kitátott fekete-véres torkába belesüt a hold.

Rab Péter kénytelen nézni, mert elhúzódni sem tud mellőle. Lábai már hidegek és érzéketlenek, mint a fa, halvány belei kilátszanak. Gyomra piros, fekete, kék, tépett hústömeg. Most már fájdalmat sem érez. Tompult, néma lüktetés egész teste, de nem sokat törődik vele. Nézi a farkast. Valami feltűnhetett rajta, mert egészen belehajlik szúrós pofájába és elhűlve rebegi:

— Szentséges Úristen, ez mit jelent!... Könnyes a szeme!...

Tényleg a halott farkas két szemébe könny szivárgott.

— Sir! — ámul el az ember. — Bizonyosan a kölykeit siratja!... — jut eszébe és az előbb gyilkos, vad erdei ember elérzékenyedik. A könny legyőzte. Emberré változott újra. Levert, gyenge, gyámoltalan és szomorú.

Homályosan sejti, hogy a testi harccal nincs jóvátéve semmi. Maga elé nézve gondolkodik. Megpróbálja a dolgokat eligazítani a lelkében. Valahogyan — úgy látszik — sikerül zöldágra vergődnie, mert lassan újból a

farkas felé fordítja fejét és szégyenkezve azt mondja:

— Hé, testvér! Hallod-e?... Bocsásd meg, amit ellened vétettem!...

Most már teljesen nyugodt, tekintete szelid és értelmes. Mióta rájött a dolog nyitjára és elvégezte magában, hogy kibékül a farkassal, mintha más ember feküdnék ottan... az nem baj, hogy a farkas halott és nem érti, amit ő mond... az a fő, hogy mondja... Egészen megkönynyebbül minden szótól, ahogy gyónik a halott farkasnak:

— Én — testvér — elüsmerem, hogy nagyot vétettem ellened, mikor a te ártatlan kölykeidet megtapodtam... Hát azt nem kellett volna!...

Dehát haragudtam a bornyú miatt ... Az ember gyarló no!,.. Eleget bántam azután, de ezzel nem támaszthattam fel szegényeket. .. Ezt neköd es bé kell látnod!

Egyszikrát várt, mintha időt akarna hagyni a farkasnak, hogy belássa, amit mondott.

— Abba es belégyőződtem, hogy emiatt valamelyikünknek el kell pusztulnia... Üdő Marci bátyám es aszonta... Nem mondhatod, becsületesen megküzsdöttem veled. .. Azt mondottam, hogy itiljen köztünk az Isten. Az elébb még azt gondoltam, hogy az én javamra itilt, mert a kezembe adott, de most belátom, hogy a mű dolgunk a halállal nincs eligazítva... Lásd bé, téses, hogy ez így van! Sült bolondok voltunk mindaketten!...

Mindegy. Ha már így történt, hát így történt!... Én csak az Istent nem értem. Igazság szerint úgy kellett volna, hogy te ölj meg engem, s te megmaradj... Hát ez furcsa! — tűnődött az ember. — Semmiletteképpen

nem értem az Istent!

Teljesen megfeledkezett a saját halálos sérüléséről Rab Péter és csak azon törte a fejét, hogy az Istent megértse. A fák némán állottak fölötte és siket, mély csend volt az erdőben. Vad nem vadászott, ág nem mozdult, csillag nem pillantott, harmat nem mert hullani, a madár lába a faághoz fagyott rémületében. Minden tudta, hogy Rab Péter meghal, csak ő nem tudta. Megfeledkezett a testéről, pedig már alig vert a szíve, viasszá változott a színe, álla leesett a gyengeségtől.

Minderről — mondom —- nem tudott semmit, csak tovább fürkészte az Istent, hogy megértse . . .

Hát az nem könnyű dolog, de a végén mégis csak kellett sikerülnie, mert mikor pitymalatkor rátaláltak a vén Üdő Mártonék, reszkető kutyája után menve, a Rab Péter halott arca földöntúli, békességes és mosolygó volt.

Az ember és a farkas, mint két megbékélt édestestvér, úgy feküdt egymás mellett.

A havas lassan ébredezett.

