01. nap - SJPP-Roncesvalles (Roncevaux)

Szóval fent ülök a vonaton, ami kellemesen duruzsol, és próbálok aludni. Egyeseknek ez könnyen megy, én nem tartozom közéjük, bár a világítást lekapcsolták, és csak némi derengő fény pislákolt. Előttem egy japán nő felváltva mahjong-ozott, pasziánszozott avagy a khmer bibliát olvasta, mindezt egy táblagépen. Jobbra tőlem egy 12 év körüli kisfiú a nővérével (vagy anyjával). A srác tüsihajú, szemüveges és baseball sapka díszelegett a fején. Takaróba burkolózott, de a csupasz lába kilógott a pléd alól. Brrrr .... inkább nem néztem, mert dideregni kezdek a látványtól. Doux-ban álltunk vagy fél órát, de legalább oldalról láttam egy olyan cickányorrú TGV vonatot. Hat óra felé beindult a tájékoztatás, és bemondták a következő település nevét, igaz csak elvétve értettem belőle bármit is, de szerencsére ahogy világosodott, sikerült elolvasnom az állomások neveit. Végre, fél kilenc felé a Bayonne tábla is feltűnt. Na ezt is megértük, és végre sínen vagyunk minden értelemben - gondoltam én. Minő optimizmus és baklövés. Közölték, hogy két és fél óra múlva lesz csak csatlakozás, és ráadásul az nem vasparipa, hanem vonatpótló busz. Nofene itt is a MÁV működik?

Annyi gyógyír volt sajgó lelkemre, hogy sorstársak tucatját fedeztem fel, köztük egy franciát, aki legalább az információs pultnál pontos híreket kapott, és tőle értesültünk a lesújtó tényekről. Valamint egy amerikai nővel barátkoztam össze, akinek akkora zsákja volt, mintha az út végén a katedrálist magával akarná vinni emlékül. Zsákszám pakolta ki a gyógyszereket, magnéziumot, kalciumot, porcerősítőt. Viszont jót beszélgettünk, és sikerült felvennem angolból a fordulatszámot. Felszálltunk a buszra, és jött a meglepetés. A busz mivel vonatpótló járműként közlekedett, ezért bár aszfalton haladt, de az összes falu összes vasútállomását meglátogatta, és bár senki nem akart se fel, se leszállni, ezeket a kitérőket valamennyi alkalommal megtettük. Így esett, hogy fél 1 is elmúlt, mire a híres-neves Saint-Jean Pied de Port-ban

lekászálódtunk a buszról. Erősen forogtak a fogaskerekek a fejemben, hogy elinduljak-e még aznap, vagy rögtön pihenőnappal indítsak-e. Mivel az utat az útikalauz 7 órára saccolta, ezért nem volt kérdéses, hogy melyik verzió mellett teszem le a voksot. Gondolom megértitek, hogy ekkor már úgy toporogtam, mint egy versenyló a start előtt. Az amcsi csaj mondta, hogy inkább marad, és majd másnap vág neki, és amúgy is a könnyebb utat akarja választani. Ugyanis a Camino során többször van alternatív útvonal, ami elvileg kevesebb látnivalót nyújt, de cserébe könnyebb vagy rövidebb távot ígér. Rögtön így kezdődik a zarándoklat, és talán ennek is köszönhetően (meg az ifjonti hévnek) már az első métereken eltévedtem. Pedig GPS is volt nálam.

Odáig nem is volt gond, hogy át kellett kelnem egy patakon, mert erre emlékeztem a fimből is. Apropó, az úgynevezett credencial-t, ami nem más mint a zarándok útlevél, már Budapesten beszereztem, így ezért már nem kellett sorba állnom. Ez az okmány biztosítja, hogy a szállásokon befogadnak, és ebbe kell pecsételni, ami igazolja, hogy jártál az adott helyen. Tehát hatalmas elszántsággal és lendülettel nekivágtam a 25 km-es útnak. A leírás szerint az első nap a legnehezebb, mert egyrészt 1500 méter magas hegyen kell átjutni, másrészt ilyenkor még az ember nem igazán edzett. Az idő szép volt, a táj zöldellt, és emelt lélekkel hagytam magam mögött Saint-Jean tábláját. Aztán láttam egy sajtgyárat, előtte egy temetővel, majd jött egy falu, ami nem vágott egybe az útikalauz által említett településsel.

