03. nap Villava-Lorca

Villava-ról annyit kell tudni, hogy Pamplona elővárosa. Pamplona meg ugyebár a bikákról ismert, de bevallom engem nem vonz ez a bikafuttatásos látványosság. De haladjunk sorjában! Reggel frissen ébredtem, főztem egy nagy adag teát, és megtöltöttem fél literes palackjaimat. És ittam egy adag sós vizet, mert az előző napi izzadás miatt pótolnom kellett az ásványi sókat, és a konyhasó is jobb, mint a semmi.

Pamplonát szép parkok jellemzik, meg van egy Citadella is, én viszont kicsit elkeveredtem a városban, és ráadásul a GPS eleme is lemerült. Szerencsére az előző szálláson magamhoz vettem egy szórólap térképet, és annak segítségével könnyedén tájékozódtam. Pamplona után nem sokkal jön Cizur Menor. Itt egy spanyol lányok alkotta nagyobb csoportba botlottam, és velük sétáltam jópár kilométeren keresztül. A várost elhagyva elég kaptatóssá vált az út, de meglepően sok zarándok bandukolt velem együtt. Jószerivel nem is kellett a felfestett nyilakat keresni, mert elég volt néznem az előttem haladó hátizsákok sorát. A táj

kezdett unalmassá válni, hol szőlőtökék között haladtam, hol repceföld sárgállott oldalvást. Déltájt elértem egy kisebb emlékhelyet, ahol a pár fa árnyékában már több turista pihegett. Én is lepakoltam, falatoztam egy keveset, és fotóztattam a zsiráfomat, aki egyre közkedveltebbé vált. Folytatva az utat jött az a rész, ami szerintem az egész Camino leglátványosabb része, számomra mindenképp az út egyik jelképe. Ez pedig nem más, mint egy szoborcsoport. De nem is tudom, hogy pontosan minek kéne neveznem, mert vaslemezből kivágott és barnára festett alakokról van szó. Hátulról vagy elölről nézve nem is látsz semmit, hiszen a vaslemez nem vastagabb, mint 2 centi, viszont oldalról egy lovas-szamaras zarándokcsapatot formáz a látvány. És nekem mindig Don Quijote és Sancho Panza jut eszembe ezekről az alakokról. De amíg ide elérünk, addig egy elég magas hegycsúcsot kell megmászni. Kopár hegyoldalon kell felfelé kaptatni, egy sor

szélerőgép árnyékában. Az árnyékot kéretik szó szerint érteni! Egy zergék koptatta ösvényen halad felfelé az ember, köves, gödrös az út, és 3 másodpercenként az ember lába alatt elszalad a propellerek árnyéka. Irtó fura érzés ám, kicsit olyan szédülős, bizonytalan és érzékcsalódásos. Mint mikor ültök a vonaton, azt hiszitek elindult a szerelvény, pedig csak a szomszéd vágányon lendült mozgásba a másik vonat. De elkanyarodtam a lényegtől, hiszen az maga a hegycsúcs. A szoborcsoporton kívül volt egy másik kedves meglepetés: valamilyen szervezet vizet osztogatott odafent. A magam részéről azt vallom: "ha ütnek szaladj el, ha adnak fogadd el", tehát én is hálatelt szívvel szlopáltam a drága nedűt - legalább nem

kellett levennem a zsákot, és a saját vizemet használni. Lefelé (mert ahová felmész, onnan le is kell jönni) bokagyilkos terep következett, és ráadásul hosszan, igazán hosszan. Következett Uterga, majd pedig Puente la Reina. Ez utóbbi igazán szép kisváros, de be volt sózva a fenekem, és csak annyit időztem, míg elfogyasztottam két szendvicset. Mellesleg ebben a városban egyenesen a rendőröket intettem le, hogy megkérdezzem merre vezet az út. Kedvesek és segítőkészek voltak! :) Azért mentem tovább, mert még csak 2 óra volt. Megfigyeltem, hogy a zarándokok zöme ilyentájt befejezi a vándorlást. Szállást keres, aztán nekiáll mosni, főzni, vasalni. Na jó, ez utóbbi badarság. De tényleg beérik 25 kilométerrel, és inkább a biztos szállás reményében letáboroznak.

 

 

Ez utóbbi kép Puente la Reina-t elhagyva készült. Egy kis oktatás: a puente hidat jelent, a reina pedig királynőt. És a híd valóban gyönyörű. Mint egy királynő. :)
Ballagtam tovább, míg az alábbi kép nem tárult a szemem elé, de igazából már nem emlékszem, hogy hívják ezt a parányi falut, viszont nekem pont beleillett a Cervantes-i hangulatomba:

Ám amíg oda elértem találkoztam birkákkal, meg egy vérszomjas sáskával. Történt pedig, hogy elérkeztem egy völgyhöz, amin egy némiképp lepusztult híd(rom) vezetett keresztül. Épp bizonytalankodtam, hogy vajon tényleg arra vezet-e az út, mikor az ágyékomnak repült egy rovar. De nem ám egy átlagos példány, hanem egy hatalmas sáska generális. Mert hogy a színe is olyan katonai terepszínű volt. Bevallom kissé berosáltam, és heves kézmozdulatokkal igyekeztem lesöpörni magamról. Talán még sikítottam is, de ezt - hacsak nincs rá tanú - leginkább tagadom.

 

Mielőtt beértem Lorca-ba (gondoltam itt szállok meg az irodalmi vonatkozás miatt) még lehagytam pár zarándokot, amit jól is tettem, mert már elég későre járt az idő, és bizonytalan volt a szállás. Sőt a faluban olyan kéretlen hangokat is hallottam, hogy már nincs hely sehol, és tovább kell menni. Nos, 42 km után ez nem tartozik a jó hírek kategóriába. Szerencsére nem hittem a szóbeszédnek, és lőn: az egyik helyen megkaptam az utolsó ágyat. Akkor persze örültem ennek a hírnek, de el kell mondanom, hogy ez volt az egyik legrosszabb szállásom. A szoba akkora volt, mint egy tehetős falusi ember kamrája, benne két emeleteságy és némi topogni való hely. Három francia (Athos, Porthos, Aramis) már élénk eszmecserét folytatott, és őrült kupleráj volt a helyiségben. Gyorsan megfürödtem a folyosón lévő zuhanyfülkében, ahol forogni is alig tudtam, annyira szűk volt. Még volt madárlátta kajám, így a vacsora kérdése is megoldott volt. És itt találkoztam a Camino egyik lélekpróbáló megmérettetésével, a horkolás szimfóniával. Mikor összehangolt gőzgépek, sípok és dudák generálta kakofóniában kell nyugvást találnia az embernek. Bár hoztam otthonról elasztikus füldugót, de rutintalan módon nem voltak kéznél, és az éjszakai sötétben nem akartam a zsákban turkálni, főként, hogy az emeletről lejövetel már önmagában sem volt egyszerű művelet, mert talán helytakarékosságból, de létrát nem mellékeltek az ágyhoz.