Tipográfia

Ahogy a kalligráfia a díszes és szép (kéz)írás tudománya, úgy a tipográfia a nyomtatott betűkkel foglalkozó művészeti ág. Előbbiről már volt szó, de utóbbi is szemet gyönyörködtető tud lenni. És mivel a számítógépek korát éljük, ezért ezekkel a nyomtatott betűkkel többet is találkozunk. Persze nem a szabványos sajtóra gondolok, ahol csak az a lényeg, hogy minél több információ elférjen a papíron, esetleg egy-egy dolgot nagyobb betűvel vagy aláhúzással kiemelve. Hanem például a szófelhőre, amit oldalt is láthattok, vagy a szavakból alkotott képekre. 

És végezetül egy video, ami miatt ez az egész bejegyzés megszületett. Kipling If verséről már írtam pár méltató szót, de akkor még nem találtam meg ezt a művészi alkotást. (Ami egyébként meg is ihletett, csak a saját alkotásom még odébb van)

És a bónusz az angolul tudóknak:

Péter Erika: Rózsa a jégen

Ázik-fázik álmod kertje,
nem nyílik tavaszvirág,
a szél szirmot hint szemedbe,
s te nem érzed illatát.

Egy szál rózsa ragyog a jégen,
vörös szégyenfoltja láng,
alszik finom fagyfehéren,
hó dajkálja holt nyakát.

Kóbor kutyák jönnek, mennek,
megszaglásszák szirmait,
nyoma nincs itt érzelmeknek,
szétcincálják titkait.

Otthonod nincs, szennyet söpörsz,
koponyádon paróka,
melléd szegődött a közöny,
s földbe fagyott a rózsa…
 

Havazik

Tudom, nem szép más blogját utánozni, de az alábbi dalocska annyira tetszett, hogy úgy éreztem itt is teret kell kapjon:

Ha-ha-ha havazik,

he-he-he hetekig,

hu-hu-hu hull a hó,

hi-hi-hi jaj, de jó!

Családi idill

Pistike hazamegy az iskolából, nagy boldogan, és mondja az anyukájának:

- Anya képzeld csak el, hogy kaptam egy ötöst!

- Ez igaz?

- Nem, csak képzeld el!

- Hogy van a feleséged?

- Beteg.

- És veszélyes?

- Ilyenkor nem, csak ha egészséges.

Az anyós így szól a vejéhez:
- Fiam! Miért öltöztél egy hétköznapi vacsorához talpig feketébe?
- Azzal ne törődjön mama! Egye inkább azt a finom gombapaprikást!

Az anyós azt mondja Ivánnak:
- Iván, drága fiam. Ha meghalok, temessetek a Kreml falába!
- De anyuka - hökken meg Iván -, oda csak a nagy embereket temetik! Az anyós nem nyugszik bele, minden nap ugyanezt mondogatja. Végül Iván nem bírja tovább, és bosszúsan elrohan. Két óra múlva visszajön és lelkesen közli a mamával:
- Na, mama! Elintéztem, hogy a Kreml falába temessék. Ma délután ötkor lesz a temetés!

Homo primitivus

Nem mondom meg, ki(k)re gondolok, mert egyrészt félő, hogy túl hosszú lenne a lista, másrészt nincs kedvem vádlottnak lenni egy becsületsértési perben. 

Ahol lakom, van egy tó. Mögötte egy vegyes erdő, 70 százalékban fenyves. Tisztítás címszó alatt, most azt ritkítják. De úgy, hogy siralmas nézni. 20 centi vastagságú törzsek is áldozatul esnek. Próbáltam beszélni az ott dolgozó fickóval, de tipikusan az a fajta ember, hogy akinek kalapács kerül a kezébe mindent szögnek néz. Nagy mellénnyel kijelentette, hogy az egész erdő nem ér semmit, és tarvágást kéne csinálni. Mondom neki: - Miért nem ér semmit? - Mert fenyő meg kökény meg csupa bozót! Jött a válasz. Mondom neki, hallott már arról a szóról, hogy Természet? Csak hümmögött. 

Neheztelek a polgármesterasszonyra is. Decemberben volt testületi ülés, és szó se volt ilyesmiről. Mindent utólag tudunk meg, amikor már nem lehet tenni ellene. Vagy ez nem is véletlen??? Utálom, mikor az ember le akarja "győzni" a természetet, és nem veszi észre, hogy maga alatt vágja a fát.

Ja, és a gallyakat ott tüzelik el a helyszínen, pedig hány embernek lenne az jó így télvíz idején.

JSF

Nem összekeverendő JFK-vel! Lassan nekem is feltűnik, hogy mennyit gubbasztok a televízió előtt! Ezzel nem nagyon lehet büszkélkedni, de ha már így alakult, akkor legalább legyen annyi hozadéka-hordaléka, hogy felhívom a figyelmet a JÓ műsorokra. És hogy lerántsam a leplet eme betűszóról (akronim), nos Jeux Sans Frontières, ami magyarul Játék Határok Nélkül. Imádnivaló, nemzetközi, mókás, bohó mulatság. Magyarországon 1993 és 1999 között volt látható. De most jön számomra a döbbenet: maga a játék már 1965-ben létezett. Akkor még csak 4 országgal. Olaszország 30-szor vett részt ezen az eseményen, Magyarország hétszer. De a játék vonzereje az az ötletesség, a díszletek, a jelmezek, és hogy nem a vér-könny-veríték triumvirátus az uralkodó, hanem a kacaj-mosoly-barátság. Ez nem olimpia. Hozzá kell tennem, hogy ezek nem olyan játékok, amiket egy SZOT üdülőben könnyen meg lehet valósítani, és feltehetően őrült költséges dolog, de ötvenszer értelmesebb, mint egy pártkampány. És mivel én szeretek vetélkedőket gyártani, ezért próbálok innen is ötleteket elcsípni.

