Versike rejtvény

Bevallom szeretném érdekessé, sőt népszerűvé tenni blogomat, ezért azt találtam ki én dőre, hogy  időről időre elhelyezek egy-egy fejtörőt. Kezdjük mindjárt egy verssel. Arra persze ügyeltem, hogy a Google keresőjébe beírva ne adja meg rögtön a választ a masina, hanem inkább az érzés vezesse az embereket, és a találgatásoknak is tudok örülni, ha egyáltalán lesznek. :)

Mi vagy? Test és lélek. Harcban két feled.

Élsz a pillanatnak, öröklét helyett.

Kurta öröm az, mit teli potroh ad,

Tested porba hull majd, rútul ott rohad.

Ám ha hős halált halsz, vad tűz elemészt,

Feljuthatsz a magas mennybe felerészt.

Vajon ki a szerző, és hol szerepel eme költemény?

Hétvége

Az az igazság, nálam eléggé egybe folynak a napok. Szeretek korán kelni, ilyenkor a táj még egészen más orcáját mutatja. Mintha a természet is még a szemét törölgetné és ásítozna. Persze velem együtt. És be kell vallanom, télen utálok korán kelni, mert a sötétet gyűlölöm. (Na jó, erre is vannak (voltak) kivételek, de az már oly régen volt ...) Szóval számomra a korán kelés nem egy lelki dráma - és a másik örömteli érzésem ennek kapcsán, hogy még csak nyolc óra és már mennyi mindent megcsináltam. Ettől szinte mindig jó kedvem kerekedik, és ez utána meghatározza szinte az egész napomat. Nézzük például a szombatot :) A hatórai harangkongatás már a teraszon talált, ahol szemrevételeztem a birtokot, számbavettem a jószágállományt, elterveztem a napot. Picúr a lábamnál, a hátán tekergőzött, így kért némi hasvakarást, Grafi az asztalon nyújtózkodott és bökdösött felém a fejével. Megetettem őket, és míg ők lelkesen táplálkoztak, én felállítottam a kertben a szomszéd faasztalát és székeit. Ugyanis megkértek, hogy hozzam kicsit rendbe őket,

és anyagi áldozatra is hajlandóak voltak. Ez egy egykoron szebb napokat látott kerti garnitúra, amit a nap és az eső együttes ereje eléggé leamortizált. Valamint duhaj emberek is használhatták, mert törött végtagokat és lekettyent asztallapot is találtam. Messze nem vagyok ezermester - apám árnyékából nagyon nehéz volt kinőni - de megtapasztaltam, hogy odafigyeléssel, türelemmel, józan paraszti ésszel az ember képes a legtöbb házkörüli munkát elvégezni. És idővel a rutin is sokat segít, mert nincs annál jobb tanítómester, mint mikor elszúrunk valamit ... 

De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem (ezt a kifejezést nagyon szerettem gyerekkoromban - na jó még most is) szombatra már csak a festés maradt. A szomszédékkal vetettem vastaglazúrt, és azzal álltam neki festegetni. Elég sziszifuszi munka, mert a lécek közé oltári macerás betuszkolni az ecsetet, de festékszóróm nincsen, meg nem is igazán kedvelem, abban már nincs semmi művészi :) Az ilyen napsütéses időt az isten is a pemzli forgatására teremtette, kár, hogy elfogyott a festék, és nem tudtam befejezni a mázolást. Ám ami elkészült elégedettségre adott okot, és jóleső volt ránézni, remélem a megrendelők is hasonlóképpen fogják gondolni.