 

Ráncokba szaladt a homlokom, és próbáltam a helyi lakosokkal kommunikálni. Akkor még azt hittem tűrhető sikerrel. Mondták menjek visszafelé, és aztán forduljak balra. Na ja, de két út is volt balra, és richtig a rosszat választottam. Kaptattam felfelé, aztán egyszercsak elfogyott az út alólam. Ott álltam egy ormótlan nagy ház előtt, amit kutyaugatás óvott a hívatlan látogatóktól. Hiába köszöngettem jó nagyokat, sehol senki. Aztán becsöngettem és szerencsémre jött egy asszonyság. Mondjuk a hátizsákom magáért beszélt, hogy nem az adóhivataltól jöttem, és ő készségesen mutatott is a hegygerincre, hogy ott van a napoleoni út, és arra kéne mennem, de onnan nincs átjárás, tehát menjek vissza, ahonnan jöttem. De végre támpontként

megértettem a sajt és a temető szavakat, és ebből kitaláltam, hol kell VALÓJÁBAN balra fordulnom. És lőn! Végre a GPS-en is megleltem, hogy hol vagyok. Sikerült összehoznom 5 km kerülőt, ami csak azért volt ciki, mert eleve 1 óra volt, hogy elindultam Saint-Jeanból, és nem szerettem volna a hegyekben éjszakázni. Az még előző este kifigyeltem, hogy este 9-kor sötétedik, de nem szerettem volna az utolsó pillanatban beesni a szállásra.
Ezen a szakaszon a Camino egybeesik a GR65 jelzésű nemzetközi turista útvonallal, amit fehér-piros csíkos felfestés is jelez. A táj elég egyhangú, sokat kell aszfalton menni, és zömmel árnyék nélkül. De szerencsére a továbbiakban a jelzésekkel már nem támadt gondom.

 

Körülbelül féltávnál található Refugio Orisson, ami egy menedékház, szállás gyanánt is szolgál. Pompás közkút áll a zarándokok rendelkezésére, és meg is töltöttem mindhárom palackomat (félliteres kólás palackok). Amúgy a zsákom ekkor még elég nehéz volt, mert magammal hoztam az otthoni maradék kajámat, sütit, kolbászt, bélszínrolót.

 

Útközben főleg pacikat és juhokat láttam, meg irgalmatlan sok követ. Hál' istennek fáradságot nem éreztem, bár elég meleg volt, de süvített a szél rendesen, így a kettő kompenzálta egymást.

 

Eme szakasz egyik látványossága és hasznossága a Roland kút, de nem sokkal később rátaláltam egy kis kőházra, ami gondolom valami esőkunyhó.

Innentől már kezd lejteni a terep, de ez persze nem jelenti azt, hogy könnyebb lenne a gyaloglás. Egyes helyeken, ahol az árnyék volt az uralkodó, még összetöppedt hófoltok virítottak, és csorgatták levüket a lábam alá. Végre volt egy szakasz, ahol fák között tudtam haladni, és nem köveken kellett taposni, hanem - minő luxus - igazi, tűlevéllel kevert avarszőnyeg feküdt a lábam alatt. Szinte szaladtam lefelé. Utolértem egy filippin fickót egy komolyabb ereszkedő szakaszon, és bár megpróbált feltartani Budapestről szőtt gondolataival, de én pár udvarias és semmitmondó mondat után leráztam magamról. A finisben még 2 brazil nő került az utamba, akik nem tudom honnan jöttek, de nagyon lassan haladtak és nem is volt csomagjuk. Aztán egyszercsak ez a látvány tárult elém!

Ez bizony Roncesvalles vagy francia nevén Roncevaux. Igazából nem tudom, hogy melyik országhoz tartozik, de valahol itt van a spanyol-francia határ. Bevallom nem kis megkönnyebbülés volt ez a kolostor. Közel 30 km volt már a lábamban, és fél 9 felé járt az idő, szóval épp ideje volt valahol megpihenni. Pár méterrel odébb ez a szobor fogadja a látogatót:

A szállás igazán pazar, és az öreg kőfalak ellenére belül modern fürdőszoba, konyha, és étel-, italautomaták állnak rendelkezésre. Akkor még nem tudtam igazán értékelni, de az is nagy adomány, hogy nem emeletes ágyak várják a vándort. Én a szoba legtávolabbi ágyát kaptam, egy ír nő volt a szomszédom. Minden ágyhoz konnektor tartozik, és egyszerűen minden tökéletes. A fürdővíz is kellően meleg volt. Egy hátrány volt, ami szinte az egész úton jelentkezett, az a horkoló emberek aktivitása. Az én szomszédom annyira különleges volt, hogy még énekelt is álmában.

Ugye milyen kulturált szállás benyomását kelti ez a kép? Persze nem egy hotelszoba, és volt ennél szebb, jobb és olcsóbb szállás (ez speciel 10 euro volt), de azt hiszem az első benyomások nagyon fontosak, és igazán finomat aludtam ezen a fekhelyen. Este 10-kor leoltották a lámpát, és reggel 6 után kapcsolták fel. Még lift is van az épületben de én azt nem használtam.

Közjáték

Várom a múzsát, de valahol elakadt félúton. Amíg megérkezik, addig elmesélem, hogy alig értem haza, máris a berkenyei forgatag kellős közepébe csöppentem. Szokásos dalestünk volt május 18-án, igaz ezúttal nélkülem, de a színvonal semmit nem zuhant, sőt új szereplők is gazdagították a műsort. A jólismert népdalokon kívül volt gitárral előadott "Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról", és Brigi a gyerekekkel adott elő két Hungária számot. Pompás volt mindkettő, és öröm volt látni a lelkes gyerekeket. 

Aztán volt egy hatalmas eső, ami a ház mögötti töltést addig nyaldosta, mígnem átbukott rajta, és irány a garázs. A bezárt ajtó előtt vagy fél méter víz képezett tavacskát, az ajtó mögött vagy 20 centi csapadék gyűlt össze. Ráadásul, mint később kiderült Picúr is bemenekült a vihar elől a garázsba, és én ezt nem vettem észre, mikor rázártam az ajtót. Nem egy ugatós fajta, ezért csendesen kínlódott, és közben össze vissza borogatta a vödröket, gumicsizmát, farakásokat.
Annyi víz van a földben, föld alatt (agyagos a talaj), hogy mikor lép az ember cuppog, szörcsög, hörpöl,  horkant, harákol a föld. Írtó izgalmas hallgatni, olyan, mintha manók és koboldok röfögnének odalent.

A fűnyírással is eltelt vagy 3 nap, aztán ígéretemhez híven a szomszéd vadászkerítését kezdtük el csinálni. Szerencsére ezzel jól haladtunk, de egy újabb eső ezt a munkát félbe hagyatta velünk. Közben újabb árkot kezdtem ásni, lassan olyan lesz a felső telek, mint Bős-Nagymaros. 

Mint időközben megtudtam, idén nem lesz gyerektábor, mert az egyik főszervezőnek egészségügyi gondjai vannak, és sajnos a szervezés terhét nem tudja magára vállalni. Sajnálom, hogy ez a vidámsággal fűszerezett három nap idén nem fog szerepelni az eseménynaptárban. De talán egy focimeccs erejéig sikerül összecsődíteni az ifjúságot. 

Voltam orvosnál is, kaptam a combomra valami gyulladáscsökkentő tablettát, de nem mondhatom, hogy használ. Mindenesetre gyorsan telnek a napok, és az esőzések ellenére nem panaszkodom, bár nem örülök, hogy a Real Madrid nyerte a BL döntőt.

Dokument jeszty

Háááát, isten malmai lassan őrölnek, hát még az enyém, de addig is, míg a következő fejezet elkészül, íme néhány beszkennelt irat:

 

Ebbe a füzetecskébe kell gyűjteni a pecséteket. Minden szálláson adnak, de bárokban is lehet pecsételni, s bűvszó a sello. A két spéci pecsét a térképen nem spanyol, azokat Edittől és Gyuritól kaptam, külön felhívom a figyelmet a cicára és a sündisznóra! :)

Így néz ki az út végén a füzetecske, ha elég sokat vándoroltál.

És egy ilyen latin nyelvű oklevelet kapsz Santiagoban, ha kellő számú pecsét van a füzetedben, vagyis ha tudod "igazolni", hogy tényleg sétáltál egy kiadósat.

Ha nem sajnálsz 3 eurót, akkor kaphatsz egy díszesebb verziót is, amin már némi konkrét adat is szerepel. Azt 775-t én sérelmesnek találom, mert talán autóval is több az út, de Hágáig azért nem megyek a panaszommal ...

Finisterrában pedig ilyen okmánnyal honorálják, hogy Santiagoból Finisterrába is ellátogattál. Kár, hogy félig analfabéták töltik ki az oklevelet, és egy alsós iskolás kusza betűit kell szemlélnem éveken át. És igen, beleszerettem ezekbe a jópofa pecsétekbe :)

Ehhez az oklevélhez már elég 30 km-t caplatni, vagyis megtenni a Finisterra - Muxia távolságot. Aki nem tudná, a helyes, gallego kiejtés: Muhsia!

Az út végén ezzel a könyvvel jutalmaztam magam, pedig csak az "El gato con botas"-t akartam megvenni. De a szívemhez nőtt közben a "Los tres cerditos" és az "El raton de campo y el raton de ciudad" is.

(gato= macska, cerdito=kismalac, raton=egér)

 

Ez pedig két kép a profiknak, akiknek számít a szintkülönbség.

Akinek rossz a memóriája, gyűjtsön mindent, amiről eszébe jutnak az események. Például, hogy a cseresznyeparadicsom mennyire íztelen volt, és milyen finomak voltak a csokis-pudingos nyalánkságok.

00. nap - Utazás

A dupla nulla az elején nem véletlen, mert pokoli nap volt, igazi gyászkeretes. Mielőtt bezártam volna az ajtót magam mögött, áramtalanítottam (hűtőt már előző nap kiolvasztottam) aztán álmélkodva álltam a garázskapu előtt, hogy miért nem nyílik, és a "Szézám tárulj" kulcsmondat sem akart sikerre vezetni. Szerencsére viszonylag hamar leesett, hogy a házból kapja az áramot a garázs is, tehát újra átléptem a küszöböt, amitől pedig már érzékeny búcsút vettem. Az első akadály leküzdve, és száguldottam Gyál felé, ahol apám lakik, és ahol az autót akartam hagyni. A reggeli fennakadás ellenére időben megérkeztem, és apámék is már az utcán vártak. A saját autómmal beálltam a kertbe, és rendeztem gondolataimat, hogy minden nálam van-e, mikor belém hasított, hogy hol a kocsikulcs. Nos ügyesen bezártam az autóba, és az összes ajtó zárva. Még jó, hogy az utazáshoz nem kell a kocsikulcs, és az autófeltörés nemes feladatát rábíztam apámra és Terire. De ekkor már érződött, hogy ez a nap nem az én napom. 

A reptéren nem volt különösebb tumultus, hamar megtaláltam a járatomat is. Míg várakoztam, hogy a check-in folyamat meginduljon a hátizsákomat befóliáztattam a jobb félni mint megijedni elv alapján. Hamarosan megjelent Megyeri Gyuri, párjával, és annak édesanyjával. Minő véletlen ők is ezen a napon utaztak, szintén Camino ügyben. Csak ők Madridba mentek, és egy másik Camino-t csináltak végig. (Egyébként a két hölgy hospitalera volt az egyik kisebb városban) Az én útirányom Párizs volt, egy Ryanair géppel. A beszállás zökkenőmentesen zajlott, és az úttal sem volt gond. Leszámítva, hogy a Párizs fogalmát elég nagyvonalúan kezelték, mintha én Szolnokra azt mondanám, hogy Budapest, hiszen csak 100 km a távolság. De ezt mondjuk előre tudtam, hogy a Párizs-Beauville reptér azt jelenti, hogy még másfél órát kell utaznom busszal, hogy valóban Párizsban legyek. Rég volt, hogy franciából érettségiztem, és a "sur le pont d' Avignon" ismerete is keveset segített, de azért a kezemben volt a jegy, és ügyesen néhány magyar mellé sodródtam, akiktől némi helyismeretet reméltem. Az egyik szerencsére már valóban járt erre, és térképen (amit a reptérről szereztem be) meg tudta mutatni, hogy hol fog megállni a busz. Egész közel a Diadalívhez. El is határoztam, hogy akkor kicsit ténfergek a francia fővárosban. Felkaptam a hátizsákot, és irány Horány - azaz Etoile. Némi érdeklődés után (je cherche l' Arc de Triomph) fel is tűnt a monumentális emlékmű.

Egy aluljárón át közelíthető meg a Diadalív, és április közepe ellenére annyi turista volt, hogy ihaj. Bevallom, nem tudom, milyen nevek szerepelnek az emlékmű falán, de jó sokan vannak. 

Tudjátok vagy sem, de innen indul a Champs Elysees is. Gondoltam ott is sétálok egy keveset, de akkor már kezdett emberfóbiám lenni. Hétköznap délben ennyi embernek semmi dolga, csak lófrálni ... Szóval nem tartott sokáig Párizs csodálata, inkább lementem a föld alá. Meglepett, hogy Londonhoz hasonlóan hatalmas metróhálózat terjeszkedik a város alatt. Legalább 30 vonal szeli keresztül-kasul a fény városát, de ezzel együtt is áttekinthető a rendszer. És itt senki nem esik a sínekre, mert a peront és a vágányt egy fal választja el, amin fotocellás ajtók vannak, és úgy áll meg a szerelvény, hogy az ajtók egy vonalban legyenek. 

De azért ennyire nem volt egyszerű utassá avanzsálni. Beálltam egy sorba jegyet venni, erre kiderült, hogy ott csak információt adnak, és átküldtek a szemközti jegyautomatához. Nos, ott is elbámészkodtam jó pár percet, mire rájöttem, hogy nekem milyen jegyet kell vennem, és hova dobáljam a pénzt. Itt zónák vannak, és ha zónán belül marad az ember, akkor nem kell új jegyet venni átszálláskor. Én legalábbis így értelmeztem. Végre volt egy bilétám, amit megetettem a beléptető masinával. Mikor beszálltam, a kocsi belsejében a helyi ifjúság feltehetőleg egy kábítószeres cigarettán osztozott, mindenesetre úgy adogatták körbe a bűzrudat, mint az indiánok a békepipát. De bevallom nem mertem rosszalló arckifejezést vágni, mert elég elszánt arcok voltak. A Gare Montparnasse-on szálltam ki, mert innen indul a TGV, és azzal akartam Bayonne-ba utazni. Szerettem volna kipróbálni ezt a szupergyors vonatot, de otthon valahogy elnéztem a menetrendet. Én abban a hitben voltam, több vonat is indul délután, ezért nem is jegyeztem, meg hogy mikor indulnak a vonatok. Hát persze, hogy az én vonatom már elment. De amíg ez kiderült, addig újra végig vártam egy sort, ahol ezúttal nem vonatjegyet, hanem metrójegyet árultak. A mosolygós hölgynek pergett a nyelve, és kedves derűjéből annyit értettem meg, hogy deuxième étage. A második emeleten szembesültem a ténnyel, hogy TGV nuku, legfeljebb akkor, ha megvárom a másnapot. Mindezt délután 4 órakor közölték velem. Majd este 22 órakor lesz egy sima személyvonat, amolyan éjszakai járat, de az viszont nem a Montparnasse-ról indul, hanem a Gare d' Austerlitz-ről. Szerencsére ez a muksó törte az angolt, ezért sikerült ennyi információval gazdagodnom. A metrójegy automata már ismerősen bólogatott, hogy újra itt a balek, de én már egy tősgyökeres párizsi rutinjával csikartam ki a jegyet a masinából. 5 órakor már ott is voltam, és 22.00-ig ott is rostokoltam. Mondhatjátok, hogy ezalatt az öt óra alatt miért nem csodáltam meg a várost, de ennek is meg van a maga oka. Egyrészt nem volt csomagmegőrző, másrészt a hangulatom a sorozatos kudarcok miatt a béka ülepe alatt füstölgött. Agyamban felidéztem a Taxi című filmet, és már láttam is a retinámon az Eiffel tornyot. Megelégedtem ezzel. Inkább kerestem valami napos helyet, ahol valami hazai elemózsiát a gyomromba töltöttem. Ez sem volt egyszerű feladat, mert a környék gusztustalan és koszos volt, a zsákomat sem szívesen tettem le sehova. Gyanús vizeletnyomok tarkították a járdát, hol egész nedvesen, hol csak kontúrosan. Fű sehol, minden lebetonozva, csak pár fának adták meg a vegetálás lehetőségét. Az épületben hűvös volt, és gyanús bandák tartották heti kongresszusukat. Padok is elenyésző számban, szóval igazi tortúra volt ennek az öt órának az eltöltése. Igen, igaz, bizonyos helyzetekben gyenge az idegrendszerem, és ez főleg nagyvárosi környezetben jön elő, de akkor és ott legszívesebben megdörzsöltem volna Aladdin lámpását, hogy repítsen vissza Berkenyére. Az este egyetlen említésre méltó eseménye az volt, mikor leszurkoltam fél eurót, és a zsákommal a hátamon beszuszakoltam magam egy előkelő wc-be, aminek olyan beléptető rendszere volt, mintha a NASA-t akartam volna meglátogatni. Ráadásul a pisilésnek is újszerű élménye van, ha közben egy 13 kilós zsákot egyensúlyozol a hátadon. De a természet kiköveteli magának, hogy a káros anyag ne halmozódjon fel, és végül én is boldogan távoztam, mint oly sok sorstársam.