Az M3 csatornán most ismétlik a régi adásokat, a mai vetélkedőn Kecskemét utcahosszal nyert. Ja, nem is mondtam, hogy az országokat városok, települések képviselik. De a legjobban akkor jártok, ha megnéztek egy ilyen műsort. :)

Nemocnice na kraji města

Na mi ez? Bizony, Kórház a város szélén!

A csehszlovák klasszikusok egyike. :) Kövezzetek meg, de nekem akkor is jobban tetszik, mint a SchwarzwaldKlinik. Ez elsősorban Štrosmajer doktor úr humorának köszönhető. Már rögtön az első részben összetűzésbe kerül az egyik ápolónővel, aki mást ad a betegnek, mint amit a doki előír. Erre ekképpen fakad ki: "Ha a hülyeség fájna, akkor maga egyfolytában ordítana!" Persze a nővér zokon veszi, és megy a főorvoshoz, hogy a doktor kérjen elnézést és vonja vissza amit mondott. Na, és hogy oldotta meg a ravasz Štrosmajer ezt a kényes szituációt? Íme a párbeszéd:

- Štrosmajer doktor úr azt mondta Hunkova osztályos nővérnek, hogy ő hülye ...

- Bocsánat, egy pillanat. Én ezt nem mondtam. Amit mondtam úgy hangzott, hogy ha a hülyeség fájna, akkor Hunkova a fájdalomtól ordítana. Csak ennyit mondtam.

- De, de, de ez ugyanaz nem?

- Nem, ez nem ugyanaz.

- De ugyanaz! Ne csináljon belőlem még nagyobb hülyét!

- Erre nem is mernék vállalkozni!

- Kolléga úr lehetségesnek tartja, hogy visszavonja a véleményét Hunkováról?

- Persze, ez természetes. Visszavonom a véleményemet. Ha a hülyeség fájna, attól még Hunkova egyáltalán nem ordítana. Nem, ez nem igaz. Visszavonom.

- Ez nekem nem világos ....

És a végén a tanulság a főorvos úr szájából:

- Kolléga úr, még mindig nem tanulta meg, hogy mindenkit vádolhat butasággal, csak azt nem aki valóban teljesen buta?

Csillagkacsák

Ez egyike kedvenc hangjátékaimnak :)
(és oldalt találtok egy kereső rovatot, amivel a tartalomban lehet kutakodni kulcsszó alapján)

Rejtvény

Egy bizonyos logika összeköti az alábbi szavakat. Rájöttök, hogy mi az?

PAPÍR, TORMA, FÚRÓ, PEPSI, KÍSÉRLET, HUMOR, VEREM

Jevgenyij Jevtusenko: Köszönöm

Mondd: „köszönöm”, a szivárgó könnynek,
s ne töröld sietve a szemed.
Hogyha sírva is - létezni könnyebb.
Halott, aki meg sem született.

Ha törten, ha verten is - ki élő,
plazma-éjszakában nem maradt.
Léte a teremtés szekeréről
ellopott zöld fűszál-pillanat.

Nevess nagyot, fogd marokra késed,
harapd, mint retket, az örömöt.
Rosszabb volna meg-nem születésed,
életed akárhogyan nyögöd.

Fagyalszirom-zuhatagban járva,
semmitől s mindentől részegen,
eszméltessen a világ csodája,
ámulj önnön létezéseden.

Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
de váddal se bántsd az életet.
Nem köszönt be még egy élet hozzád,
ez az egy is - véletlen tied.

Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
A pitypangos fűbe vesd magad,
ne könyörögj nagyon a világnak,
nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!

Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
Lelkek élnek a romok felett!
Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
ünnepelve akár szégyened.

Köszönd meg a legfeketébb macskát,
mely előtted keresztbe futott,
utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
amelyen a lábad megcsúszott.

Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
szenvedésed is hasznodra volt.
Mondd: „köszönöm”, a legárvább sorsnak,
hiszen az is ember sorsa volt.

Álmok

Nyilván már Ti is elgondolkoztatok azon, hogy milyen furcsa dolgok az álmok. Többféle aspektusból is. Döbbenetes, hogy mennyire kaotikusak tudnak lenni, milyen abszurdak az átmenetek az egyik jelenetből a másikba, és mégis milyen színesek, plasztikusak, szinte kézzel tapinthatóak.

Példának okáért én az éjjel római rabszolga voltam, menekültem, de akkor és ott teljesen józan dolognak tűnt, hogy vasúti talpfák között bukdácsoltam. Aztán persze elfogtak, és valami kovácsműhelyben kellett dolgoznom. Végül valahogy az idők folyamán én lettem ott a mester, sőt már inasok dolgoztak a kezem alá. Aztán elmentem valamit keresni (tán szerszámot vagy anyagot), és ahogy kiléptem az ajtón, úgy léptem be egy másik szerelőcsarnokba, vagy lakatosműhelybe. Na és kivel találkoztam? Saját apámmal (aki valóban lakatos volt), de a találkozásból ez nem derült ki, csupán két szaki voltunk, és én tudtam csupán, hogy ő az apám. És volt ott az asztalon egy alumíniumból készült, nagyon finom kidolgozású lovagi kesztyű. És ha ez még nem lenne elég, a kesztyű zenélni is tudott. :)

Nem szoktam utánajárni, hogy egy-egy álom mit jelenthet, de most azért megkerestem a kesztyű jelentését. 

