Reggel 6-kor felkapcsolták a villanyt. Ugyanis minden szálláson van egy szabály, hogy mikor kell elhagyni az épületet. Ez általában 8, 9 óra, de ugyebár időt kell hagyni a tisztálkodásnak, reggelizésnek, tötyögésnek, lötyögésnek, pakolászásnak. Még nekem is kell egy óra, pedig nem a szötymörgésről vagyok híres. Reggel egyébként egy holland házaspárral szörnyülködő szempillantást váltottunk. ami az ír nő éjszakai koncertjének szólt. Beszélni nem mertünk, mert az előadóművésznő is ott sertepertélt. A földszinten megreggeliztem, elég nagy volt a tumultus, mindenki készülődött indulni. Ennek az első szállásnak az az érdekessége, hogy itt jönnek rá a zarándokok, mennyi felesleges dolgot hoztak magukkal. Egy asztalra kipakolva ott hevernek a dolgok, amikből bárki bármit elvihet, de inkább az a helyzet, hogy cuccok egy nagyobb halmot képeznek. Rengeteg polyfoam és vaskos útikönyv keresi gazdáját, de láttam tornacipőt és vaskulacsot is. Az indulás kicsit szerencsétlenre sikeredett, mert a zár nem működött, és a kaput egy kötél megrántásával kellett kinyitni. Én addig balfácánoskodtam, hogy a kötélre ne csukódjon rá a hatalmas kapu, míg az ujjam tompította a több százéves kapu záródását. Szentségeltem volna, de egy ilyen helyen ezt mégsem illik. Fél 8 felé járt ekkortájt, éppen kezdett világosodni. Az alábbi tábla köszönt rám:
Ami persze némi képzavar, mert ez az autósokra vonatkozik, de az arányokat helyesen szemlélteti. Többen is egyszerre indultunk, ezért nagyon nem is kellett néznem a jelzéseket, elég volt követni a hátizsákos embereket. Beértem valami településre, ahol a főtéren göcsörtös fák fogadtak:
Később rájöttem, hogy ezek a fák valójában platánok, csak teljesen visszametszették őket, és ettől olyan csúf, bibircsókos kinézetük volt. És gyakorlatilag minden spanyol város főterének a kelléke. Mivel még csak április közepe volt, még alig volt rajtuk pár levélkezdemény, és ettől olyan díszlet jellege volt az egésznek. Elhaladtam tehénistállók mellett, ami akkor még újdonságnak tűnt. Az út ezen szakaszán nagyon bőkezűen bánnak a táblákkal:
Sajnos ez a pontos tájékoztatás nem volt minden tartományra jellemző, igaz később már annyira rutinossá vált az ember, hogy kevésbé is volt rá szükség, de én mindig szerettem látni, hogy mennyit haladtam, és mennyi van még hátra a következő jelentősebb pontig. Engem ez valahogy doppingol. Beértem egy kisvárosba, ahol ez a publikus pelóta pálya fogadott. Ennek a labdajátéknak a lényegére most nem térek ki, elég ha felidézem számotokra, hogy Bud Spencer ilyet játszott az "És újra dühbe jövünk" című filmben.
Déltájt egy kisebb erdőcskén vezetett át az utam, rögvest megragadtam az alkalmat, egy kiadós ebédelésre. Az alábbi képen az otthonról hozott, és a szomszédaimtól kapott hamubasült kakaós süti látható.
És akkor jöjjön, ami még nem volt, a nagy leleplezés. Merthogy nem egyedül vágtam neki az útnak, hanem volt egy foltosnyakú társam. Hosszú, lajtorjanyakú, sárga, kicsit elálló fülekkel, némiképp punkos rózsaszín hajjal. Imhol ni:
Eddig szegény a zsákban kushadt, de most felfújtam, és a hátizsák oldalába a tűztem. Ettől kezdve már mindenki megismert, én lettem a zsiráfos fickó, és büszkén mondhatom, hogy sok ember arcára varázsoltam mosolyt. Főleg, hogy Nóra beszélni" is tudott, - ha megnyomkodtam visító hangot adott.
Az alábbi kép pedig azért készült, mert én még ilyen lusta lovakat nem láttam. Ugyanis azok a barna pacák igazából pacik. Feltehetőleg teli pocakkal.
Délután kezdett kevés lenni a vizem, ezért nagyon megörültem, mikor az egyik falu terén egy közkutat fedeztem fel. Elég meleg volt ezen a napon, és izzadtam is rendesen. Örömömet fokozandó volt ott egy árnyékos pihenőhely, sőt egy cica is, aki megirigyelte a bélszínrólót, amit éppen rágicsáltam. Persze a keserves nyávogása megindította a szívemet, és adtam neki az ínyencségből. Először a padra tettem le az ízes falatot, de a bikfic úgy csinált, mint aki nem képes lejönni a magaslatról, és ott fent korzózott fel-alá. Aztán, persze később lejött, amikor már tudatosult benne, hogy milyen finom csemegéhez jutott hozzá.
Pár órával később láttam még egy patakban álldogáló muksót, aki talán pisztrángra horgászott, végül fél 5 felé feltűnt Villava, 38 km után. Rögtön a városka elején van egy ódon híd, amin átkelve jobbra ott van egy kolostor, ahol megszállni kívántam.
Az atyával pompásan elbeszélgettem olaszul és szívélyesen invitált, hogy aludjam náluk. A templomon keresztül egy rendkívül hangulatos kertbe vezetett, a kert túlvégén pedig ott volt a szállás. Már 4-5 ember tartózkodott ott. A szobában 8 emeleteságy volt, de még este se voltunk annyian, hogy ne aludhatott volna mindenki az alsó ágyon. A szálláshoz pompás konyha is tartozott, és megragadtam az alkalmat, hogy főzzek magamnak egy teát.
Szerdai napot írtunk, ekkor volt a spanyol kupadöntő. Tévé sajnos nem volt, de amúgy később úgyis megtanultam, hogy az ilyen meccseket csak a fizetős tévéadók adják, tehát esélyem se volt, hogy lássam a mérkőzést. Viszont volt ott három spanyol muki, akik rádión hallgatták a meccset. Én is ott meresztettem a fülemet, de aztán a második félidőre lemerült a telefonjuk, így nem tudtam meg a végeredményt. Alváskor egy koreai férfi mellett hajtottam álomra a fejem, de azért külön ágyon. Szimpatikus fickó volt, egész jól eltársalogtunk. És amennyire emlékszem, egész jól aludtam ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése