Ezen a néven hirdette meg a Tisza-tavi Szabics kikötő a szabadidős programját. Ugyebár már hosszú napok óta -20 és -10 között ingadozott a hőmérséklet, ezért a Tisza-tó is befagyott. Írtam már arról, hogy több mint 10 éve járunk evezni nyaranta, és igazság szerint az utóbbi években kényelmi okokból a Tisza-tó lett a favorizált helyszín. Ilyenkor ugyanis nem kell naponta tábort bontani, bepakolni a kenukba és este ugyanezt tenni fordított sorrendben. Szóval így 50 felett, autóval irány a dinnyésháti kemping, az alaptábor kiépítése (EGYSZER) és innen teszünk túrákat a tavon és az öblítőcsatornákon. Annyi hátránya van a dolognak, hogy időnként fel kell rakni a hajókat a kocsira, és átautózni egy másik kikötőbe, hogy ne mindig ugyanazt zsombékot kerülgessük a hajóval.
Tehát ebből kiviláglik, hogy igencsak szentimentális viszony fűz minket a Tisza-tóhoz, vagyis egy téli túra lehetősége felfokozott izgalmat váltott ki belőlünk. Luca és Csapek volt a két főszervező, és hamar 14 főre duzzadt az érdeklődők száma. Mire eljött a péntek, és gyakorlatilag már tudtuk milyen időjárásra számíthatunk, nos akkor már csak 8 vállalkozó pionír maradt. Ebből adódik, hogy két autó is elég volt. Szó mi szó, bennem is volt kétség, hogy bölcs ember vajon ilyenkor elhagyja-e otthonát, de nem akartam papírkutyának bizonyulni, és felhúztam a vekkert negyed 6-ra. Mióta állatok vannak, kicsit tovább tart a reggeli készülődés. Szerencsére éjjel nem esett csapadék, így gond nélkül eljutottam Gödre, ahol átültem Zoliék kocsijába, és még felszedtünk 2 másik utast. 3/4 8-ra volt megbeszélve a találkozó az M3-s kivezető szakaszánál lévő McDonalds-nál. Míg vártuk a másik autót, bementünk melegedni az óriáscéghez. Mint falusi, kerek szemmel rácsodálkoztam az ételrendelő automatára, és Zolival heves nyomkodásba kezdtünk, rendeltünk mindenkinek mindent. Én magamnak asszem 10 csokis fánkot kívántam ... lényeg, hogy meg sem álltunk 17 ezer forintos rendelésig. Kicsit zavarba jöttünk, mikor kijött egy dolgozó, hogy akkor leadjuk-e a rendelésünket vagy sem. Szerintem ő se gondolta komolyan, hogy bárki 10 balzsamecetes salátát képes megenni, de így akarta letörni a szarvunkat. Nos, sikerült is :) .
Közben meg is jött a másik autó és indulhattunk, hiszen 3/4 10-re oda kellett érnünk. Nem is volt gond az úttal, igaz az utolsó 35 km-t jó ha 50 km/h-s átlaggal tudtuk teljesíteni. Ezen a szakaszon nem volt letakarítva a hó ugyanis.
A Szabics kikötőben elég nagy társaság várakozott, és enyhén havazott. A túra részeként kaptunk egy pohár forralt bort, ami az utóbbi időben elég nagy kedvencemmé nőtte ki magát. Aláírtunk egy papírt, hogy saját felelősségünkre vágunk neki az útnak, és épp csak, hogy nem kellett gyónni és felvenni az utolsó kenetet. Na, de mielőtt folytatnám, íme néhány fénykép, hogy átérezzétek a hely szellemét.
Remélem vacogtok már ... és igen volt egy szoptatós viharvert pulikutya, aki hálás volt a sima kifliért is. Két motorcsónakkal, ötösével vittek át minket a túlpartra. Ugyanis itt folyik maga a Tisza. Mint látszik is a képen, erős jegesedés volt a folyóvízen is egy csatornán törték fel a jeget a hajók számára. Azok az apró pöttyök a jégen pedig nem pixelhibák, hanem vadkacsák. Egyébként 70-80 fő között volt a létszám, és mikor libasorban mentünk, egész komoly expedíció képét öltöttük magunka. Igazából csak egy gond volt, hogy olvadt a hó, és csupa csatak, latyak terült el a lábunk alatt. Egyébként szerintem mindenkinek eszébe jutott a Delta című tudományos műsor bevezető képsora, mikor a sarkkutatók nekidőlnek a szélnek és úgy küzdik magukat előre. Lekopogjam, azért ennyire nem volt kritikus a helyzet, de a tocsogás sok erőt kivett az ember lábából. Arról nem is beszélve, hogy éreztem a hideg és undok hólé utat talált a Bundeswehr bakancsom résein. Sajnos Zolitól az út harmadánál búcsút vettünk, mert az ő térde nem bírta ezt a fajta megterhelést. A társaság is meglehetősen széthúzódott legalább 500 méter volt az elsők és az utolsók között. Ja, azt nem is mondtam, hogy le a kalappal a szervezők előtt, mert 4 biztosító ember is jött velünk, szánkóval, kötéllel, fejszével. Így értünk el az Óhalászi kilátóhoz.
Ez a muksó itt a baloldalon pedig némi idegenvezetést is magára vállalt, és az ottani házikó romjairól mesélt. Ez volt egyébként túránk végcélja, a megtett táv 6.83 km volt. Mellesleg nagyon jól vizsgázott a telefonra feltöltött Locus Map applikáció, sőt azóta megvettem annak a Pro verzióját is.
Rövid falatozás, italozás után indultunk visszafelé. Bevallom a tempó számomra nem volt elégséges, és mivel ekkorra már eléggé dideregtem a vizes zoknimban, ezért a többieket leelőzve az élre törtem. És örülök, hogy így tettem, mert sokkal szebb a túra ha nem valakinek a hátát nézed, és nem arra kell ügyelni, hogy az előtted lévő mikor torpan meg, nehogy a nyakába boruljál egy idegennek. A nap is kisütött, a hószállingózás is abbamaradt, szinte már jól éreztem magam. A mozgástól a vérkeringésem is feléledt. És így, hogy szert tettem közel 500 méter előnyre, így több időm maradt nézelődni, fényképezni. Íme néhány bizonyíték:
Visszafelé felmentem a kilátóra, amit odafelé kikerültünk, ezt a helyet hívják Borzanatnak :) És itt van egy tanösvény is, csak sajnos letértünk annak útvonaláról, hogy a nagy semmiben kószáljunk. Kb. 3 óra felé értem vissza, és az első csónakkal vissza is mentem a túlpartra. Zoli a gáton végzett edzést túrabotjai segítségével. Hamarosan jöttek a többiek is, és megkaptuk a jól megérdemelt forralt borunkat. Hazafelé Poroszlón beültünk egy étterembe, és ettünk valami finomat. Én a túrázók szokása szerint Jókai bablevest ettem. :) Hazafelé Zolival zenei vetélkedőt játszottunk, ami azt jelenti, hogy valamit dúdolni vagy fütyülni kell, és a másiknak kitalálni az előadót és a dal címét. Amennyiben ez nem megy akkor rávezető információkat kell szolgáltatni. A kedvenc logikai rávezetésem a következő volt: Szurokbaba - Kaló Flórián - Domján Edit - Edith Piaf