Édenkert, boldogság, élet. Hmmm. Nem erre számítottam. Valahogy nem illik a rabszolgához - igaz a kesztyű sem. A rabszolga viszont nem volt benne a "szótárban". És a kovács sem. Hozzáteszem amúgy se nagyon tudnék ebben hinni. Szeretek a dolgok mögé nézni. Ki találta azt ki, hogy a kesztyű = boldogság? Miért nem házasság avagy kerékpárbajnokság megnyerése? Számomra sokkal inkább izgató maga a tény, hogy mikor az ember alszik, és elvileg pihenteti a szervezetét, akkor az agy ilyen filmekkel szórakoztatja magát. Miért? Ráadásul igyekszik ezt stikában csinálni, hogy mikor reggel felébredünk ne is emlékezzünk rá. Mint egy rosszcsont kölyök: - Nem én voltam! Persze nincs ellenemre a dolog, mert olyan szárnyaló meséket lehet így átélni, ami ébren ritkán adatik meg.

Éhes malac

Cimbora

Nagyon örülök ennek az új adónak, ami az M3 nevet viseli. Pompás békebeli műsorok vannak, mint a Játék határok nélkül, Nők a pult mögött, és például a Cimbora. Most ez utóbbiról szeretnék mesélni. Ez egy gyerekeknek szánt tartalmas műsor, ami leginkább az irodalom körül forog, de vannak benne zenei és egyéb művészeti blokkok is. Olyan nívós műsor, amilyet az összes csatorna nem képes produkálni immár vagy 10 éve. Azt nem tudom, a gyerekek mennyire élvezik, de én roppantmód. Igazi nevelő, oktató műsor. A Zsebtévénél komolyabb, a Vers mindenkinek-nél játékosabb.

Legutóbb Gianni Rodari volt terítéken, a mester adott interjút, mesélt hivatásáról, hitvallásáról, és végül üdvözölte a magyar gyerekeket. Persze itt ne félórás stúdióbeszélgetésre gondoljatok - hiszen azt a gyerekek 5 perc után otthagynák - hanem kötetlen, rövid társalgásra.

A koronát az tette fel, hogy egyik legismertebb történetét, a "Beleestem a tévébe" mesét színészek játszották el. Pécsi Ildikó, Gobbi Hilda, Márton András. Nagyon tetszett, és rögtön indíttatást éreztem, hogy utána nézzek, mit is írt még Rodari úr. Most a Jácint úrfi a füllentők birodalmában című könyvet kajtatom. :)

Végezetül álljon itt egy vers, amit szintén ebben az adásban láttam.

Orbán Ottó: Érdeklődő

Apa, figyelj, most kérdezek valamit.
Te hallottál róla, hogy ez, ami itt,
ez az izé vagy, hogy úgy mondjam, micsoda,
ami innen jár le naponta oda,
vagyis úgy értem, hogy nem innen, csak itt,
és járni ugyan nem jár, ellenben közlekedik,
na szóval, hogy ez a … tudod már mire gondolok,
ez a bizonyos, nagyon is fontos dolog,
ami leginkább akkor, amikor van az a hogyhívják,
persze, lehet, hogy máshol és máskor még inkább,
ha valaki példának okáért éppen egy ilyesmit keres…
Most mitől vagy már megint ideges?

Kreativitás

Na ezt nevezem kreativitásnak! Gondolnátok - így első ránézésre - hogy ez egy óra? Mit mondjak, csodálom azt az elmét, amelyik ezt a látványt megszülte. Igaz, nem praktikus, hiszen az emberi agy egy hagyományos vagy digitális óra képét sokkal hamarabb befogadja és feldolgozza, de kiváló példa arra, hogy az éremnek nem csak két oldala van, hanem éle is. Az átlagos, sablonos gondolkodás tökéletes a napi élet grádicsain, de nem nyit meg új távlatokat. Így születnek a feltalálók.

Nyírő József: Farkasok

Az a nagy szégyen érte Rab Péter havasi pásztort, hogy egy éves forma szép szőke üszőborjú elveszett a keze alól. Valahová elbódorgott, s úgy látszik, a farkas elütötte. Előbb jól elnégyelte a kutyáját, s aztán a keresésire indult egy hosszúnyelű baltácskával a kéziben. Sok mocsok-helyet összejárt, benézett minden bokor alá, leereszkedett a szakadékokba, de a borjúinak híre-pora se volt. A farkabojtja se maradt meg belőle.

Keresés közben messze elvetődött, s fenn, Kútpataka fejiben véletlenül ráakadt a farkasfészekre. Két gömbölyű, alig kéthetes, kedves kicsi farkaskölyök vinnyogott benne. Játékosan még oda is hengeredtek a Rab Péter lábaihoz s kedveskedve beleharaptak a bocskorába. Ügyes, eleven állatka volt mindakettő nedves orrocskával, üde piros nyelvecskével, kövérek, mint a hájfalat, ravasz pofácskájukon a gyermekek kedvessége, ártatlansága derengett és éhesek voltak, mint mindig. Még tán a farkacskájukat is csóválták Rab Péternek, de a durva, vad ember rájuk káromkodott mérgiben:

— Dögöljetek meg, ronda férgek!

És pillanat alatt mindakettőt agyontaposta.

A két kicsi, ártatlan állatka holtan nyúlt el az avaron, testecskéjük összeroncsolódott, s Rab Péter még messzi be is rúgta őket az erdőbe, ahogy az ember útközben fel szokta rúgni a bolondgombát.

