Börzsöny 50

Ez a kép a Teljesítménytúrázók Társaság (TTT) eseménynaptárából való. Csak azt a képet raktam be, ami engem érintett, mert igazából a Börzsöny 50 túra a BEAC Maxi 110 része. Az már igazán titánoknak való, mert ahogy a neve is mutatja 110 km. hosszú, és Hűvösvölgyben van a vége. Bámulatos! Én azonban Nagymarosnál befejeztem. Talán egyszer majd ... 

Pedig 15 km-nél már erősen nézegettem oldalt a bokrokat, hátha felfedezek egy mobil kivégző bódét ... 

 De induljunk az elejéről! Reggel 3/4 8-kor vonattal elmentem Magyarkútra. Döbbenetesen nagy tömeg torlódott már össze, természetesen ők Vác felől érkeztek. Szerencsére sikerült gyorsan regisztrálnom, és már indulhattam is. Bringások is indulnak ezen a túrán, szerencsére ők elég hamar elhagyják a gyaloglókat, de így is voltunk bőven. Ez a terep számomra ismerős, gyakorlatilag akár GPS nélkül is mehetnék. Talán ez tett elbizakodottá, talán a korábban teljesített 40 km-es túrák, lényeg az, hogy túl erős iramot diktáltam, sőt helyenként még futottam is. Nem tehetek róla,

másoktól is ezt láttam, és mindenki úgy ment, mint a mérgezett egerek. Egyszer utolértem egy női párost, akik kemény tempót diktáltak, mégis vígan fecsegtek közben. Csivitelésük serkentőleg hatott rám, és bár lógott a nyelvem, de nem akartam lemaradni tőlük. Hamarosan beértünk Nógrádra, ahol egy forrás mellett volt az első pecsételő hely. Pihenésképpen zoknit cseréltem, mert egy ilyen túrán az a legfontosabb, hogy jól bánjunk a lábunkkal, sőt a dédelgetés szót sem érzem túlzottnak. Főleg, hogy reggel úgy ébredtem, hogy a derekam is sajog, meg a bal sarkamon az előző vízhólyag is duzzog, hogy ő még pihenni akar. Isteni mázli, hogy egy ilyen túrán az adrenalin úgy

felpörgeti az embert, hogy ilyen apróságok eltörpülnek. Nógrádot elhagyva az alábbi kápolna gyönyörködteti a szemet. De be kell valljam luxus megállni fotózni, ezért most nem lesz annyi kép, mint máskor. Irány a Csóványos, ami ugyebár a Börzsöny, és ezáltal a túra legmagasabb pontja. Emberpróbáló volt. Csalódottan tapasztaltam, hogy MÁR fáradt vagyok, pedig még csak 14 km. volt mögöttem, és az út csak emelkedett, emelkedett. Bringásokat értem utol. Egyébként nem is értem hogy engedhetnek ide kerékpárosokat, elképesztő a terep. De nem csak ezen a szakaszon, hanem egy csomó helyen. Szóval a bringások tolták a drótszamarat, én meg kielőztem őket. Végre, valahára feljutottam a csúcsra.

Komplett érettségi találkozó zajlott már ott. Mármint a létszámot tekintve. Mindenki pihegett, ivott, falatozott. Pecsételés, majd zoknicsere, közben szalámis szendvics letuszkolása a torkon. Küszködtem a zsemlével, pedig éhes voltam, de olyan rágósnak tűnt, mintha valami vén bivaly húsát rágtam volna. A teám is elfogyott (1 litert vittem magammal), de tudtam, hogy a Nagy-Hideg hegyi turistaházban ezt a problémát orvosolni tudom. De addig egy eszméletlen meredek lejtőn kell lejutni. Aki ezt bringával bevállalja, az szerintem felelőtlen, eszetlen avagy esztelen, esetleg halnivágyó. De mégsem láttam eldobott kerékpárokat a bozótosban. Érthetetlen! Akkor mégis járható??? Kellemes módon a pihenő, no meg az új, illatos, friss zokni lelkierővel töltött fel, és a lábam is kevésbé háborgott. Hamar el is értem a turistaházat, ahol az egyik palackot megtöltöttem, és már mentem is tovább. Egy kisebb társaság mellé szegődtem, akik szemlátomást vérbeli turisták voltak, igaz ezt bárkire elmondhattam volna. GPS-t, térképet senkinél nem láttam. Mindenki ment az orra vagy az előtte lévő feneke után. Mellesleg a turistafelszerelés széles választékát is szemügyre vehettem. Bakancsban jóformán csak én voltam. Egyébként az új hátizsákom jól debütált, és úgy érzem fontos tapasztalatra tettem szert a használata során. Például felfedeztem, hogy a mell előtte műanyag csatba egy síp van beépítve. :) Gondolom nem meglepő, ha azt mondom, hosszan, nagyon hosszan lejtett az út. Kocogni kezdtem akár a többiek, de valahogy az ő iramuk nekem lassú volt, kénytelen voltam őket megelőzni. Jó 10 perces előnnyel értem Kisinócra. Igen, pontosan: pecsételés, zoknicsere. Sőt egy kerti csapnál félmeztelen fürdőzés. Óóó, de isteni volt! Kiöntöttem a fentebb vett vizet, és most mindkét palackot megtöltöttem. Következő állomás Törökmező. Kicsit újra fáradtnak éreztem magam, illetve, hogy jobban kell figyelnem az erőm