Az első lépcső

Hova is? Hát a Parnasszus felé! :) Magam, majd később kollégáim örömére már korábban is pennát ragadtam, és mindig jólesett a buzdításuk. De ez akkor a "mi kutyánk kölyke"-féle simogatás volt, ettől még nem éreztem magam írónak vagy ilyesmi. Gyorsan hozzáteszem, most sem érzem magam annak. Az Avonlea pályázat azért ragadott meg, mert egyik kedvenc regényem, és könnyen tudtam azonosulni a stílussal, lévén én is lelkitárs sőt tán kebelbarát :) Valamint szeretem a kihívásokat, a megmérettetéseket. És valahol nekem is tisztában kellett lennem azzal, hogy amit írok az "fogyasztható"-e. Szóval fejest ugrottam. A pályázatról kicsit későn értesültem, már csak szűk két hét volt hátra. De a tervem készen állt, először el kell merülnöm a történet légkörében, mintha én is egy lennék a szereplők közül, egy afféle külső megfigyelő. Tehát újra elolvastam a könyvet, az Anne otthonra talál-t. Azt hiszem az eredmény engem igazol, hogy ez jó gondolat volt. Közben fecnikre írogattam, hogy mi az, amit mindenképp szeretnék beletenni a novellába - lám a pontos műfaji meghatározást sem tudom, annyira dilettáns vagyok. Aztán mikor csurig voltam az érzésekkel, és szinte magam voltam Anne - mert akkor jó, ha átvedlesz főhőssé :) - nekiültem körmölni. 

Büszkén újságolom, sikerült megnyernem a pályázatot :) Az ujjongást próbálom pórázon tartani, de persze majd szétveti dagadó keblemet az elégedettség, hogy 30 pályamű közül a zsüri az enyémet méltatta leginkább. Az eredeti célkitűzés az volt, hogy a legjobb férfi író legyek. Így utólag azt kell mondanom, nem tettem magasra a lécet, rajtam kívül más pasi nem is írt :) De megszoktam már, hogy kilógok a sorból, én a kocsmában is kakaót szoktam kérni, és ezen már nem is szándékozom változtatni. Ám mielőtt valakiben valami torz gondolat fogalmazódna meg, nem vagyok se rózsaszín, se szivárványszínű, és csak a szívem meleg, nem a hajlamom. Szóval szépen indul ez a nap. Köszönöm azon olvasóimnak, akik szavaztak rám a közönségdíj érdekében, és akik elolvasták művemet (végig). 

Egérkaland (egy elveszett fejezet)

Szerelem

A cím félrevezető - szándékosan - hiszen nem emberi kapcsolatokról fogok regélni, hanem egy olyan vonzalomról (?) zsigeri vágyról, ami ha belegondolok régóta lakozik bennem, de a sok egyéb passzió mellett eddig nem tudott magának utat törni, és a felszínre küzdeni magát. Császármetszés lett belőle.

Senki ne higgye, hogy a vasárnap céltalanul, unalmasan telt. Kipofoztam a tél által megviselt madárodút (én még sosem láttam olyat, hogy a madarak nem csak szalmát, szénát, tollat, pelyhet cipelnek egy fészekbe hanem földet is, pedig itt ezzel volt megalapozva a lakás), aztán megnéztem a Forma-1 esedékes futamát,
kicsit olvastam, végül az estébe hajló órákban felfedeztem magamnak a Kalligráfiát. Ez a baj velem, folyton új dolgokat találok, és nem marad időm befejezni az előző tevékenységet. Ezért késik vagy két évet a címerpajzs, és a tojásgravírozás is csak fejben van meg. Mondjuk ez utóbbi főképp azért késik, mert még itt falun is elképesztően nehéz libatojást beszerezni. A próba a tyúktojással jól sikerült, csak kicsi volt a felület, és közben átszáguldott a fejem felett a Húsvét.

De vissza a szépíráshoz. Hiszen ez a Kalligráfia. Tudjátok azok a szép cirkalmas betűk, kacskaringós vonalak, amiről elsőre szerintem mindenkinek a gót betűk jutnak az agytekervények figyelmébe. Szóval most gőzerővel gyűjtöm a PDF file-okat, meg a különféle videókat. Szerencsére meglepően bő a választék, és már most okosabb vagyok, mint tegnap - bár ezzel nem mondtam sokat :) És ha belegondolok teljesen logikus hogy ha szeretek írni, akkor a betűket is pátyolgatom, szeretgetem. Az alábbi videót azonban inkább a zenéje miatt választottam ... :)

Bajban voltam, hogy milyen címkét adjak ennek a témának, végül a kézügyesség mellett tettem le a voksot.