Mikor az anyafarkas estefelé a nyakuknál fogva összeszedte halott kicsinyeit és egymás mellé tette kiméletesen a fészekben s fájdalmában sirató énekit borzalmasan kornyikálni kezdte, Rab Péter már ereszkedett le az oldalon az öreg Üdő Mártonék tüzéhez. Kicsit megrázkódott a farkasüvöltésre, de külsőleg nem látszott semmi rajta. Tempósan, nyugodtan kívánt jóestét.

— Tán a bornyúért jöttél? — azzal fogadta Üdő Márton.

— Hát itt van? — lepődött meg Rab Péter.

— Ide verődött az én csordámba — nyugtatta meg Üdő Márton.

— Akkor jó! — örvendett Péter, s letelepedett ő is a tűz mellé.

Az üstöcskében buzogott a víz. Ugrai Nőrinc, a Marci bácsi legénye megfőzte a puliszkát, a Csóré Dávid fia, ki itt inaskodott, egy fenyőfát ródalt el, hogy legyen éjjelre, mit a tűzre vetni.

A vacsora elkészült. Hozzálátnak Hívják Pétert is.

— Szívesen látunk!

— Csak tessék Isten áldásával! — köszöni Péter. — Az enyém megvolt. Nincs félórája, hogy falatoztam.

A tűz bevilágít az erdő mélyébe, s a láng arany verésében tündökölnek a hatalmas szálfák, melyek felnyúlnak az egek mélységébe és olyanok, mintha a csillagos éggel volnának leterítve. Általában kevés szó esik. Hallgatag népek az erdei emberek. A fák se beszélnek, a sziklák is hallgatnak, s ők sem fehérnépek, hogy sokat szaporítsák a szót. Férfi ember kicsiből is eleget ért.

Éppen csendesein szivarozgattak, mikor újra felhangzott a távolban a farkas panaszos üvöltése.

— Nem tiszta dolog! — jegyezte meg vén Üdő Márton, ki az állatoknak minden hangját üsmerte, s úgy értette, mintha könyvből olvasta volna. Volt ideje megtanulni, mert van hetven esztendeje, hogy kinn él a havason. — Az a farkas valakit gyászol! — Tekergette a fejét.

Olyan panaszosan vert a farkassírás, hogy a kutyák is dideregtek tőle a tűz körül a vacsora után lihegve. Rab Péter nem szólt, csak összerázkódott.

Kicsit feltűnt, hogy így megüli magát, s nem igyekszik haza, de azt gondolták, hogy meg akarja várni, míg pitymallik, hogy a borjút haza hajthassa. Üdő Márton azonban tudta mi a tisztesség, s azt mondta:

— A borjú miatt te ne töltsd az üdőt, Péter, mert reggel haza küldöm! Dávidka hazahajtja!

Rab Péter elvörösödött, s lesütött szemmel megköszönte.

— Hát akkor ne sokat szokotálódjál — tanácsolta Üdő Márton. — Nehogy valami baj érjen otthon! Jó pásztornak a marha mellett a helye!

Rab Péter fel is állott, hogy menjen, de ekkor harmadikszor is felvert a farkas sírása. A kemény, edzett, durva ember megrázkódott és esdő pillantást vetett a vén Üdő Mártonra.

— Ne küldjön el, Marci bácsi. Én. .. én . . . félek!

Ha az ég leszakad, akkor sem lepődtek volna meg jobban a pásztorok. Ilyen hihetetlen dolog nem történt, mióta a világ fenn áll, hogy Rab Péter féljen valamitől. Ez a kemény, vasból való borzasztó erős ember, ki képes puszta öklével leütni a bikát.

— Vagy én bolondultam meg, vagy a te eszed ment el! — jegyezte meg fejcsóválva Nőrinc, de az öreg Üdő Márton elgondolkozott, s merőn reá nézett Rab Péterre.

— Te akkor valami rosszat csenáltál, Péter!

— Én elég rosszat! — ismerte el az ember.

Hallgattak, hogy mondja tovább. Rab Péter felfohászkodott.

— Tudják-e miért sír az a farkas?

— No!

— Az azért, mert odakünn Kútpataka féjiben összetiportam a két kicsi kölykit!...

— Hijj a Ponciussát! — ütődött meg Üdő Márton. — Hol volt a szép eszed!... No ez elég baj!

— Eléggé restellem! — bánta Rab Péter. — Meg voltam haragudva a bornyú miatt. Azt gondoltam, hogy a farkas pusztította el!

Türelmetlenül intette le az öreg pásztor.

— Gyilkos vagy, Péter!

— De hiszen csak farkasok!

— Igende ártatlanok! — csattant fel vén Üdő Márton. — Magatehetetlen kölykek, még csak gyermekek! Nagy bűn, amit elkövettél.

— Az! — hebegi Rab Péter. — Most is hallom a vinnyogásukat, folytonosan a szemeim előtt vannak. Nem birok szabadulni tőlük . . . Pedig szép két kicsi állat volt. Alig két hetesek . . . Még jádzottak is a bocskorommal!... Hol volt a szép eszem!... Adjon tanácsot, Marci bácsi, most mit csináljak.

Az öreg pásztor komoran belenézett a tűzbe, hosszasan figyelte a lángverést és hallgatu a farkas dühöngő jajongását. A többiek feszülten várták Ítéletét. Későre azt mondta az öreg pásztor százesztendős bölcsességgel:

— Köztetek csak az Isten itilhet!...

— Az Isten! — rettentek össze a félvad emberek, mert nem kicsi dolog, mikor az Istennek kell valamibe beleavatkoznia.

