01. nap - SJPP-Roncesvalles (Roncevaux)

Szóval fent ülök a vonaton, ami kellemesen duruzsol, és próbálok aludni. Egyeseknek ez könnyen megy, én nem tartozom közéjük, bár a világítást lekapcsolták, és csak némi derengő fény pislákolt. Előttem egy japán nő felváltva mahjong-ozott, pasziánszozott avagy a khmer bibliát olvasta, mindezt egy táblagépen. Jobbra tőlem egy 12 év körüli kisfiú a nővérével (vagy anyjával). A srác tüsihajú, szemüveges és baseball sapka díszelegett a fején. Takaróba burkolózott, de a csupasz lába kilógott a pléd alól. Brrrr .... inkább nem néztem, mert dideregni kezdek a látványtól. Doux-ban álltunk vagy fél órát, de legalább oldalról láttam egy olyan cickányorrú TGV vonatot. Hat óra felé beindult a tájékoztatás, és bemondták a következő település nevét, igaz csak elvétve értettem belőle bármit is, de szerencsére ahogy világosodott, sikerült elolvasnom az állomások neveit. Végre, fél kilenc felé a Bayonne tábla is feltűnt. Na ezt is megértük, és végre sínen vagyunk minden értelemben - gondoltam én. Minő optimizmus és baklövés. Közölték, hogy két és fél óra múlva lesz csak csatlakozás, és ráadásul az nem vasparipa, hanem vonatpótló busz. Nofene itt is a MÁV működik?

Annyi gyógyír volt sajgó lelkemre, hogy sorstársak tucatját fedeztem fel, köztük egy franciát, aki legalább az információs pultnál pontos híreket kapott, és tőle értesültünk a lesújtó tényekről. Valamint egy amerikai nővel barátkoztam össze, akinek akkora zsákja volt, mintha az út végén a katedrálist magával akarná vinni emlékül. Zsákszám pakolta ki a gyógyszereket, magnéziumot, kalciumot, porcerősítőt. Viszont jót beszélgettünk, és sikerült felvennem angolból a fordulatszámot. Felszálltunk a buszra, és jött a meglepetés. A busz mivel vonatpótló járműként közlekedett, ezért bár aszfalton haladt, de az összes falu összes vasútállomását meglátogatta, és bár senki nem akart se fel, se leszállni, ezeket a kitérőket valamennyi alkalommal megtettük. Így esett, hogy fél 1 is elmúlt, mire a híres-neves Saint-Jean Pied de Port-ban

lekászálódtunk a buszról. Erősen forogtak a fogaskerekek a fejemben, hogy elinduljak-e még aznap, vagy rögtön pihenőnappal indítsak-e. Mivel az utat az útikalauz 7 órára saccolta, ezért nem volt kérdéses, hogy melyik verzió mellett teszem le a voksot. Gondolom megértitek, hogy ekkor már úgy toporogtam, mint egy versenyló a start előtt. Az amcsi csaj mondta, hogy inkább marad, és majd másnap vág neki, és amúgy is a könnyebb utat akarja választani. Ugyanis a Camino során többször van alternatív útvonal, ami elvileg kevesebb látnivalót nyújt, de cserébe könnyebb vagy rövidebb távot ígér. Rögtön így kezdődik a zarándoklat, és talán ennek is köszönhetően (meg az ifjonti hévnek) már az első métereken eltévedtem. Pedig GPS is volt nálam.

Odáig nem is volt gond, hogy át kellett kelnem egy patakon, mert erre emlékeztem a fimből is. Apropó, az úgynevezett credencial-t, ami nem más mint a zarándok útlevél, már Budapesten beszereztem, így ezért már nem kellett sorba állnom. Ez az okmány biztosítja, hogy a szállásokon befogadnak, és ebbe kell pecsételni, ami igazolja, hogy jártál az adott helyen. Tehát hatalmas elszántsággal és lendülettel nekivágtam a 25 km-es útnak. A leírás szerint az első nap a legnehezebb, mert egyrészt 1500 méter magas hegyen kell átjutni, másrészt ilyenkor még az ember nem igazán edzett. Az idő szép volt, a táj zöldellt, és emelt lélekkel hagytam magam mögött Saint-Jean tábláját. Aztán láttam egy sajtgyárat, előtte egy temetővel, majd jött egy falu, ami nem vágott egybe az útikalauz által említett településsel.

