Erőltetett menet

Ha még nem derült volna ki rólam, igényes vagyok. Mentségem legyen, hogy magammal szemben legalább annyira, mint mások irányában. Épp ezért sokáig törtem a fejem, hogy mi legyen az első bejelentkezés címe. Mert mégiscsak ez adja meg az alaphangot ... hiszen most sokáig a Camino lesz a téma. Tudom némiképp hangzatos lett a cím, de még így is visszafogott voltam, hiszen először a "megjártam én a lélek útját" kifejezéssel akartam élni, ami ugyanúgy Radnótira utal. Szóval ahhoz képest igazán szerény voltam, és különben is, az vesse rám az első követ, aki gyalogol 900 kilométert 25 nap alatt, és nem döngeti kissé a mellkasát. És még egy okból lett ez a cím! Ez a vers kicsit más lett számomra. Bár nyilván egész más élethelyzetben róttam az utat, de igenis immár mást jelent számomra, hogy:

Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál.

De hogy érthetőbb legyek -  átestem azon a ponton, mikor megkérdezi az ember magától, hogy kell-e, érdemes-e ezt csinálni, és miért nem szállok fel egy buszra, és irány haza. Mikor fáj a lábad, kést érzel a hátadban, és tudod, hogy még ha meg is csinálod az aznapi adagot, akkor is még sok-sok nap van előtted, monoton, fárasztó gyaloglással kitöltendő. Átlagban napi 35 km-t "sétáltam". Volt nap, hogy csak 16-t, mert esett az eső, csúszkáltam a sárban, a nedves nadrág a lábamra tapadt és a béka feneke alatt volt a hangulatom. De olyan is volt, hogy 40 felett is frissnek éreztem magam és végül 54 km-t vándoroltam, amibe még az eltévedés is belefért. Talán jobban rohantam, mint kellett volna, de ki akartam használni a szép időt, és az esős napokon keveset menni. Aztán úgy alakult, hogy alig volt eső az úton. A végén Finisterra-ban majdnem 4 napot pihentem, mert hamarabb odaértem, mint eredetileg kalkuláltam. 

Csoda nem történt velem, - nem mintha ez elvárás lett volna a részemről, - de kicsivel több élményt és látványt vártam. Az út két harmada unalmas és lélekölő, vagy nevezzem inkább lélekerősítőnek, mert úgy szebben hangzik. Keveselltem az erdei utakat, a rám boruló ősi fák misztikus hangulatát, az avar susogó sóhajtásait. Helyette köveken bukdácsoltam, aszfaltot koptattam, és kopár, árnyéktalan területeken avagy egyhangú mezőkön keresztül róttam az utat. A magam részéről azt mondanám Astorga-tól érdemes nekivágni. Akkor még mindig lehet 300 km-t túrázni, és a zarándok életvitellel megbarátkozni, és mégis vonzóbb a táj. Apropó zarándok élet. Nyilván mindenki másképp éli meg. Én azt mondom, nem is annyira a távolság a kihívás, hanem az unalom, és más emberek tolerálása, akik esténként Wagner Valkürök lovaglását horkolják fortissimo fokozaton. A kaja egyáltalán nem volt probléma, a tisztálkodás sem, és az útvonal keresése kifejezetten jó móka, a jelzésekre nem lehet panasz. Még akkor sem ha kétszer azért sikerült eltévednem.

A következő napokban komoly "munka" vár rám. Bár írtam jegyzetet az úton, de mostani fejjel azt mondom, jobb lett volna diktafont vinni, mert nyilván egy csomó dolog felejtésbe merül. Igyekeztem sok képet és videót csinálni, hogy könnyebb legyen visszaemlékezni, és ez annyira jól sikerült, hogy több mint 1300 felvétel készült. És azért közel 3 GB anyagot mégse tehetek fel ide a blogba, szóval erőteljesen meg kell szűrnöm, hogy mit tegyek fel, mit hagyjak ki.