Szendehely

Kórusunk Szendehelyén tette tiszteletét:

Népi botox

Tegnap még viccesnek, humorosnak szántam ezt az írást, de mára már kissé elkeseredetten rakom egymás mellé a betűket. Apámnál voltam, és az a helyzet, hogy túl hamar végeztem a kerékcserével, "ezért" apám kitalálta, hogy szüntessünk meg egy darázsfészket. Persze ez királyi többes, hiszen ő elég nehézkesen mozog, szóval a feladat rám hárult. Nem volt hozzá sok kedvem, talán éreztem, hogy milyen sors vár rám. Ha józanul lehetne apámmal beszélni, akkor mondtam volna, hogy várjunk meg egy olyan időpontot, mikor a rovarok már pihengetnek, de sajna ő elég türelmetlen típus. Szóval nekiveselkedtem. Létrán felmásztam a padlásra és szemügyre vettem tetthelyet. A pókhálók kusza szövevényén át láttam, hogy a darazsak a téglák likacsaiban vertek tanyát. Mivel eddig senki nem zaklatta őket, ezért az ember közelsége éberré tette őket, és felderítőket küldtek a hívatlan vendég körülkémlelésére. Bevallom csapkodtam kicsit. De nem eleget, vagy nem jól. Az egyik megcsípett, de akkor már én is visszavonulót fújtam, és valahogy sikerült lejutnom a létrán. De ezek a rovarok bosszúszomjas teremtmények, és jöttek utánam. Az egyik megcsípte a nyakam, másik a halántékom, visítottam, mint a vett malac. Sprinteltem is pár métert, hogy lerázzam üldözőimet, de a ruhám alá is keveredett egy dög. Az sem tétlenkedett. Összesen öt csípést könyveltem el, ebből egy sajnos a számon. Igazából csak emiatt aggódtam, mert tudtommal nem vagyok allergiás. Ittam egy kalcium pezsgőtablettás italt, de most olvasom a neten, hogy ez igazából halottnak a csók. De akkor még nem is volt semmi baj, büszke voltam magamra, milyen jól viselem a csípéseket. Kicsit megdagadt a szám, de sokkal rosszabbra számítottam. Mondjuk az ebéd nem lett igazán ízletes számomra, és érdekes módon a fogam is fájni kezdett. De még mindig tűréshatáron belüli volt a dolog. Olyannyira, hogy még délután elmentem meglátogatni egy idős rokonomat.

Estére azonban bedurvult a reakció. Most kábé úgy nézek ki, mint Voksán Virág, vagy egy kacsacsőrű emlős. Elég ijesztő, és bár megannyi jelző jut eszembe a szám kapcsán, ezek között nem szerepel az érzéki. Remélhetőleg senki nem várja el tőlem, hogy fotókkal bizonyítsam balesetemet. Az azonban tény, hogy simán modellt állhatnék egy orvosi lexikon darázscsípés címszavához. Próbálom borogatni, ám elég nehéz az ember szájára kötözni valamit. És ha azt mondom száj, akkor dús, bíbor ajkamra gondolok.

Szoboravatás

Lustaságommal mit sem törődve, a percek, órák, napok igencsak serényen teszik dolgukat. Olyannyira, hogy az események szinte egymás fenekébe torlódnak. Egyszerre öt fronton is próbákra kell járnom, és akkor még nem is szóltam a hétvégekről, meg a fellépésekről. Szombaton Soroksáron tettük tiszteletünket a kórussal, vasárnap pedig itt helyben szerepeltünk. Az apropóját az adta, hogy szobrot avattunk a templomkertben. Már több ízben mondtam, hogy ez egy sváb település, az ősök 1716-ban vándoroltak el Németországból, hogy aztán itt letelepedjenek. Vagyis hamarosan 300 éves történelem néz vissza a falu. 

Tehát eleink előtt tisztelegve jött az ötlet, hogy állítsunk emléket az egykori bevándorlóknak. Az időjárás is kegyeibe fogadott minket, szép napos délelőtt tette kellemessé az ünnepséget. Mise után kezdődött a ceremónia, magyar majd német himnusszal, de a német himnusz alatt nem Germánia hivatalos himnuszát kell érteni, hanem létezik egy kisebbségi himnusz is Volkshymne der Deutschen in Ungarn címmel.

Aztán persze voltak mindenféle köszöntők, beszélt a polgármester, a szobrász, a jegyző, fel lett olvasva a falu története, Józsi bá' elmesélte a sváb népviselet kellékeit, amit meg is mutatott a szobron. Iskolások is szavaltak verseket, és persze a kórus is énekelt két nótát. Aki tudott népviseletbe öltözött, ezt láthatjátok a képeken is: