00. nap - Utazás

A dupla nulla az elején nem véletlen, mert pokoli nap volt, igazi gyászkeretes. Mielőtt bezártam volna az ajtót magam mögött, áramtalanítottam (hűtőt már előző nap kiolvasztottam) aztán álmélkodva álltam a garázskapu előtt, hogy miért nem nyílik, és a "Szézám tárulj" kulcsmondat sem akart sikerre vezetni. Szerencsére viszonylag hamar leesett, hogy a házból kapja az áramot a garázs is, tehát újra átléptem a küszöböt, amitől pedig már érzékeny búcsút vettem. Az első akadály leküzdve, és száguldottam Gyál felé, ahol apám lakik, és ahol az autót akartam hagyni. A reggeli fennakadás ellenére időben megérkeztem, és apámék is már az utcán vártak. A saját autómmal beálltam a kertbe, és rendeztem gondolataimat, hogy minden nálam van-e, mikor belém hasított, hogy hol a kocsikulcs. Nos ügyesen bezártam az autóba, és az összes ajtó zárva. Még jó, hogy az utazáshoz nem kell a kocsikulcs, és az autófeltörés nemes feladatát rábíztam apámra és Terire. De ekkor már érződött, hogy ez a nap nem az én napom. 

A reptéren nem volt különösebb tumultus, hamar megtaláltam a járatomat is. Míg várakoztam, hogy a check-in folyamat meginduljon a hátizsákomat befóliáztattam a jobb félni mint megijedni elv alapján. Hamarosan megjelent Megyeri Gyuri, párjával, és annak édesanyjával. Minő véletlen ők is ezen a napon utaztak, szintén Camino ügyben. Csak ők Madridba mentek, és egy másik Camino-t csináltak végig. (Egyébként a két hölgy hospitalera volt az egyik kisebb városban) Az én útirányom Párizs volt, egy Ryanair géppel. A beszállás zökkenőmentesen zajlott, és az úttal sem volt gond. Leszámítva, hogy a Párizs fogalmát elég nagyvonalúan kezelték, mintha én Szolnokra azt mondanám, hogy Budapest, hiszen csak 100 km a távolság. De ezt mondjuk előre tudtam, hogy a Párizs-Beauville reptér azt jelenti, hogy még másfél órát kell utaznom busszal, hogy valóban Párizsban legyek. Rég volt, hogy franciából érettségiztem, és a "sur le pont d' Avignon" ismerete is keveset segített, de azért a kezemben volt a jegy, és ügyesen néhány magyar mellé sodródtam, akiktől némi helyismeretet reméltem. Az egyik szerencsére már valóban járt erre, és térképen (amit a reptérről szereztem be) meg tudta mutatni, hogy hol fog megállni a busz. Egész közel a Diadalívhez. El is határoztam, hogy akkor kicsit ténfergek a francia fővárosban. Felkaptam a hátizsákot, és irány Horány - azaz Etoile. Némi érdeklődés után (je cherche l' Arc de Triomph) fel is tűnt a monumentális emlékmű.

Egy aluljárón át közelíthető meg a Diadalív, és április közepe ellenére annyi turista volt, hogy ihaj. Bevallom, nem tudom, milyen nevek szerepelnek az emlékmű falán, de jó sokan vannak. 

Tudjátok vagy sem, de innen indul a Champs Elysees is. Gondoltam ott is sétálok egy keveset, de akkor már kezdett emberfóbiám lenni. Hétköznap délben ennyi embernek semmi dolga, csak lófrálni ... Szóval nem tartott sokáig Párizs csodálata, inkább lementem a föld alá. Meglepett, hogy Londonhoz hasonlóan hatalmas metróhálózat terjeszkedik a város alatt. Legalább 30 vonal szeli keresztül-kasul a fény városát, de ezzel együtt is áttekinthető a rendszer. És itt senki nem esik a sínekre, mert a peront és a vágányt egy fal választja el, amin fotocellás ajtók vannak, és úgy áll meg a szerelvény, hogy az ajtók egy vonalban legyenek. 