— Más mód nincs — hányta-vetette meg rangosán az ügyet a vén ember. — Meg kell küzdenetek! Valamelyiketeknek meg kell halnia, még ma éccaka! Vagy neköd, vagy a farkasnak! Ez a törvény!.. Aztán Isten döntsön köztetek!

Senki nem mert ellenmondani. Mindanégyen tudták, hogy ha elhal a farkas gyászüvöltése, teljes dühvel megindul a gyilkos nyomán, hogy bosszút álljon. Senki és semmi, sem ember, sem állat addig nem bánthatja, míg el nem igazította a dolgát Rab Péterrel, ki megölte kicsinyeit.

— Hát ez így van jól!

— Nincs pardon! — dördül fel Üdő Márton. — Senki meg ne próbálja segíteni sem egyiknek, sem másiknak.

Némán hajtják le a fejüket az emberek. A kutyák se mozdulnak, csak szomorúan maguk elé néznek. Pedig érzik a farkas szagot, hallják üvöltését, de azok is tudják, hogy ez a farkas védelem alatt áll. A furcsa varázs mindenkit megejt.

— Akkor megyek! — hebegi Rab Péter és tétovázva pár lépést tesz.

— Várj! — állítja meg Üdő Márton. Már-már azt hiszik a többiek, hogy visszavonja az ítéletet és a Rab Péter szíve megdobban az örömtől, de az öreg pásztor sovány kietlen arca zord marad. — Van-e valami hagyakozni valód? — azt kérdi.

— Tudhatják, hogy senkim és semmim nincs a rajtam levő gúnyán kívül. Ha mégis úgy fordulna, hogy ott hagyom a bőrömet, a csordát adják számba, s az apróságon, mi a kalyibámban van, osztozkodjanak meg testvériesen!

— Jojó! — morogják a pásztorok.

— Hát akkor csendes jóccakát!

— Adjon az Isten!

Rab Péter tétováz.

— A testemet reggel keressék meg!

— Eridj csak nyugodtan.

Az ember tovább szaporítja a szót, csakhogy maradhasson.

— A kutyámat itt hagyom. Ha mégsem kapnának meg, bízzák csak rea magikot, az elvezéreli!

— Kösd csak oda a fához! — egyezik bele Üdő Márton.

— Kötözni való bolond vagyok! — dühöng magában Péter, amíg kötözi a kutyáját. — Ketten biztosabban elbántunk volna a farkassal!

Most már restelli ott nem hagyni a kutyát.

— Nekem es előbb jár a szájom, mint az eszem!...

Sötéten, loppal nyúl a hosszúnyeíű baltácska után, hogy legalább valami fegyvere legyen, de vén Üdő Márton mérgesen rászól.

— A szekörcét hadd itt ... annak a két ártatlan farkas-gyermeknek se volt fejsze a kéziben, mikor megölted!... Ha kés van nálad, azt is tedd le! Az az igazság, hogy egyformák lögyetök!

— Hiszen nem es azétt! — szégyenkezik Rab Péter, mialatt ledobja a bicskáját a földre.

— Sokat ne szokotálódj! — fenyegeti a más két pásztor is. — Ha vetkőztél, hát bűnhődjél!

Ebben megnyugodva ülnek a tűz mellett és az ujjukat se birnák megmozdítani az érdekében. Sejtik, hogy a halálba megy, de ha az Isten úgy akarja, akkor menjen.

Rab Péternek ködösen eszébe jut, hogy felmászik egy fára a farkas elől, de mindjárt le is tesz róla. A farkas ott őrizné úgyis a fa alatt, s addig az Istennek sem mozdulna onnan, míg meg nem ölte.

— Nincs más mód — sóhajtja — meg kell küzsdenem vele!

Lassan, nehezen elindul. Mikor a tűz fénykörén túl ér, már nem is látszik semmi belőle, csak a távolodó léptek recsegése, dobbanása hallik. A setétség szinte megfullasztja. Nem birja a rengeteg bénító hatalmát, szinte összeroskad alatta és félelem futkos a hátagerincén, minden ize reszket.

— Miért félek? — csodálkozik maga is. — Soha életemben nem féltem!

Szerencsére felkél a hold, amitől kissé megkönnyebbül, de azért reszketve kémleli a fák közét és riadtan siet, félig fut közöttük. Hátra nem mer nézni és minden pillanatban úgy érzi, hogy no most zuhan a nyakába a dühös farkas. Behúzott nyakkal rohan előre. Előtte tisztás, melyet elöntött a holdfény. Szép, tiszta, hideg, ezüst holdfény. Csak azt elérje épségben! Azt se tudja, mióta fut, lehet egy órája is, mert lábai fáradtak, ernyedtek. De minek menekül. Az erdőből kifutni úgy se lehet. Be Csíkszeredáig minden erdő, rengeteg, kietlen erdő... A két farkaskölyök is állandóan ott vinnyog a fülében és kis holttestük ott lebeg előtte... Bár azok elmaradnának! Bele lehet bolondulni ebbe!... Legjobb, ha mégis leszámol az anyjukkal. Nincs más mód!... Elfulladva áll meg egy óriás bükkfa mellet, nekitámaszkodik, hogy legalább hátulról védve legyen és esett fővel, meleg párát fújva áll és rémült szemeit várakozva belefúrja a setét bokrok szövedékébe, a veszedelemtől terhes erdő mélyébe.

Bár jönne az a farkas, hogy legyen vége!...

A végtelen erdőben azonban sehol semmi nesz. A gyászoló farkas üvöltözése is rég megszűnt.