Névtelen vár

Nézem a Névtelen vár című Jókai regényt, és ámulok a felbukkanó szavakon. Az elsőt - "Majd a patvaristám elintézi." - még sosem hallottam, de egyből beugrott a "hogy a patvarba" kifejezés. Megnéztem, hát a patvarista joggyakornokot jelent. A második szót ösmerem - "A kardomat! Duellálunk!" - de igazából eddig csak angolul, és párbaj a jelentése. Végül a harmadik szó - "Egy koperta nálam maradt." - lengyelből ismerős, és borítékot jelent. De ugye milyen elgondolkodtató, hogy milyen régi szavak vannak nyelvünkben, amik az idő múlásával lassan elporladtak.

Miközben képet kerestem illusztráció gyanánt, azt is megtudtam, hogy a filmben a Cervena Lhota nevezetű dél-csehországi vár szerepel.

Textus - szöveg, szervitus - szolgalom, használati jog, (ki)akolbólít - eltávolít, kidob (ezt már a kedvenc szavakhoz is akartam írni), apellál - hivatkozik, fellebbez

Keresztnevek

Nézem a TV2 adását, és ami zsigerből eszembe jut: nagy az isten állatkertje - alacsony a kerítés. 

Arról mesélnek, hogy milyen új keresztneveket fogadott el az Akadémia. Nem tudtam mindet megjegyezni, de a FAHÉJ, TORNA, GANDALF beégett az agyamba. És mint megtudtam olyanokat utasítottak el, mint RADIÁTOR, KAZETTA, DÖMPER. És akkor tovább dolgoztattam az agyamat. Van akinek ez a munkája, hogy milyen név jó, és melyik abszurd? Most azt mondták ezért fogadtak el neveket, mert sokan kérték. Vagyis egy bolond százat csinál. Vagy ez is a demokrácia része? Van-e jogunk önkényesen azt mondani, ez a név jó, a másik nem. Magam se tudok állást foglalni, de azért az fura, amit egy óvónő mondott: manapság már nincs József, István, Ferenc. Nektek mi a véleményetek?

Játék a szavakkal

Kitaláljátok mi az érdekes az alábbi szavakban?

KOMOR OSZMÁN
SÓLET RUSZKI
NÉMA JAPÁN
KARMAZSIN KATALÁN
BITANG OLASZ

Kolozsvári milliomosok

Jelenleg Méhes György Kolozsvári milliomosok című könyvét olvasom. A közel száz esztendőt felölelő családregény egy tímármester felemelkedéséről szól, akiből igazi gyáriparos lesz, és óhatatlanul belesodródik a politikába. A mester Szászországból származik, de Erdélyben csinál karriert. A történet átíveli az első világháborút, Hitler hatalomra jutását, a románok térnyerését.

De igazából az alábbi idézet miatt említettem a könyvet:

"Az okos kötelessége a beszéd, a bölcs joga a hallgatás."

Útravaló

Annyi minden van, mit úgy szeretnél
Néha bánt, ha tudod, távol a cél
Vagy tán épp a cél előtt
Tűnik úgy, most fogytán van erőd
S te mégis tovább mész

Lehet égbe nyúló csúcs, ami hív
Néha oly magasra vágyik a szív
Sűrű útvesztőkbe érsz
De a csúcsra gondolsz
S csapdáitól többé már nem félsz

Mert te is fényre vágysz, mint minden, ami él
De mikor célhoz érsz, és boldog lehetnél
Máris új tervre gondolsz, máris új útra indulsz
És az életben épp ez a szép

Oly sok ember merész álmokat sző
De a siker árát sokallja ő
És csak arra vár, hogy majd arra jár a Fortuna
De kár ebben bízni

Mert a gyémánt és arany fénye szép
De tiéd ez a fény akkor lehet csak
Ha érte a mélybe lemész, érte mész
Hát indulj, és hozd fel onnan
Fénye kárpótol majd minden nehéz percért

Nem csak gyémánt és arany lehet szép
Téged tán egész más után hajszol most a vágy
Indulj hát, hidd el, nem lesz nehéz az út
Mit végigjársz, ha gondolsz rá
Hogy jön, mit úgy vársz

Érdemes volt
Akkor meglátod, hogy érdemes volt
Tudom, rájössz, érdemes volt
Harcolnod így