 

Ráncokba szaladt a homlokom, és próbáltam a helyi lakosokkal kommunikálni. Akkor még azt hittem tűrhető sikerrel. Mondták menjek visszafelé, és aztán forduljak balra. Na ja, de két út is volt balra, és richtig a rosszat választottam. Kaptattam felfelé, aztán egyszercsak elfogyott az út alólam. Ott álltam egy ormótlan nagy ház előtt, amit kutyaugatás óvott a hívatlan látogatóktól. Hiába köszöngettem jó nagyokat, sehol senki. Aztán becsöngettem és szerencsémre jött egy asszonyság. Mondjuk a hátizsákom magáért beszélt, hogy nem az adóhivataltól jöttem, és ő készségesen mutatott is a hegygerincre, hogy ott van a napoleoni út, és arra kéne mennem, de onnan nincs átjárás, tehát menjek vissza, ahonnan jöttem. De végre támpontként

megértettem a sajt és a temető szavakat, és ebből kitaláltam, hol kell VALÓJÁBAN balra fordulnom. És lőn! Végre a GPS-en is megleltem, hogy hol vagyok. Sikerült összehoznom 5 km kerülőt, ami csak azért volt ciki, mert eleve 1 óra volt, hogy elindultam Saint-Jeanból, és nem szerettem volna a hegyekben éjszakázni. Az még előző este kifigyeltem, hogy este 9-kor sötétedik, de nem szerettem volna az utolsó pillanatban beesni a szállásra.
Ezen a szakaszon a Camino egybeesik a GR65 jelzésű nemzetközi turista útvonallal, amit fehér-piros csíkos felfestés is jelez. A táj elég egyhangú, sokat kell aszfalton menni, és zömmel árnyék nélkül. De szerencsére a továbbiakban a jelzésekkel már nem támadt gondom.

 

Körülbelül féltávnál található Refugio Orisson, ami egy menedékház, szállás gyanánt is szolgál. Pompás közkút áll a zarándokok rendelkezésére, és meg is töltöttem mindhárom palackomat (félliteres kólás palackok). Amúgy a zsákom ekkor még elég nehéz volt, mert magammal hoztam az otthoni maradék kajámat, sütit, kolbászt, bélszínrolót.

 

Útközben főleg pacikat és juhokat láttam, meg irgalmatlan sok követ. Hál' istennek fáradságot nem éreztem, bár elég meleg volt, de süvített a szél rendesen, így a kettő kompenzálta egymást.

 

Eme szakasz egyik látványossága és hasznossága a Roland kút, de nem sokkal később rátaláltam egy kis kőházra, ami gondolom valami esőkunyhó.

Innentől már kezd lejteni a terep, de ez persze nem jelenti azt, hogy könnyebb lenne a gyaloglás. Egyes helyeken, ahol az árnyék volt az uralkodó, még összetöppedt hófoltok virítottak, és csorgatták levüket a lábam alá. Végre volt egy szakasz, ahol fák között tudtam haladni, és nem köveken kellett taposni, hanem - minő luxus - igazi, tűlevéllel kevert avarszőnyeg feküdt a lábam alatt. Szinte szaladtam lefelé. Utolértem egy filippin fickót egy komolyabb ereszkedő szakaszon, és bár megpróbált feltartani Budapestről szőtt gondolataival, de én pár udvarias és semmitmondó mondat után leráztam magamról. A finisben még 2 brazil nő került az utamba, akik nem tudom honnan jöttek, de nagyon lassan haladtak és nem is volt csomagjuk. Aztán egyszercsak ez a látvány tárult elém!

Ez bizony Roncesvalles vagy francia nevén Roncevaux. Igazából nem tudom, hogy melyik országhoz tartozik, de valahol itt van a spanyol-francia határ. Bevallom nem kis megkönnyebbülés volt ez a kolostor. Közel 30 km volt már a lábamban, és fél 9 felé járt az idő, szóval épp ideje volt valahol megpihenni. Pár méterrel odébb ez a szobor fogadja a látogatót:

A szállás igazán pazar, és az öreg kőfalak ellenére belül modern fürdőszoba, konyha, és étel-, italautomaták állnak rendelkezésre. Akkor még nem tudtam igazán értékelni, de az is nagy adomány, hogy nem emeletes ágyak várják a vándort. Én a szoba legtávolabbi ágyát kaptam, egy ír nő volt a szomszédom. Minden ágyhoz konnektor tartozik, és egyszerűen minden tökéletes. A fürdővíz is kellően meleg volt. Egy hátrány volt, ami szinte az egész úton jelentkezett, az a horkoló emberek aktivitása. Az én szomszédom annyira különleges volt, hogy még énekelt is álmában.

Ugye milyen kulturált szállás benyomását kelti ez a kép? Persze nem egy hotelszoba, és volt ennél szebb, jobb és olcsóbb szállás (ez speciel 10 euro volt), de azt hiszem az első benyomások nagyon fontosak, és igazán finomat aludtam ezen a fekhelyen. Este 10-kor leoltották a lámpát, és reggel 6 után kapcsolták fel. Még lift is van az épületben de én azt nem használtam.