A pásztortűz mellett ülő emberek se mernek lenyugodni ezen az éccakán. Feszülten várják ők is az erdei dráma kimenetelét. Mozdulatlanok és némák, mint a fák, melyek fölöttük állanak. Mind arra gondolnak, hogy ma éccaka kialszik egy élet. Az izgalomtól tele szájjal, nehezen lélegzenek és gyilkos indulattal fénylenek a szemek. Lehetetlen kibírni a nyomasztó várakozást. Olyan siket a csend, mintha sírjában feküdnék az egész világ. A falevél se mer rezdülni. Vájjon mi van Rab Péterrel?...

— Méges menjünk, s keressük meg! — moccan meg nyugtalankodva Ugrai Nőrinc.

Üdő Márton tiltakozva rázza a fejét.

— Még nincs itt az ideje!

Kicsit hallgatnak. Nőrinc, a legény, azonban nem bir az izgalmával.

— Én nem fejtem Pétört — aszondja, hogy megnyugtassa magát. — Tíz farkassal es megküzsdik, a milyen kemény ember.

A vén Üdő reámorcan.

— Elfelejtőd, hogy ott van az Isten es a farkas mellett!

Nőrinc megütődik.

— Hogy? — kételkedik. — Az Isten a farkas mellett volna, s nem az ember mellett?... Effurcsa!

— Neked az, de nekem nem! Az Isten örökké amellett van, kinek igaza van!

— No akkor megette a fene Pétört! — adja fel a reményt Nőrinc.

A pásztorfiú a beszéd alatt titokban, vacogva feltekint az égbe, hogy valahol nem látja-e az Istent. A más két pásztor is rajta felejti az értelmit az Istenen. Nőrinc fejcsóválva taszítja bennebb a fenyőrönköt a tűzbe, hogy jobban világoljon, s maga elé dermedve virraszt tovább. Futó pillantást vet a marhára, amely a közelben fehér foltként nyugszik a boróka tövisből vert karámban.

— Bárcsak már reggel lenne! — óhajtja. — Hátha már vérében fagyva hever valahol Rab Péter, — irtózik át rajta a gondolat és újra feszülten lesik mindahárman az erdő minden neszét.

Az erdő azonban csendes.

Eltelik fertáj óra, s akkor borzongató farkasüvöltés hasít bele az erdő némaságába.

A pásztorok felugranak és egymásra merednek.

— Kezdődik! — mondja sápadtan Ugrai Nőrinc. — Én megyek! Én nem hagyom!...

— Ülj le! — parancsolja Üdő Márton. — Ügyes heába mennél!

Hát ez igaz.

Leroskadnak ismét a tűz mellé, de a lábuk reszket alattuk.

— Isten, Isten! — villog bele az Isten neve a legény agyába. — Jól ügyelj, hogy mit csinálsz!...

A vadállat üvöltésére Rab Péter is kiegyenesedik. Tudja, hogy a nyomát szagolva jön a farkas és nincs hatalom, mely eltérítse a nyomtól. Pattanásig feszült idegekkel figyeli a bokrot, ahol ő kilépett. Ott fog kibukkanni a farkas is. És valóban a bokor csakhamar megrezzen. A vad az ember láttára megtorpan, s csak két sóvárgó, zöld szem fénylik vele szemben.

Az ember és a farkas némán nézik egymást.

Az ember szemei is ugyanúgy villognak, egész teste forróságban fürdik, mint a vadé, a düh ugyanúgy gyűl benne és primitív ősvadság lesz úrrá rajta is.

— Jere no, ha mersz! — morogja a bokor felé.

Most, hogy látja halálos ellenségét, félelme elmúlt, egészen felszabadult. Az ő fogai is fehéren villognak, szőre borzolódik, olyan, mint egy második farkas. Belsőleg most már nincs különbség köztük. Rekedten kacag, mert látja, hogy a farkas megborzongott, mintha vesztét érezné. Aki pedig ilyenkor fél, az meghalt.

— Mi az kutya? — hörgi feléje az ember. — Te félsz?. .. Jobb lesz, ha dogodra mégy!...

A hangra a vadállat fölhördül, fogai fehér habban fürdenek és furcsára szabott, ravasz pofája megrándul, orrát feltartja és pirosan lángoló innyel felvonít. Eszébe jutottak kicsinyei és egy ugrással kiszökik a tisztásra.

— Hát méges meg akarsz dögleni? — komorul el Rab Péter. Hiába dühíti azonban magát, mégis átvillan rajta a gondolat, hogy hátha neki kell meghalnia! ... Halál? ...

Ilyen állapotban semmiség a halál. Valószínűtlen, homályos, alig derengő kicsiség. Az ölés, a harc, a felszabadult erők kéjes boldogsága, az észen túli, primitív ősszabadság és ősvadság borzongása a fontos. Az a

pár pillanat, ami még hátra van, megéri az egész életet. Szinte jól esik látni, hogyan csúszik feléje, minden porcikájában feszülő testtel, a dühtől borzadó, a bőr szikrázásától felmeredő rőt szőrrel a vadállat. Szája lángol,

fogai fájnak a halálos harapás túlhabzó vágyától, lábaiban, izmaiban annyi az erő, hogy képes volna a csillagokig felugrani. Az ember megigézve, önkéntelen előregörbül, hasát behúzza, két szörnyű markát kimereszti, csontos állát eloveti, háta felpúposodik és szilárddá merevül, mint a szikla. Haja tövében verejték gyöngyözik, de nem tud róla és szennyes, vad teste nehéz emberszagot áraszt. Már csak egy-két pillanat és összecsapnak.