Dalest

Azt hiszem öt év távlatából már mondhatom, hogy hagyomány a tavaszi dalest. Nem kell nagy dologra gondolni, csak arra, hogy pár lelkes, dalszerető ember egy közös cél érdekében egy estét együtt tölt, énekelget, és ha már úgyis befűtjük a kultúrházat, akkor meghívjuk a falu lakosságát is. Az idei találkozó különösen jól sikerült, mert a végén egy kétfős együttes zenei támogatása mellett még táncoltunk is. A műsor alapvetően magyarnótákra épül évek óta, Nusika kicsit a német vonalat erősíti, ha már támogat minket a Német Nemzetiségi Közösség. Brigi és én, - bátorkodom kijelenteni - a fiatalabb vonalat képviseljük, mi inkább táncdalokat énekelünk. Brigi például a Fekete Péterből énekelt, én Ihász Gábort. Mindenki 3-4 dalt adott elő, és tangóharmónika kísért minket. Sajnos túl sok közös próbát nem tudtunk tartani, mert Matyi, a zenészünk már elköltözött a faluból. Szerepelt még műsorunkban Csaba, aki többnyire saját szerzeményeit adja elő gitáron, most is nagy sikere volt a "Márti a hajadon pók aki mászik a hajadon" című vidám dalával. Örömteli volt látni, hogy nyögvenyelős, akadozós próbák után milyen flottul zajlott a műsor. Az előadás elején és végén volt közös éneklés a nézőkkel, és Anyák napjáról is megemlékeztünk. Mátyás megmutatta nekünk milyen műsorral lépett fel a váci Harmónika Fesztiválon. Vidámság, önfeledtség jellemezte az estét. A szereplők kaptak kedves ajándékot. Belépti díj persze nincsen, de évről évre megkérjük a nézőket, hogy aki tud sütni valami süteményt, azt szívesen látjuk. Az önkormányzat pedig borral és üdítővel járul hozzá a rendezvényhez. Ha ez nem dínom-dánom, akkor semmi. Én még haza is hoztam süteményt, pedig mindenki degeszre ette magát. Na és ekkor jött az, ami még nem volt, a rendezvény egy óvatlan pillanatban átment házibuli jellegbe. Én általában szabódni szoktam, és nem erősségem idegen nők ölelgetése (mármint táncolásilag idegen), de az este folyamán cselsztonoztam is (jó lenne tudni, ezt hogyan kell írni)  egy esernyő segítségével, majd olyan ... izé ... fenék összeütögetőset produkáltam egy éltesebb hölggyel. Nem tudom ennek a stílusnak mi a neve, talán valami far-szamba ? Jaj, el ne felejtsem, hogy Ildikónak volt a legnagyobb sikere - ezt amúgy megszoktuk, hiszen ő énekel a legjobban - ezúttal a frappáns dalválasztásnak köszönhetően. Kicsit pajzán, de bízom benne, hogy csak érett emberek olvassák eme sorokat, hát idézek a dalból: "Pista, Pista, Pista bácsi, mit akar velem csinálni? A tisztességes kis csupromból fazekat akar csinálni!"

Szóval a hangulat fergeteges volt, valahonnan még egy svájci házaspár is előkeveredett, aztán volt összekapaszkodós táncolás, meg ami ilyenkor szokott lenni, csak épp a "Megy a Zsuzsi-vonat, kattognak a kerekek" maradt el. El ne felejtsem, a harmónika mellett egy dobos játszott, egy szabadnapos tűzoltó, és ő énekelt is, nem is értem a korábbi műsorban miért nem lépett fel. Délután hattól este tízig zajlott az esemény, igazi családias volt a légkör, egy pici kultúrházat kell elképzelni, és a "táncparkett" sem volt nagyobb 15 négyzetméternél. Ha később valakitől kapok fényképet, majd ide illesztem :) Bár alapvetően az irodalmi esteket kedvelem jobban, mert ott otthonosabban mozgok, de idén azt kell mondjam, kár hogy nincs minden hónapban egy ilyen "ereszd-el-a-hajam". :)

