Jő a tavasz

Olyan rég volt már vers, igaz? A tavaszról nekem ez a vers jut eszembe:

Várnai Zseni: Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!

Macskalélektan

Kicsit messzebbről indulok neki a történetnek, de ígérem, előbb-utóbb lesz benne macska is. Sőt Grafi. 

Szóval tudni kell, hogy az út túloldalán, egy sorházban laknak Béláék, mellettük Aniék. Mindketten nagy macskabarátok, de különösen Béla, akinek egy Cindy nevű vörös cicája van. Cindy igazi grófkisasszony, rendkívül finnyás és válogatós, no és kényeske. És bár Béla finomabbnál finomabb falatokat tesz elibé, ő csak úgy fitymálóan turkálgat benne. Grafi nagy örömére, mert ezek a maradékok mind nálunk kötnek ki. Méghozzá olyan mennyiségben, hogy abból még Picúrnak is jut. Egy szó, mint száz, állatkáim minden este imába foglalják Béla nevét, és hosszú életet kívánnak úgy neki, mint Cindykének. Ennélfogva nincs is abban semmi meglepő, hogy mikor sétálunk, akkor Béláék portája mindig útba esik SZÁMUKRA. 

Történt pediglen, hogy tegnap este, sötétedéskor átsétáltam Bélákhoz, és Grafi mint az árnyékom követett. Bélával váltottam pár szót, aztán mentem tovább, hogy Aniéknak visszaadjam az edényt, amiben pár nappal korábban kaptam egy jó adag székelykáposztát. Grafi egy darabig ott sertepertélt Béláék ajtajánál, így elszakadtunk egymástól, én meg bementem Aniékhoz  társalogni. Vagy 20 perce beszélgettünk, mikor Ani mondja, hogy a cicám a ház másik, kert felőli oldalán ücsörög és keservesen nyávog. Fel nem foghatom, hogy miként tudta, melyik kert tartozik ahhoz az ajtóhoz, ahol én bementem. Errefelé ugyanis (tudtommal) nem szokott járni. Na mindegy, Ani beengedte a házba; először boldogan bejött, aztán valahogy hirtelen megzavarodott, fel-alá futkosott, siránkozóan nyávogott, és hiába szóltam hozzá, lepergett róla. Csak akkor nyugodott meg, mikor ajtót nyitottunk neki. És még nincs vége a történetnek. Mert valahogy, érthetetlen módon szerencsétlen sokkot kapott. Ez abból derült ki, hogy másnap reggel nem jelent meg a párkányon. 11-kor nekem kellett kószálnom a környéken és hívogatnom őt, de minden eredmény nélkül. Orrlógatva hazamentem, és nem telt bele két perc, már ott is volt őfelsége. Mintha mi sem történt volna.

Most, hogy itt a tavasz a küszöbön és gyönyörű napsütés vidít fel naponta, természetes, hogy a kertben szorgoskodik az ember. Alapvetően a földmunkák kerültek látóterembe. Ennek szerves kelléke a talicska. És most jön a világrengető felfedezés! Tolj egy talicskát egy tetszőleges pontra (üresen vagy megrakva) és pár percen belül megjelenik egy macska és alátelepszik. De komolyan! Próbáljátok ki. És olyan gyönyörűen fészkelődik el, hogy az embernek nincs kedve zargatni őt. Ismeritek a történetet a szultánnal, a kaftánnal és a macskával? Meg tudom érteni! :)
Képeket sajnos nem tudok mellékelni, de biztos el tudjátok képzelni.