Tíz óra előtt úgy 20 perccel be is állt a szerelvény, és én hálatelt szívvel foglaltam el a helyemet. Szerencsére senki nem ült mellém, így egész kényelmes elvackoltam magam. Az út többi részéről és a megérkezésről (a viszontagságoknak még nem volt vége) majd a következő alkalommal mesélek, most aludjatok Ti is szépen és főleg jobban, mint én azon a vonaton.

Erőltetett menet

Ha még nem derült volna ki rólam, igényes vagyok. Mentségem legyen, hogy magammal szemben legalább annyira, mint mások irányában. Épp ezért sokáig törtem a fejem, hogy mi legyen az első bejelentkezés címe. Mert mégiscsak ez adja meg az alaphangot ... hiszen most sokáig a Camino lesz a téma. Tudom némiképp hangzatos lett a cím, de még így is visszafogott voltam, hiszen először a "megjártam én a lélek útját" kifejezéssel akartam élni, ami ugyanúgy Radnótira utal. Szóval ahhoz képest igazán szerény voltam, és különben is, az vesse rám az első követ, aki gyalogol 900 kilométert 25 nap alatt, és nem döngeti kissé a mellkasát. És még egy okból lett ez a cím! Ez a vers kicsit más lett számomra. Bár nyilván egész más élethelyzetben róttam az utat, de igenis immár mást jelent számomra, hogy:

Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál.

De hogy érthetőbb legyek -  átestem azon a ponton, mikor megkérdezi az ember magától, hogy kell-e, érdemes-e ezt csinálni, és miért nem szállok fel egy buszra, és irány haza. Mikor fáj a lábad, kést érzel a hátadban, és tudod, hogy még ha meg is csinálod az aznapi adagot, akkor is még sok-sok nap van előtted, monoton, fárasztó gyaloglással kitöltendő. Átlagban napi 35 km-t "sétáltam". Volt nap, hogy csak 16-t, mert esett az eső, csúszkáltam a sárban, a nedves nadrág a lábamra tapadt és a béka feneke alatt volt a hangulatom. De olyan is volt, hogy 40 felett is frissnek éreztem magam és végül 54 km-t vándoroltam, amibe még az eltévedés is belefért. Talán jobban rohantam, mint kellett volna, de ki akartam használni a szép időt, és az esős napokon keveset menni. Aztán úgy alakult, hogy alig volt eső az úton. A végén Finisterra-ban majdnem 4 napot pihentem, mert hamarabb odaértem, mint eredetileg kalkuláltam. 

Csoda nem történt velem, - nem mintha ez elvárás lett volna a részemről, - de kicsivel több élményt és látványt vártam. Az út két harmada unalmas és lélekölő, vagy nevezzem inkább lélekerősítőnek, mert úgy szebben hangzik. Keveselltem az erdei utakat, a rám boruló ősi fák misztikus hangulatát, az avar susogó sóhajtásait. Helyette köveken bukdácsoltam, aszfaltot koptattam, és kopár, árnyéktalan területeken avagy egyhangú mezőkön keresztül róttam az utat. A magam részéről azt mondanám Astorga-tól érdemes nekivágni. Akkor még mindig lehet 300 km-t túrázni, és a zarándok életvitellel megbarátkozni, és mégis vonzóbb a táj. Apropó zarándok élet. Nyilván mindenki másképp éli meg. Én azt mondom, nem is annyira a távolság a kihívás, hanem az unalom, és más emberek tolerálása, akik esténként Wagner Valkürök lovaglását horkolják fortissimo fokozaton. A kaja egyáltalán nem volt probléma, a tisztálkodás sem, és az útvonal keresése kifejezetten jó móka, a jelzésekre nem lehet panasz. Még akkor sem ha kétszer azért sikerült eltévednem.

A következő napokban komoly "munka" vár rám. Bár írtam jegyzetet az úton, de mostani fejjel azt mondom, jobb lett volna diktafont vinni, mert nyilván egy csomó dolog felejtésbe merül. Igyekeztem sok képet és videót csinálni, hogy könnyebb legyen visszaemlékezni, és ez annyira jól sikerült, hogy több mint 1300 felvétel készült. És azért közel 3 GB anyagot mégse tehetek fel ide a blogba, szóval erőteljesen meg kell szűrnöm, hogy mit tegyek fel, mit hagyjak ki.