Nyuszi és Őz

Az a baj, hogy korábban már elpuffogtattam (van ilyen szó?) az összes magasztaló és égbedicsérő kifejezésemet, pedig igazán tartalékolhattam volna belőle a következőre. Egy animációs filmről van szó, ami BÜSZKÉN mondhatom MAGYAR produktum. Amikor elkezdtem nézni kicsit fanyalogva bámultam a képernyőt, mert nem tetszett az elnagyoltság. Ugyanis akkor még nem tudtam a lényeget, és nem is tűnt fel igazán, mit kifogásolok az ábrázolásban. Aztán jött a fordulat! Na, de még nem is mondtam a remekmű címet. Azaz mégis (lásd fenn), de nem lehet elégszer sulykolni, hogy rögzüljön mindenkiben. NYUSZI ÉS ŐZ, sőt RABBIT AND DEER. Mert hátha így találjátok meg a neten. Egyébként a Facebook-on saját oldala van, onnan származnak a képek is. Karácsony alkalmából az egyik videomegosztón látható volt a teljes alkotás, és nagyon örülök, hogy sikerült megnéznem. Ajánlom Nektek is. 

Káprázatos az alapötlet. Van két pajtás, akik a síkban élnek vagy úgyis mondhatnám a rajzlapon (ettől volt olyan fura a látvány). Aztán az egyiküket baleset éri, és három dimenzióssá válik. A kép alapján ki is találhatjátok, kiről beszélek. Ettől kezdve két más világ "lakói" lesznek, de ők ragaszkodnak egymáshoz, és kalandok, viszontagságok során megtanulnak együtt élni. Egy csomó poént csak akkor értettem meg, mikor másodjára néztem meg a filmet, például, hogy milyen lehet a Rubik kockát síkban forgatni :)

Nagyon remélem, hogy indul a film az Oscar-díj vetélkedőn, mert ha igen, akkor hátra is dőlhetünk, meg van az animációs kategória győztese. Nálam mindenképp.

Sajnos ez csak egy perc a negyedórás filmből: http://vimeo.com/62794234

Egyszer

Alapvetően vannak fenntartásaim a manapság dömpingszerűen erőltetett tehetségkutató műsorokkal. Olyan eszed - nem eszed nem kapsz mást jellegűek, még alig ért véget az egyik széria, már ott a küszöbön a másik. És azért annyi tehetség nincs ebben az országban, illetve itt is azt lehet megfigyelni, amit anno az arany és platinalemezek esetében. 1992-ig egy ilyen elismeréshez az kellett, hogy 100 000 példány elfogyjon a lemezből. Most, írd és mondd 5000 darab elégséges ehhez a "kitüntetéshez". Tudom a világ is megváltozott, de ez akkor is nevetséges. Olyan, mintha az egyetemre bekerüléshez kéne 100 pont, de mivel buták a gyerekek, vigyük le a ponthatárt 22-re. Szóval nagy általánosságban az jut eszembe: vakok között a félszemű a császár ... De úgy megnéznék már egy műsort, ahol az a virtus, hogy ki tud szebb-jobb féltengelyt esztergálni. Vagy falat rakni, kosarat fonni, agyagkorsót korongozni. Szeretem a zenét, de miért kell ebből iparágat csinálni? Boldog-boldogtalan CD-t ad ki és éneklésből avagy zenélésből akar megélni. Pocsolya.

De jó hírt hoztam, - "Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt ..." - mert időnként előfordul, hogy a zagy aranyrögöt rejt  magában. Ilyen volt nekem Janicsák Veca és Rúzsa Magdi. És most leginkább Magdit éltetném, aki nem csak énekesnő, de előadóművész. És ez a lényeg! Hiteles, érzéseket tud átadni, nem csak egy kotta eléneklő droid. Hogy mire gondolok? Nézzétek meg ezt: :)

A zene az kell

A Valahol Európában egyik dala. Zeneszerző Dés László, dalszöveg Nemes István. Énekel Kulka János.

