Anne otthonra talál

Lucy Maud Montgomery kanadai írónő
1874. november 30. — 1942. április 24.

"Míg ez az eszmecsere folyt, a kislány szeme  némán járt egyikről a másikra, az arcáról lassan hervadt le a boldog öröm. Hirtelen megértette, mit is jelentenek az elhangzott szavak. Eldobta a szívéhez nőtt útitáskát, egy lépést tett előre és összecsapta a kezét.

- Nincs rám szükségük! - kiáltotta. - Nem kellek maguknak, mert nem vagyok fiú! Gondolhattam volna. Hiszen soha senkinek sem kellettem. Tudhattam volna, hogy túl szép ahhoz, hogy sokáig tartson. Tudhattam volna, hogy senkinek sem kellek igazán. Jaj, mit tegyek? Mindjárt könnyekre fakadok!"

* * *

"... Hogy hívják azt a muskátlit az ablakpárkányon kérem?

- Almaillatú muskátli.

- Ó, én nem a fajtájára voltam kíváncsi. Inkább a nevére, amit ön adott neki. Vagy nem adott még nevet neki? Akkor megengedi, hogy én adjak neki nevet? Hívhatom - lássuk csak, hogyan is - mondjuk Piroskának? Csak addig amíg itt vagyok? Nagyon kérem!"

* * *

"Anne oda is ment, no de nem egészen úgy, ahogy Mrs. Rachel  elképzelte. Egyetlen ugrással az asszonyság előtt termett: arca lángolt a dühtől, ajka remegett, ahogy egész vékony kis teste.

- Gyűlölöm magát - kiabálta az izgalomtól elfúló hangon, és közben minden szónál lábával toppantott a padlón. - Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm - és az irtózat minden újabb bizonyításához egy erőteljesebb dobbantás járult. - Hogy mer engem csúnyának és soványnak nevezni? Hogy meri azt állítani, hogy szeplős vagyok és vörös hajú? Maga durva, udvariatlan, érzéketlen asszony!"

* * *

"- Szép az, aki szépen él - hangzott a következő szentencia."

 * * *

"A tenyerébe simuló vékony kis kéz melegétől valami kellemes boldogság járta át Marilla szívét; talán az elmulasztott anyaság szívdobogtató melege. A szokatlanul édes érzés felkavarta; lelki nyugalma helyreállításáért gyorsan egy erkölcsi tanulsághoz folyamodott."

* * *

"A sok "ó" végeztével Anne Marilla karjába vetette magát és elragadtatott csókot nyomott sápadt orcájára. Marilla életében először érezte gyermeki ajkak szívből jövő érintését. Ugyanaz a szokatlan édes borzongás futott végig rajta, mint amikor Anne megfogta a kezét. Titkon mérhetetlenül örült Anne ösztönös szeretetnyilvánításának, talán ezért is mondta:

- Nono, elég legyen ebből a puszilkodós szamárságból."

* * *

"- Túlságosan vágyódsz dolgok után, Anne - sóhajtotta Marilla. - Az életben tenger csalódás fog érni.

- De hiszen a készülődés már fele öröm, Marilla! - kiáltotta Anne. - Lehet, hogy az ember nem kapja meg amire vágyik, de ez sem foszthatja meg a várakozás boldogságától."

* * *

"Anne szédelegve felült és bizonytalanul válaszolt:

- Nem, Diana, nem haltam meg, de azt hiszem, elvesztettem az eszméletem.

- Hol? - zokogta Carrie Sloane. - Jaj, Anne, hol, mondd meg!"

* * *

"A kislány , akit annak idején szívből megszeretett, eltűnt, és itt volt helyette ez a magas, komoly tekintetű, tizenöt éves lány, aki büszkén feltartott fejjel és elgondolkodva járt-kelt. Marilla szeretete semmit sem csökkent, de valami különös, szomorú veszteségérzet húzódott meg mögötte. Aznap este, amíg Anne Dianával közös imaórán volt, Marilla egyedül üldögélt a szeles alkonyatban és átengedte magát a sírás gyarlóságának. A lámpával belépő Matthew kapta rajta, és akkora megdöbbenéssel bámult rá, hogy Marilla még sírás közben is kénytelen volt elnevetni magát.
- Anne-en járt az eszem - mondta magyarázatképpen. - Olyan nagy lány lett belőle, és a jövő télen már talán távol is lesz tőlünk. Kimondhatatlanul fog hiányozni."

* * *

"Anne Marilla ölébe telepedett, két kezébe fogta barázdált arcát, és komoly, gyengéd tekintettel nézett a szemébe.
 - Marilla, én semmit se változtam, vagyis lényegében nem. Sokat csiszolódtam és fejlődtem, de az igazi énem, idebent, az ugyanaz maradt. Mindegy, hova kerülök vagy a külsőm mennyit változik, a szívemben mindig is az a kis Anne-jük maradok, aki nagyon szereti magukat és a drága Zöldmanzárdos-házat, és ez így lesz élete végéig.
Anne odasimult Marilla hervadt arcához, kezével pedig megveregette Matthew vállát."

* * *

"- Mrs. Lynde, csak nem azt akarja mondani ... csak nem gondolja, hogy Matthew ... - de a rettegett szó nem jött ki Anne száján; rosszul lett, arcából kifutott a vér.
- De igen, gyermekem, attól tartok, igen. Nézd az arcát. Ha az ember annyiszor látta ezt, ahányszor én, rögtön tudja hányadán áll.
Anne lenézett a mozdulatlan arcra, amelyen otthagyta csontkezének nyomát az Arctalan Csuklyás"

* * *

"De éjszaka felriadt, és a sötétben, csendben az ébrenléttel együtt visszatért a szörnyű veszteség tudata; újra maga előtt látta Matthew kedvesen mosolygó arcát, amikor múlt este elváltak a kapunál, és szinte hallotta a hangját, ahogy azt mondja: "Az én lánykám ... akire olyan büszke vagyok". És ettől végre megindultak könnyei, és Anne szívből kisírhatta magát."

* * *