Csak úgy

Mivel ránk ömlött a nyár, és a kerti munkák alaposan felhalmozódtak, ezért számomra is kevesebb idő marad a gép előtt ülni. Persze ez nem panasz, hiszen ezért rimánkodtam már oly régóta, és igazi felüdülés a napfényben fürödni, végre megszabadulni a sok ruhától. Hamarosan a kerti tusolót is be kell üzemelni ha ilyen melegek lesznek. Alapvetően az alábbi gondolatokat akartam megosztani, azzal a kitétellel, hogy a 2. pont (szerintem) kiegészítésre szorul. Ha valaki fontos, akkor igenis számít, hogy mit gondol rólam.

Ennek kapcsán egy Mark Twain idézettel toldanám meg a gondolatsort ... "Igyekezzünk úgy élni, hogy amikor meghalunk, még a temetkezési vállalkozó is szomorú legyen."

Trapiti

Bűvös szó! Olyan, mint a Probatbicol. Bár igazából nekem egy pocakos nyúl ugrott be a név hallatán, de aztán a könyv hátoldalán elolvastam, hogy egy manócskáról lesz szó. És kicsit beljebb lapozva már azt is láttam, hogy a teljes cím: Trapiti avagy a Nagy Tökfőzelékháború. Csodás könyv. Igaz, három oldal után ezt kijelenteni több mint merészség, de bízom a szerzőben. A három oldal alatt annyi mindent letett az asztalra Darvasi László, hogy nem csak meg- és leemelem kalapom előtte, de még zavartan gyűrögetem is. Ennyi szellemességet és leleményt! Legszívesebben bemásolnám ezt a három oldalt, de félek ez szerzői jogokat tiporna meg. De azt már végképp muszáj elárulnom, hogy Kavicsváron kezdődik a történet, ahol a bizurr-mizurr népnek rengeteg macskája van. Mikor az ellen rátör a városra, akkor csatasorba állítják a macskákat, akik félelmetes nyávogásba kezdenek. Az ellenség ettől azt gondolja, hogy harapós vadállatok és tortafaló szörnyetegek vannak a falakon belül, és megfutamodnak. :) Aztán a város másik különlegessége, hogy mindent fordítva mondanak. 

"Ha a gyerekek azt mondták:

- Úgy szeretem a tökfőzeléket, a spenótot, és a karalábét! - akkor ez a mondat megint csak azt jelentette, hogy sajnos egyáltalán nem szerették a tökfőzeléket, a spenótot, és a karalábét, holott pedig mindenki tudja, hogy a tökfőzeléktől okosak leszünk, a spenóttól erősek, a karalábétól pedig bátrak."

" - Én se szeretlek téged soha! - kiáltotta a vőlegény, és megcsókolták egymást hosszan, s ettől fogva már nem vőlegény és menyasszony voltak, hanem férj és feleség."

És mondom, még csak három oldalt olvastam, most jön Kétszázötvenharmadik Nagyságos Emil története. Remélem sikerült kedvet csinálnom az olvasáshoz. Valamint még egy fontos mondat, ami szintén a hátoldalon áll: Mese a szeretet és a trapitizés erejéről.

Attraction

Tudom, egy blogban alapvetően írni illik, de néha a szavak kevesek, vagy torzítanak az élményen, nem adják vissza a könnyeket. Ám ha vannak pillanatok, mikor jó Magyarnak lenni, akkor meg kell ragadni az alkalmat, és világgá kürtölni.