Nagy Versmondás

Ismeritek ezt a kezdeményezést? Bevallom, én most hallottam erről először, de nagyon tetszik az ötlet. A lényege, hogy publikusan, 100-150 fő együtt mond verset. 2008 óta létezik ez a "mozgalom". Most volt a tévében, az M1 adón, az idei közös szavalás székesfehérvári állomása, Jordán Tamás irányításával. Egy nagy

kartonon fel volt írva Vörösmarty Mihály  A vén cigány verse és azt mondták a diákok. Jordán Tamás mint egy karmester adta meg a vers ütemét és ritmusát, így nem fulladt kakofóniába az egész. Igaz, kicsit olyan jellege volt, mint a Kossuth téri tisztavatás eskütétele, de mégis felemelő és hangulatos volt, és a fiatalok zöme élvezte is. Talán nem tévedek, hogy ez egy életreszóló emlékük lesz azoknak akik részt vettek ezen az eseményen.

És nem lenne teljese ez a  bejegyzés, ha nem írnám ide az idea szellemi atyjának nevét, aki nem más, mint Dr. Fűzfa Balázs irodalomtörténész. Nem tudom, máshol a világon van-e ilyen kezdeményezés, de mindenképp örülök, hogy nálunk létezik a kultúrának effajta terjesztése.

Ördöngős szavak

Majdnem az lett a cím, hogy Szavak bűvöletében, de hát azt már tegnap elhasználtam, és ennyire sablonos azért mégse lehetek. Nyilván a rossz idő, meg  a közelgő tél is okozza, hogy mostanában mással se tudok foglalkozni, mint a magyar nyelvvel, de remélem különösebben nem bánjátok. Próbálok azért a barkácsolás területén is helyt állni (vannak is futó projektek, hiszen mikor nem voltak), de nem tudok konkrét eredményről beszámolni. Viszont tegnap találtam valamit!

Ehhez viszont vissza kell mennem az időben. Történt vala pediglen, hogy a bűnös pár kiűzetett az paradicsumbul ... Na jó, ennyire nem, csak úgy 2007 tájára. Akkor regisztráltam a CanadaHun oldalra, aztán némi rákészülődés után 2009-ben játszani kezdtem. Próbálok tömör lenni, de el kell mondanom, hogy leginkább a Kódfejtés és a Móricka nevű játékok hoztak lázba. Ja és volt ott egy verselős oldal is, bizonyos Blázser Bozsók nevéhez kötve. A Kódfejtésben a mai napig aktív vagyok, a másik kettő időközben elhervadt, kiszáradt, az enyészeté lett. Eme játékok kapcsán számos kedves barátra tettem szert, volt, hogy hő vonzalom is támadt, esküszöm ez jobb platform, mint a Randivonal vagy az Elittárs, mert játék közben ismerhető meg legjobban a másik. Na, hogy rövidre fogjam, a következő gyűjteményt Antikbakfistól kaptam, idestova másfél éve, de most újra előkerült, és rájöttem, hogy ez pont ide illik. Na, akkor lássuk a medvét:

Ne tévesszük össze:

a boka táját a toka bájával,
a borztanyát a torz banyával,
a csárda zaját a zárda csajával,
a száradt füzet a fáradt szűzzel,
a fartőt a tar fővel,
a harcsa máját a Marcsa hájával,
a jó bor kulcsát a kóbor Julcsával,
a csokorban adott bókot a bokorban adott csókkal,
a foltos bölényt a boltos-fölénnyel,
a hős ember nevét a nős ember hevével,
a réti pipacsot a péti ripaccsal.

Továbbá nem mindegy, hogy:

egyöntetű vagy ön egy tetű,
vízibusz vagy buzi visz,
mögöttem vagy nem öttem mög, 
rovarszervet ivartalanítani vagy ivarszervet rovartalanítani,
mire fekszel: nedves kőre vagy kedves nőre,
helyet cserélni vagy csehet herélni,
vörös szalag vagy szőrös valag,
véres párbaj vagy páros vérbaj,
köhögve röpülsz vagy röhögve köpülsz,

Gödön van szobrod, vagy Szobon van gödröd.

Erről már csak az jut eszembe, hogy: Fejemen a görbe sörény, hogy került a sörbe görény? Ha tudtok még ilyet bátran küldjétek el, kivéve a teniszpályásat, mert azt direkt kivettem a listából, hogy gyerekek is olvashassák. :)

Utolsó bölény

Kedves barátaim! Hamarosan beszámolok az irodalmi estről, de amíg összeszedem gondolataim, addig álljon itt ez a gyönyörű vers, ami mellbevágó, fájdalmas és torokszorító. Természetesen az est egyik kiemelkedő verse volt, de senki ne gondolja, hogy az egész műsor ilyen gyászos hangvételű volt. Nem éltünk akkoriban, nehéz átérezni az akkori emberek kínját, de ami nekem mindennél megdöbbentőbb volt, hogy Trianon előtt született, és mint valami fátum előre látta a jövőt.