Hirtelen mégis mozdulatlanul megáll mindakettő. Ez a pillanat a végső meggondolás ideje, melyet minden halál előtt, mindennek magád az Isten: embernek, állatnak. Sokszor megtörténik, hogy ilyenkor megfordul a két ellenség és feloldódva, rémülten menekül el egymástól. Az élet, halál szédítő határvonala ez a pillanat.

Ők azonban nem borzadnak vissza. Hangosan lihegnek, szemük valószínűtlenre tágul, megterhelt szívük alig fér el széles mellkasukban és már-már fáradtak saját túlhajtott erejüktől, mely muzsikálva zsong izmaikban.

De miért nem támadnak?...

A támadás, a kirobbanás semmiségeken múlik. Most is így történik. A farkas hátára ráhull egy súlytalan, kis falevél, amitől gyorsan végigborzong és a következő pillanatban elsötétült aggyal, vakon repül át a levegőn az ember torkának.

Elkésett.

A Rab Péter hatalmas karjai egy szemvillanásnyival gyorsabban mozdultak és a két kemény marok elkapja a farkas torkát. A fának tántorodik és bűzös lehellet csap bele arcába.

— No kutya, az enyim vagy! — hörgi irtózatos erőfeszítés közben és már-már diadal villan a szemében, de ugyanakkor éles fájdalom hasít bele a gyomrába, combjába. Ronggyá tépett fehér harisnyáján páráivá végigcsurog a vér.

A farkas karmairól megfeledkezett.

Csikorgó dühvel maga alá gyötri az állatot és egymás arcába fújják a

szájukon foszladozó fehér habot.

— M i ? . . . a beleim kellenének? — bőgi bele Rab Péter a farkas pofájába vadul és irtózatos szorításra kapcsolódnak a fekete ujjak. A két puszta test szörnyű erőfeszítésben vonaglik, hánykolódik a földön. Mindakettőnek acélból vannak az izmai és a halálos tusa rémületében roncsolják egymást. Minden azon múlik, hogy melyik birja tovább. Méltóak egymáshoz. Szinte jól esik az embernek a vadállat hasogató körmeitől feltépett test kéjes fájdalma.

— Áhá! — ujjong fel bennsőleg, mert érzi, hogy az állat hatalmas torkának ellenállása gyengül, csontjai ropognak és véres nyelve sebzetten, dagadtan, sötéten fordul ki a dühtől ragyogó száj meleg fészkéből.

— Méges megdöglöttél! — üvölti szaggatottan és feketére erőlködött, duzzadt arcán végigrándul az újabb, utolsó erőhulláin görcse. A vadállat teste elernyedt, ellenállása, rettentő elevensége megszűnt, hátsó lábaival utolsót rug, a tüdő utolsót sipol, a fényes karmok hidegen visszahúzódnak pólyájukba és verejték ver ki a bőrön, mintha szennyes vízzel behintezték volna. A vonagló, lombos farok is tehetetlenül nyúlik el a földön.

Meghalt immár minden szőrszála.

— Meg . . . dög . . . lőttél! — gondolja boldogan az ember, mert még beszélni nem tud. Halálos fáradtan fordul le a vadállatról. Sápadt és véres, tüdeje pattan szét a túlfeszített erőlködéstől, karja, ujjai elviselhetetlenül nehezek és nem bírja mozdítani, mintha megbénultak volna. Behunyja szemeit és szédül, mozdul, az egekig lendül vele a föld, mintha gyermek-hintán a végtelenbe lendítették volna. Jól esik ez a tehetetlen lendület.

Fekszenek egymás mellett az ember és a farkas. Időbe telik, míg annyira visszatér a Rab Péter ereje, hogy felkönyökölhet a földön. Maró fájdalom hasít bele a testébe a mozdulattól. Altestét teljesen összetépte a farkas.

— No ez csúful megmászott! — pihegi és megpróbálja felkapaszkodni, de tehetetlenül zuhan vissza. — Mind elfoly a vérem! — rémül meg és kétségbeesetten felordít: — Segítség! ...

Semmi válasz.

Újra ordít: — Se-gít-ség!...

Megint nem jön válasz.

Csak most veszi észre, hogy hang nélkül fütyül a torka és a gége töve is fel van tépve. Irtózatos gyűlölettel vicsorog rá a farkasra, de rémülten döbben vissza. Mintha megmozdult volna a farkas! Legalább a szemek, a zöld, kegyetlen szívós szemek még élnek... Miért nem alszanak k i ? ... Csak azokat ne látná ... Félre fordítja a fejéi;, mégse bir szabadulni tőlük... Csak a szemek húnyódnának be már egyszer. Valami visszahúzza a tekintetét. Semmiletteképpen nem bir szabadulni a szemektől.

— Én győztem! — súgja neki kérlőleg. — Becsületesen jártam el veled szemben farkas... Most már kvittek vagyunk. Nem mondhatsz semmit!. . . Osztán tovább harag ne legyen köztünk!...

A halál fagya megvetőre vicsorítja a farkas száját, mintha morogna és kitátott fekete-véres torkába belesüt a hold.

Rab Péter kénytelen nézni, mert elhúzódni sem tud mellőle. Lábai már hidegek és érzéketlenek, mint a fa, halvány belei kilátszanak. Gyomra piros, fekete, kék, tépett hústömeg. Most már fájdalmat sem érez. Tompult, néma lüktetés egész teste, de nem sokat törődik vele. Nézi a farkast. Valami feltűnhetett rajta, mert egészen belehajlik szúrós pofájába és elhűlve rebegi:

— Szentséges Úristen, ez mit jelent!... Könnyes a szeme!...