Új kedvenc

Hilperick a nagy zsivány

Akik lába körül gyerek sündörög, és netán az a lurkó kissé szeleburdi, pedig jó lenne egy kis pihenő a napi rohanásban, nos azoknak ajánlom az alábbi mesét. El kell mondjam, nálam ez a fő-fő kedvenc, a mesejátékok terén mindenképpen. Miroslav Nastasijevic: Hilperick a nagy zsivány

Hilperick:   Bessenyei Ferenc

Zsiványok: Tyll Attila, Suka Sándor, Bodrogi Gyula, Tímár Béla, Márton András

Herceglány: Gyurkovics Zsuzsa (aki hihetetlenül szenzációs ebben a szerepben)

Volt egyszer egy járhatatlan kerek erdő,

sűrűjében tenyészett a buja fertő,

erdő ura, bősz Hilperick a hadvezér

keményöklű, rettenetes nagy hadvezér

Ura volt a járhatatlan rengetegnek

akkoriban, amikor az embereknek,

hát még a sok markosának valahánynak,

egy álma volt beállani hej zsiványnak,

hej zsiványnak, hej zsiványnak ...

És egy kis adalék a szerzőhöz: 

Süsü igazából csak félig magyar, szülőapja a szerb Miroslav Nastasijevic. Az ő rádiójátéka nyomán született meg Takács Vera, dramaturg ötlete - aki véletlenül éppen ráért rádiót hallgatni, és beleszeretett a bugyuta sárkány figurájába -, hogy ebből bábjátékot kellene készíteni. Ennek forgatókönyvét többek között Csukás István író írta, zenét pedig a Bergendy együttes szolgáltatott hozzá.

Kosárfonás

Engedtessék meg nekem, hogy gorillamód csépeljem mellkasom, és artikulálatlan hangon üvöltsem világgá: Tudok kosarat fonni!!! Robinson Crusoe szinten, de ez is volt a célkitűzés.
Még februárban beiratkoztam egy kosárfonó tanfolyamra, aztán márciusban kezdetét is vette az alkotói tevékenység. Bizonyos Török János okító kezei által igyekeztünk elsajátítani eme régi mesterség csínját-bínját. A 20 ezer forintért öt szombaton találkoztunk és buzgólkodtunk a Diósjenői Erdészet óvó szárnyai alatt. Az óvó szárnyakat nem véletlenül írtam, hiszen teát és kedves szavakat bőven kaptunk, ráadásul Kornél jóvoltából számos fénykép is készült a tanfolyam során. Az öt alkalom elég kimerítő volt, hiszen gyakorlatilag majdnem egész napos volt a foglalkozás. De minden percét megérte! Öt férfi és hét nő jelentkezett a tanfolyamra, pedig ez már nem is az első volt idén. A hangulat vázolása gyanánt el kell mondjam, hogy egyik reggel az egyik hölgy még húsos hasét is hozott nekünk, Húsvétkor pedig János rendezett palóc locsolást, sőt - ne tessék megijedni - korbácsos asszonyszentelést! Állítólag vékony ágakból fontak afféle korbácsot, és azzal paskolták a nőneműek fenekét. Tudták eleink, mitől döglik a légy! :) Addig legyek szegény, amíg egyesek a korbácsuk hiányát nem a tulajdon kezükkel pótolták! Vagy az én képzeletem túlontúl szárnyaló? Mindenesetre az ürgeöntés se rossz, mikor nyakon lódítják a leányzót egy vödör vízzel; de ebben több élvezetet találok. Mindkét részről. Ám nagyon elkanyarodtam, hiszen a cím kosárfonás. Határtalan örömmel és elégedettséggel tölt el, hogy egy újabb fehér folt lett kiiktatva tudásom palettáján. (Hűűű, de cifra mondat lett ebből) Szeretem a régi mesterségeteket, van is erről egy könyvem, amit egy kedves barátomtól kaptam ajándékba. Tavaly Nagyvázsonyban a kovácsolás lett "kipipálva", sajnos ott csak egy délután lehetett a mester mellett inaskodni. 