beosztására. Többen meg is előztek. Egy helyütt érdekes növényeket láttam. Olyan narancsos puffancsok, kicsit a kínai lampionokra hasonlít. :) Törökmezőn pecsételés, de zoknicserére már nem volt erőm, illetve már csak azt tudtam volna felvenni, amit korábban levetettem. Egyszer minden elfogy. Megettem egy újabb szendvicset, de ezt is csak egy belső kényszer hatására. Ekkor egy hosszú aszfaltos rész következett, akárcsak Kisinóc után. Apropó, az aszfaltról jut eszembe: Bár sportosnak tartom magam, de az az igazság, hogy ebben a közegben a kripli jelzőt még mindig nekem kéne viselnem. És egy ilyen aszfaltos etap közben lesújtó élményben volt részem. Csattogok az úttesten, erre jobbról megelőznek. De nem ám egy kenyai gazellalábú csokihuszár, hanem egy testes donna, akinek rögtön átadnám a helyem a villamoson. Lábaiból olyan kuffer emelkedett ki, Barcelonáig lehetne benne csomagolni. És a mozgása is olyan volt, hogy az ember szeme elborzadt. De frissen és fiatalosan rakta a lábait, hamarosan már csak a tovatűnő

sziluettje látszódott. Jó, nyilván én is lassabban haladtam ekkor, de akkor is! Végre az aszfaltút végén ez a tábla öntött belém erőt. Hegyes-tető 1.9 km. Ah, micsoda ajándék a sorstól. Még akkor is, ha ebből a távolságból 500 méter olyan kaptató, amilyenen Sziszifusz ügyködött. Ha a Hegyes-tető nem lenne ismerős (nem is értem miért így adták meg), akkor a Julianus barát kilátót keressétek. Nagyon pofás hely, az építmény úgy néz ki, mint egy bástya a sakktábláról. Masszív, tömzsi kőkolosszus, tetején körben korláttal. De mielőtt felmentem volna a tetejére - ha már erre jártam - előbb pecsételtettem, és dinnyét ettem. Ugye ti se gondoltátok, hogy idáig cipeltem egy dinnyét? :) Mennyei manna, amivel a rendezők kedveskedtek, igaz a mi pénzünkön. És annak is van előnye, ha az ember nem az

élmezőnyben halad, mert nekem már öt szelet dinnye jutott. Nem is utasítottam vissza. Tudom, hülyén hangzik, de azokban a pillanatokban tényleg úgy érzi az ember: ezért érdemes élni! :) Lakoma után felmentem a kilátóba és csináltam pár képet a KEDVETEKÉRT! Pedig vagy 50 csigalépcső vezet fel a tetőre! De azt is tudtam, hogy innen már csak le kell gurulni Nagymarosig. És tényleg, érdekes módon a fáradtság nem növekedett a megtett távval. Pedig akkor már valószínűleg vízhólyagom is volt. No de lássuk azokat a hírneves képeket, amik a kilátóról, kilátóból készültek.

 

Be kell vallanom a kilátót elhagyva egy erőteljes huszárvágást hajtottam végre. Az út ugyanis egy nagy kanyart ír le, mármint a jelzett turistaút. Ezért én úgy döntöttem, hogy megyek le a hegyről toronyiránt, aztán lesz ami lesz. Utólag azt mondhatom, nem volt rossz döntés. Végre volt látványosság is a túrán. Rengeteg rejtélyes lyukat láttam a földben. Vaddisznóra tenném a voksomat, de lehet, hogy rókalyukak voltak. Nem mertem jobban szemügyre venni, mert még kijön a tulaj, és ott kapok szívrohamot. Szerencsére a GPS segítségével ráleltem a kék turistaútra, és már robogtam is Nagymaros felé. Még hat óra előtt odaértem, ami azért fontos, mert akkor megy a komp. Már azoknak, akik folytatják a túrát. Nekem meg adva volt az elégtétel, hogy lépést tudtam tartani a nagymenőkkel. ) 9 óra 40 perc alatt tettem meg a 46 kilométert, meg vagyok elégedve magammal :)