Tényleg a halott farkas két szemébe könny szivárgott.

— Sir! — ámul el az ember. — Bizonyosan a kölykeit siratja!... — jut eszébe és az előbb gyilkos, vad erdei ember elérzékenyedik. A könny legyőzte. Emberré változott újra. Levert, gyenge, gyámoltalan és szomorú.

Homályosan sejti, hogy a testi harccal nincs jóvátéve semmi. Maga elé nézve gondolkodik. Megpróbálja a dolgokat eligazítani a lelkében. Valahogyan — úgy látszik — sikerül zöldágra vergődnie, mert lassan újból a

farkas felé fordítja fejét és szégyenkezve azt mondja:

— Hé, testvér! Hallod-e?... Bocsásd meg, amit ellened vétettem!...

Most már teljesen nyugodt, tekintete szelid és értelmes. Mióta rájött a dolog nyitjára és elvégezte magában, hogy kibékül a farkassal, mintha más ember feküdnék ottan... az nem baj, hogy a farkas halott és nem érti, amit ő mond... az a fő, hogy mondja... Egészen megkönynyebbül minden szótól, ahogy gyónik a halott farkasnak:

— Én — testvér — elüsmerem, hogy nagyot vétettem ellened, mikor a te ártatlan kölykeidet megtapodtam... Hát azt nem kellett volna!...

Dehát haragudtam a bornyú miatt ... Az ember gyarló no!,.. Eleget bántam azután, de ezzel nem támaszthattam fel szegényeket. .. Ezt neköd es bé kell látnod!

Egyszikrát várt, mintha időt akarna hagyni a farkasnak, hogy belássa, amit mondott.

— Abba es belégyőződtem, hogy emiatt valamelyikünknek el kell pusztulnia... Üdő Marci bátyám es aszonta... Nem mondhatod, becsületesen megküzsdöttem veled. .. Azt mondottam, hogy itiljen köztünk az Isten. Az elébb még azt gondoltam, hogy az én javamra itilt, mert a kezembe adott, de most belátom, hogy a mű dolgunk a halállal nincs eligazítva... Lásd bé, téses, hogy ez így van! Sült bolondok voltunk mindaketten!...

Mindegy. Ha már így történt, hát így történt!... Én csak az Istent nem értem. Igazság szerint úgy kellett volna, hogy te ölj meg engem, s te megmaradj... Hát ez furcsa! — tűnődött az ember. — Semmiletteképpen

nem értem az Istent!

Teljesen megfeledkezett a saját halálos sérüléséről Rab Péter és csak azon törte a fejét, hogy az Istent megértse. A fák némán állottak fölötte és siket, mély csend volt az erdőben. Vad nem vadászott, ág nem mozdult, csillag nem pillantott, harmat nem mert hullani, a madár lába a faághoz fagyott rémületében. Minden tudta, hogy Rab Péter meghal, csak ő nem tudta. Megfeledkezett a testéről, pedig már alig vert a szíve, viasszá változott a színe, álla leesett a gyengeségtől.

Minderről — mondom —- nem tudott semmit, csak tovább fürkészte az Istent, hogy megértse . . .

Hát az nem könnyű dolog, de a végén mégis csak kellett sikerülnie, mert mikor pitymalatkor rátaláltak a vén Üdő Mártonék, reszkető kutyája után menve, a Rab Péter halott arca földöntúli, békességes és mosolygó volt.

Az ember és a farkas, mint két megbékélt édestestvér, úgy feküdt egymás mellett.

A havas lassan ébredezett.

Coelho

Befejeztem a könyvet. A portobellói boszorkányt. Tudom az elején lelkesedtem, ezért talán a mostani fanyalgásom kissé visszatetszőnek tűnhet, de valahogy a könyv második fele számomra zavaros és nehezen emészthető volt. Lassan is haladtam vele. Mondjuk a befejezés legalább frappáns volt. Úgy általánosságban elmondható, hogy Coelho könyvei nem egyszerű olvasmányok, és jómagam nem is tenném a 10 legjobb könyv közé. Persze ez ízlés kérdése, nekem a Száz év magány is gyürkőzés és erőpróba volt. Voltaképpen nagyon is hangulatfüggő, hogy melyik könyvet dicsérjük, és melyiket marasztaljuk el. Coelho gondolkodásra késztet, de ezzel kicsit fáraszt is. Talán nem véletlen, hogy egy ilyen könyv után Leslie Lawrence vagy Rejtő könyvei után nyúl az ember. Mert kell a felüdülés is.

Névtelen vár

Nézem a Névtelen vár című Jókai regényt, és ámulok a felbukkanó szavakon. Az elsőt - "Majd a patvaristám elintézi." - még sosem hallottam, de egyből beugrott a "hogy a patvarba" kifejezés. Megnéztem, hát a patvarista joggyakornokot jelent. A második szót ösmerem - "A kardomat! Duellálunk!" - de igazából eddig csak angolul, és párbaj a jelentése. Végül a harmadik szó - "Egy koperta nálam maradt." - lengyelből ismerős, és borítékot jelent. De ugye milyen elgondolkodtató, hogy milyen régi szavak vannak nyelvünkben, amik az idő múlásával lassan elporladtak.

Miközben képet kerestem illusztráció gyanánt, azt is megtudtam, hogy a filmben a Cervena Lhota nevezetű dél-csehországi vár szerepel.

Textus - szöveg, szervitus - szolgalom, használati jog, (ki)akolbólít - eltávolít, kidob (ezt már a kedvenc szavakhoz is akartam írni), apellál - hivatkozik, fellebbez