Na szóval, mit is írjak eme mesterségről? A legfontosabbal kezdem, ami engem kicsit szíven ütött. A szomorúfűz ágai nem jók! Pedig én erre alapoztam egész jövőmet. Sajnos nagyon törékeny, max az egészen friss tavaszi hajtások használhatóak, de erre egy foglalkozást, sőt hivatást nem lehet alapozni. Az amerikai fűz dívik, de jó az aranyvessző, vagy végső soron a szőlővenyige, iszalag. Ha a vessző nincs lepucolva, akkor barna lesz a kosár, ha le van húzva a "kérge", héja, akkor fehér. A két színt remekül lehet kombinálni díszítés gyanánt. (szerintem vétek befesteni eme kosarakat), Nyilván a szakmai fogásokat nem tudom és nem is akarom itt leírni, csak pár alapdolgot említek meg, hátha más is kedvet kap hozzá. És a fényképeket látva azt hiszem Ti sem gondoljátok, hogy ez ördöngösség lenne. Szerzünk-veszünk 3 kb. hatvan centis pálcát, olyan ceruzavastagságút. Ezeket félbe vágjuk, és a három vastagabb darabot középen behasítjuk. Ezen a résen dugjuk át a vékonyabb feleket. Így kapunk egy keresztet, aminek minden ága 3-3 pálcából áll. Most fogunk két kimondottan vékony vesszőt, a vékony végüket bedugjuk a hasadékba, és elkezdünk fonni. Egyet elől egyet hátul "taktikát" követve megyünk két kört, ilyenkor még a hármas ágakat egyszerre fonjuk körül. Ha a két kör készen van, akkor jön a GYÖKKENTÉS. Ez annyit tesz, hogy meg kell törni a vesszőt. Jelen esetben a hármas pálcákból a szélsőket. Értelemszerűen a baloldalit balra, a jobboldalit jobbra. Kapunk egy csillag alakzatot, aminek 12 sugara van (4x3). Innen az előre-hátra fonás már úgy zajlik, hogy mindegyik pálcát külön-külön megkerüljük, és amennyire lehet a vesszőt fonás közben középre tömörítjük. Ha elfogy a vessző, jön a toldás. Aranyszabály: vastagot vastaggal, vékonyat vékonnyal toldunk. És mindig vékonnyal kezdünk! Vagyis most, az első toldás a vastag végével jön. A szálat be kell dugni oda, ahol kvázi az előző elfogyott, de még oda van "szorítva". És így haladunk körbe-körbe, mint egy pók. Ez lesz a kosár alja. Az átmérő nyilván attól függ, mekkora kosarat akarunk csinálni, és nyilván a profik az elején nem csak a 3-3 pálcát, de a 4-4, sőt 3-4, 5-5 verziót is választhatják, de ezekkel nehezebb dolgozni, cserébe nagyobb átmérő érhető el. A kilógó pálcavégeket metszőollóval le kell vágni, és kész az alap, a fenék. Az oldal úgy készül, hogy 24 szálat bedugunk a vastag pálcák bal- és jobboldalán, jó mélyen, hogy ne tudjon kijönni. Ja és a vastag végével dugjuk be, úgy, hogy előtte srégen meghegyezzük. Aztán tőben meggyökkentjük, és felhajtjuk, és láss csodát már is ott vigyorok egy kalitkaszerű fűzfakaspó, aminek csak be kell fonni az oldalát. Erre már nem térek ki, itt már kezd bonyolódni a dolog, sokféle technika létezik. Fülek, szegélyek, talpak, de ezek már mind nyalánkságok.
A legnehezebb a fülek kialakítása.Erre az utolsó alkalommal került sor. Vastagabb pálcát kicsit íves hajlítunk egy sörösüvegen vagy sodrófán, levágjuk úgy 15 centi hosszúra, végeit hegyesre vágjuk, hogy be tudjuk szúrni a bordák közé. Innen viszont roxfort-i képességek szükségeltetnek. Egy vékony szálat kell a fülkezdemény mellé beszúrni, aztán mintha egy kurblit tekernénk hajtogatni kell a szálat, miközben az rostjaira bomlik, de a sodrás következtében mégis egyben marad (persze itt is sokat kell vizezni). Kötél jellege lesz az ágnak, és így a meglévő fül köré tudjuk tekerni. A lényeg, hogy nem kell egyből befonni a fület, csak három menetet csinálni, és ezzel elérni a másik fültőhöz. Ott átbújtatni a kosár oldalán, és indulni vissza. Amíg el nem fogy a szál. Utána hasonló módszerrel az ellenkező fültőnél kell megindulni, és a menetek szép lassan befedik azt a pálcát, amit az elején beszúrtunk. Nagyjából ennyi, de a menetek szép, szoros felépítéséhez erőre is szükség van, főképp a végén, mikor már alig van hely, és úgy kell bepréselni a fonatot.
És akkor pár kép, hogy miről beszéltem eddig. A képeken a saját alkotásaim láthatóak.