De azért ennyire nem volt egyszerű utassá avanzsálni. Beálltam egy sorba jegyet venni, erre kiderült, hogy ott csak információt adnak, és átküldtek a szemközti jegyautomatához. Nos, ott is elbámészkodtam jó pár percet, mire rájöttem, hogy nekem milyen jegyet kell vennem, és hova dobáljam a pénzt. Itt zónák vannak, és ha zónán belül marad az ember, akkor nem kell új jegyet venni átszálláskor. Én legalábbis így értelmeztem. Végre volt egy bilétám, amit megetettem a beléptető masinával. Mikor beszálltam, a kocsi belsejében a helyi ifjúság feltehetőleg egy kábítószeres cigarettán osztozott, mindenesetre úgy adogatták körbe a bűzrudat, mint az indiánok a békepipát. De bevallom nem mertem rosszalló arckifejezést vágni, mert elég elszánt arcok voltak. A Gare Montparnasse-on szálltam ki, mert innen indul a TGV, és azzal akartam Bayonne-ba utazni. Szerettem volna kipróbálni ezt a szupergyors vonatot, de otthon valahogy elnéztem a menetrendet. Én abban a hitben voltam, több vonat is indul délután, ezért nem is jegyeztem, meg hogy mikor indulnak a vonatok. Hát persze, hogy az én vonatom már elment. De amíg ez kiderült, addig újra végig vártam egy sort, ahol ezúttal nem vonatjegyet, hanem metrójegyet árultak. A mosolygós hölgynek pergett a nyelve, és kedves derűjéből annyit értettem meg, hogy deuxième étage. A második emeleten szembesültem a ténnyel, hogy TGV nuku, legfeljebb akkor, ha megvárom a másnapot. Mindezt délután 4 órakor közölték velem. Majd este 22 órakor lesz egy sima személyvonat, amolyan éjszakai járat, de az viszont nem a Montparnasse-ról indul, hanem a Gare d' Austerlitz-ről. Szerencsére ez a muksó törte az angolt, ezért sikerült ennyi információval gazdagodnom. A metrójegy automata már ismerősen bólogatott, hogy újra itt a balek, de én már egy tősgyökeres párizsi rutinjával csikartam ki a jegyet a masinából. 5 órakor már ott is voltam, és 22.00-ig ott is rostokoltam. Mondhatjátok, hogy ezalatt az öt óra alatt miért nem csodáltam meg a várost, de ennek is meg van a maga oka. Egyrészt nem volt csomagmegőrző, másrészt a hangulatom a sorozatos kudarcok miatt a béka ülepe alatt füstölgött. Agyamban felidéztem a Taxi című filmet, és már láttam is a retinámon az Eiffel tornyot. Megelégedtem ezzel. Inkább kerestem valami napos helyet, ahol valami hazai elemózsiát a gyomromba töltöttem. Ez sem volt egyszerű feladat, mert a környék gusztustalan és koszos volt, a zsákomat sem szívesen tettem le sehova. Gyanús vizeletnyomok tarkították a járdát, hol egész nedvesen, hol csak kontúrosan. Fű sehol, minden lebetonozva, csak pár fának adták meg a vegetálás lehetőségét. Az épületben hűvös volt, és gyanús bandák tartották heti kongresszusukat. Padok is elenyésző számban, szóval igazi tortúra volt ennek az öt órának az eltöltése. Igen, igaz, bizonyos helyzetekben gyenge az idegrendszerem, és ez főleg nagyvárosi környezetben jön elő, de akkor és ott legszívesebben megdörzsöltem volna Aladdin lámpását, hogy repítsen vissza Berkenyére. Az este egyetlen említésre méltó eseménye az volt, mikor leszurkoltam fél eurót, és a zsákommal a hátamon beszuszakoltam magam egy előkelő wc-be, aminek olyan beléptető rendszere volt, mintha a NASA-t akartam volna meglátogatni. Ráadásul a pisilésnek is újszerű élménye van, ha közben egy 13 kilós zsákot egyensúlyozol a hátadon. De a természet kiköveteli magának, hogy a káros anyag ne halmozódjon fel, és végül én is boldogan távoztam, mint oly sok sorstársam.

Tíz óra előtt úgy 20 perccel be is állt a szerelvény, és én hálatelt szívvel foglaltam el a helyemet. Szerencsére senki nem ült mellém, így egész kényelmes elvackoltam magam. Az út többi részéről és a megérkezésről (a viszontagságoknak még nem volt vége) majd a következő alkalommal mesélek, most aludjatok Ti is szépen és főleg jobban, mint én azon a vonaton.