Sajó Sándor: Magyar ének 1919-ben

Mint egykor Erdély meghajszolt határán
A fölriasztott utolsó bölény,
Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván
Búd vadonának reszkető ölén.
És én, mint véred lüktető zenéje,
Ahogy most lázas ajkadon liheg,
A hang vagyok, mely belesír az éjbe
És sorsod gyászát így zendíti meg: 

Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,
S a szívem, ó jaj, színig fájdalom...
Mivé tettétek az én szép hazámat?
Hová süllyedtél, pusztuló fajom?
Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja,
Rút becstelenség magad és neved, -
Én mit tegyek már? - romjaidra hullva
Lehajtom én is árva fejemet. 

Laokoon kínja, Trója pusztulása
Mesének oly bús, sorsnak oly magyar;
A sírgödör hát végkép meg van ásva,
A föld, mely ápolt, most már eltakar;
Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,
De kínja vád s a csillagokra száll,
Ha végzetem lett magyarrá születnem:
Magyarnak lennem mért ily csúf halál? 

Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának
És sírt, vesztére, önszántábul ás,
Hol száműzötté lett a honfibánat
És zsarnok gőggé a honárulás,
Hol a szabadság őrjöngésbe rothad
S Megváltót s latrot egykép megfeszít,
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, -
Ah, rajtunk már az Isten sem segít! 

Pattogva, zúgva ég a magyar erdő,
Az éjszakába rémes hang üvölt,
Lehullt az égből a magyar jövendő,
Milljó görönggyé omlik szét a föld;
De bánatomnak dacra-lázadása
- Mint őrület, mely bennem kavarog -
Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra:
Még nem haltam meg, - élni akarok! 

A mindenségbe annyi jaj kiáltson,
Ahány magyar rög innen elszakad;
A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom,
Kikaparom a földbül a holtakat:
Meredjen égnek körül a határon
Tiltó karjuknak végtelen sora,
S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon
Egy égő, elszánt, zordon szó: soha! 

Soha, soha egy kis göröngyöt innen
Se vér, se alku, se pokol, se ég -
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben
Idegen fajta, hitvány söpredék!
E száz maszlagtól részegült világon
Bennem, hitvallón, egy érzés sajog:
Magyar vagyok, a fajomat imádom,
És nem leszek más, - inkább meghalok! 

Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul;
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull;
De ezt a lelket itt hagyom örökbe
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán
És belesírom minden ősi rögbe:
El innen rablók, - ez az én hazám! 

És leszek szégyen és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon,
S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat
A jó Istentől visszazokogom;
És megfúvom majd hitem harsonáit,
Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt:
Bölcsővé lesz még minden ravatal, -
Havas Kárpáttól kéklő Adriáig
Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar! 

78-as körzet

Ismeritek ezt a magyar hatrészes sorozatot? Egyszerűen pazar, fenomenális, briliáns. Főszerepben Schütz Ila és Sztankay István, ugye már ez is magáért beszél. Igazi szocialista életkép, IKV-val, ZIL-lel, "exportból" visszamaradt kelkáposzta konzervvel, meg ami kell :) Schütz Ila a körzeti lakóbizottság elnöke, aki jön-megy, intézkedik és végül mindent elintéz. Problémákat generál, de utána mindent elsimít. Férje ágál, tiltakozik - mert az asszony sosincs otthon, és szóda sincsen - viszont előbb-utóbb beadja a derekát, mert alapjában véve büszke a feleségére. Igazi üdítő szórakozás ez a film. Ma volt a Festés-mázolás rész, ahol több szálon fut a cselekmény, mert ki kell pakolni az iskolát télvíz idején, hogy tudjanak festeni. De hová kerüljön a kémia és biológia szertár? Mi legyen a barkács szakkör eszközeivel? Hol próbáljon a kórus?  Összefognak a körzet lakói, de kell valaki, aki ezt megszervezi és irányítja. Ki más, mint Schütz elvtársnő?!