Tizennégy
esztendőn keresztül üldögéltünk együtt ugyanannak a kolozsvári
kávéháznak a törzsasztalánál, valahányszor mindkettőnket egyidőben
vetett be a városba a sors. Az Erdélyi Helikon törzsasztala volt ez,
szemben a Mátyás-szoborral. Erdély szellemi és lelki megújhodásának nagy
esztendői voltak ezek: 1930 és 1944 között. Amikor a politikai és
gazdasági letiportság mélyéről úgy emelkedett föl európai magasságokba
az erdélyi szellem, mint a székely mesék vadpávája: tollain a nap
sugarát viselte s az anyák könnyéből font igazgyöngy koronát a fején.
Kevésbeszédű
ember volt Áron, mint minden igazi székely. Néha úgy ültünk ott annál
az asztalnál, hogy félóránként ha esett egy szó. De annak az egy szónak
magja volt, súlyos gondolatoktól és gondtól terhes magja.
Egy
este hármasban ültünk volt annál az asztalnál.
Ezerkilencszázharmincnyolcat írtak a kalendáriumkészítők. Tamási Áron,
Nyírő József és jómagam. Ők ketten vitték a szót, én végeztem a
hallgatást. Súlyos, nagy politikai vita nehézkedett kettőjük közé: a
nacionalizmus és a humanizmus néztek egymással farkasszemet a kávéházi
márványasztal mögött. Nyírő József azt hirdette nagy szóval, hogy a
székelység jövendőjét hordozó székely író elsősorban székely kell legyen
s csak azután ember. Tamási Áron úgy látta célszerűnek, hogy csak úgy
lehet eredményt elérni, ha a székely sorsot beállítja az ember az
egyetemes emberiség élvonalába, tehát először ember s csak azután
székely.
Kemény,
nagy birkózás volt ez kettejük között s igazi székelyes birkózás.
"Csakazértis székely!" dörrent föl Nyírő Jóska, s nagy csontos öklével
az asztalra csapott.
Olyan
csönd lett a kávéházban, hogy még a pincér kezében is megállt a tálca.
"Csakazértis ember!" felelte Áron, s nagy széles tenyere az asztalra
csapott.
Aztán
csak nézték egymást. "Székely!" mordult egyet Nyírő jó ötperces
hallgatás után. "Ember!" adta vissza Tamási Áron a szót tíz perccel
később. Aztán félóra is eltelt, csak ültünk ott és senki se beszélt.
Megittunk egy-egy konyakot. Majd sok idő múltával Nyírő lassan és
tempósan benyúlt a zsebébe, elővett onnan egy nagy gyöngyháznyeles
bicskát, gondosan megnézte, kinyitotta, megpöckölte ujjával a pengéjét, s
keményen letette maga elé az asztalra, hogy csak úgy koccant.
"Székely!" mordult föl hangosan. Áron nézte a nagy csúnya bicskát egy
darabig, aztán ő is belenyúlt a zsebébe s előkotort onnan egy nagy
csorba békanyúzót. "Ember!" felelte keményen, s odarakta ő is a nagy
csúnya hasnyitogató szerszámot maga elé az asztalra.
Aztán
még ültünk ott körülbelül egy jó órát. Kós Károly bejött, megnézte a
bicskákat, megrendelte a maga kávéját, megitta, mondott nehány szót s
elment.
Mások
is jöttek, beszéltek erről-arról s elmentek megint. S a két székely
pedig ott ült még mindég szemben egymással, és hallgatott.
Hirtelen
Nyírőné jelent meg az ajtóban. Odajött az asztalhoz, szelíden ránk
mosolygott, s ura vállára tette a kezét. "Megfeledkezett a színházról?",
kérdezte.
Nyírő
Jóska megrándult, mintha álmából ébresztették volna föl. "Dehogyis,
kicsi lelkem", felelte vidáman a feleségének,"csak belemelegedtünk a
beszédbe,s elmúlt az idő nagysebesen. Megyünk hát, hogyne mennénk". S
már föl is állott nagy igyekezettel.
Áron
fölnézett reá az asztal mellől. "Azért harag nincsen?" Félig kérdezte,
félig mondta, mint egy megállapítást. Nyírő feléje fordult, s
ránevetett.
"Miért
lenne? Sze még itt vannak a rományok, észbe tartsuk, Áron". Azzal már
ment is, egyenesen, mint a szálfa, kis rózsabokor-felesége mellett.
Már
kívül voltak az ajtón, amikor Áron felsóhajtott mellettem. "Micsoda
ember", mondta bámulattal a hangjában, "kár, hogy fejjel rohan neki
mindennek, s az eszit nem használja".
Évek
múlvával ez a kis élmény szinte történelmi méretűvé nőtt emlékezetében,
amikor a két nagy székely író útja látszólagosan olyan éles szögben
vált el egymástól. Nyírő József, az országgyűlési képviselő és a hazafi
továbbra is fejjel rohant a falnak, míg Tamási Áron az eszit próbálta
használni, érzései és indulatai helyett. Mind a ketten ugyanazt a célt
szolgálták: a székely nemzet megmentését. De az útjaik különböző
irányból próbálták elérni a célt.
Nyírő
József német segítséggel és a fegyverek erejével, Tamási Áron a
humanizmus és a demokrácia eszközeivel. Egyik megalkuvás nélkül, a másik
megalkuvással.
Sajnos,
egyiküknek sem sikerült. Egyikük sem tudta, hogy azon az estén, amikor a
vita elkezdődött kettőjük között a kávéházi asztalnál, itt a messzi
Amerikában a gonoszok és ravaszok aknamunkája folytán a székely nemzet
sorsa már régen eldőlt. A két nagy székely lelke ma már ott lebeg
valahol Székelyország fölött a magasságos égben. Talán ott ülnek újra
szemközt egymással egy égbeli kávéház asztalánál, ahol Nyírő Jóska már
jó ideje üldögél, míg Áronka, szegény, csak mostan érkezett. S szinte
hallom, ahogy Nyírő Jóska mondja, mély dörmögő hangon: "Hát megjöttél,
Áron". "Én meg" feleli Áronka a maga szokásos sóhajával. Aztán csak
ülnek ott s búsulnak.
Wass Albert