Mielőtt belevágnék a kamionos történetekbe ... ööö ... camino-s eseményekbe ... gondoltam, először valami általános összegzést adok, ami a gyaloglás, zarándoklás sava-borsát hivatott kifejezni. Rögtön itt az első dilemma. Gyaloglás vagy zarándoklat? Kinek mi. Nekem inkább gyaloglás, és azt kell mondjam, hogy az emberek zömének az. Mert lehet valaki hívő és vallásos, de aki esténként a wifi jelszó után tudakozódik, az számomra nem egy hiteles zarándok. De mindenki nevezze annak, amit szíve diktál.
Sokan kérdezték tőlem - immár idehaza - hogy mit adott az út, milyen megvilágosodásban volt részem. Nos, restellem, de semmi egetrengető nem történt velem. Csoda nuku, látomás semmi, de persze ez nem is volt elvárás, csak olvastam X.Y. könyvét, ahol háromnaponta könnyező Madonnák jöttek szembe, és meg sem született utódok lidérce kísértett. De azt se mondhatom, hogy elkerült a katarzis érzése. Csakhogy ez nem hispán földön történt meg velem, hanem idehaza. Szóval a santiagoi katedrális hidegen hagyott, a fisterrai fárosz csak szőrmentén érintett meg, ám amikor saját kis lakom bukkant elő a fák mögül, és elmondhattam, hogy hazaértem, nos, akkor valami meghatódottság tényleg szorongatta a torkomat.
Az élet ama furcsaságán is elgondolkoztam, hogy hazaértem után hányan megkérdezték, hogy bírtam erővel, nem betegedtem-e le, nem szereztem-e valamilyen sérülést. Jóllehet ezek logikus kérdések, ám azt senki nem kérdezte meg, hogy a fűnyírás következtében milyen károsodást szenvedett szervezetem. Pedig tudnék mesélni! Mármint eme utóbbi nyomorúságról. (Egy hete nyírom az ősgyepet, és úgy érzem magam, mint akit mozsárban törtek össze.) Ellenben a gyaloglás nem okozott különösebb gondot. Az út elején volt pár apró vízhólyag, de este kilyukasztottam őket, és reggelre már nem is volt érzékeny. Csöppnyi, kezdődő csonthártya gyulladás is volt a palettán, de erre is fel voltam készülve; Flector kenőccsel kenegettem, hidegvizes zsebkendővel borogattam.
Mire tanít meg az Út? Ha csak egy szót kéne mondanom, az az Önismeret lenne. Kicsit bővebben, az ember szembesül fizikai és lelki erejével, megtanulja leküzdeni a vágyat, hogy leüljön egy padra és fel se kelljen onnan többet :) Mert azért a próbatételek során átsuhan az ember agyán, hogy voltaképpen miért is nem maradt otthon, és nézi a tévét a kényelmes kanapéján egy barátságos szobában. Helyette a sárban caplat az ember, didereg, mert a kitartó eső már egy órája átáztatta a ruháját, és tisztában van vele, hogy még vagy 10 kilométer van hátra a következő pihenőig. Azért ne ijedjetek meg, nem mindegyik nap ilyen sötét és borús hangulatú. Az esőt is meg lehet szokni, és ugyebár a felhők felett mindig kék az ég. Az sem hátrány, hogy a napok múltával az emlékek megszépülnek, és idővel a korábbi önkínzó "vezeklés" immár hőstetté lényegül át.
Amiről még mindenképp szót szeretnék ejteni, az az összetartozás érzése. Mikor a vándorok délután megérkeznek a szállásra, és vagy régi ismerősök arca köszön rá, vagy új rokonszenves lelkekkel barátkozik össze. Persze a kulcsszó a kommunikáció, sőt a nyitottság. Sokat segít, ha beszélsz valami idegen nyelvet. Meg kell mondjam, magam is meglepődtem, hogy szinte mindenki makog legalább angolul. Tehát adva van a közös beszélgetési felület. Ha több nyelvet beszélsz persze még jobb, mert ki ne örülne, ha a saját nyelvén szólnak hozzá. És rengeteg náció fordul elő, a világ különböző szegletéből. Feltehetőleg a dél-koreai "tömeg" a leginkább szembeötlő, de bőven vannak ausztrálok, amerikaiak. És akkor már nem is kell mondanom, hogy nem múlik el nap olasz, francia, német üdvözlés nélkül.
Nekem volt még egy trükköm a társalgás beindításához, amit hamarosan majd képen is láthattok majd. :) Az út során egy felfújható zsiráfot vittem magammal, ami a hátizsák oldalához volt rögzítve, és hosszú nyaka révén már messziről "világított". És még "csipogni" is tudott! Sokszor csak eme "csipogással" köszöntöttem sorstársaimat, és szinte mindig egy mosoly volt a válasz rá. Többen kimondottan megállítottak, hogy szeretnék lefotózni a Zsiráfot, - és még azt se bánják, ha én is rajta leszek a képen. :) Igen, igaz, van bennem némi hajlam az exhibicionizmusra, de cserébe mindenki emlékezett rám, mint az őrült magyarra, aki zsiráffal járja az utat. Mellesleg olyan "bókot" is kaptam, hogy valaki távolról meglátta zsiráfkám vidám sárga-piros fejét, és menten megnyugodott, hogy nem tévesztette el az utat, vagyis jól követte a felfestett útjelzéseket.