 

Reggel

A reggelek olyan békések. Álmos csend ül a tájon, a tó is párapaplanja alatt fekszik, nagyon halkan sutyorog, csak akkor hallani, ha egész közel mész hozzá. Bezzeg a patak! Csacsog, csivitel, és olyan élénk, olyan vidám, hogy percekig tudom bámulni. Néha kacsák paskolják a vizet, örülnek hogy felvirradt egy újabb nap, és ilyenkor kevésbé félénkek, mint máskor. Még nedves minden, a fűszálakon kövér harmatcseppek ringatják magukat, melyeken ezer darabra törik a napfény. Az úton százával fészkelődnek a giliszták, nyomukban sejtelmes és kusza Nazca-vonalak rajzolódnak ki. Érdekes, hogy az ólomöntők és a babonakutatók ezt a területet még nem fedezték fel maguknak. A napnak még nincs igazi ereje, de ahogy megsimítja az ember arcát, önkéntelenül be kell csuknom szememet és muszáj mosolyognom. Tudni kell az apró dolgoknak örülni, különösen egy ilyen hosszú és keserves tél után. Úgy lelkileg, mint testileg elnyűttnek és megtiportnak érzem magam, de ha süt a nap abban benne van a holnap vígságteli reménysége.

Nem ér utol engem többé már a bánat,
Berkenye dombjain megleltem hazámat.

Csak még egyet

Biz' isten egy időre bedugaszolom magam, csak még ezt az egy verset szeretném egy kicsit reklámozni (kedvencem a "párját ritkítja", ez valami fergeteges :) :

Kellős Éva: Anyanyelv

Magyar vagyok,
s ha számba idegenek szavakat oltanak ,
kiköpöm, mert nincs az az akarat,
amely rám kényszeríthetné más nyelv erejét,
lájlkoljam, ha tetszik, bjuti! mondjam, ha szép,
mázlinak hívjam a jószerencsét,
okét mondjak igen, hellót Adjon Isten helyett,
nekem az aha nem volt, és nem is lesz felelet.

Magyar vagyok,
tudom, mit jelent levesben a gulya,
a kuvaszról tudom azt, hogy kutya,
és ha a jószág mellettem dorombol,
hallom, hogy a cirmos, és nem a komondor.
Tudom, hogy nem bűn, ha valaki a párját ritkítja,
és a böllér elől hodályba, a konda fut sivítva.
Kies hegyoldalban nyílik csak boroszlán,
nádifarkas mellett azt mondom toportyán,
betyáros kedvem is csak magyarként lehet,
és konty alá valóval vidítom kedvemet.

S ha a cséplőgépre azt mondom, hogy csondér,
kevesen tudják, hogy gyártója volt John Deere.
A szűrt nem keverjük össze a subával,
és tudjuk, miért házasodik guba a gubával.
A rokolyára ne mondjuk, hogy szoknya,
tudjuk, hogy télen is működik a nyárikonyha,
szépapának nem a fess férjet nevezzük,
s a keresztnevet a családnév mögé helyezzük.
Nevetünk nagyot az angolokon,
mikor a szalonnára kiírják, hogy bacon
géniuszainkat hívjuk úgy: lángelme
a textilt szólítsuk szebben: kelme.
Csodaparipára mondjuk azt, hogy táltos,
tisztaszobába tesszük ki a vánkost,
a lúdra, ha kövér sem mondjuk, hogy hattyú,
balkézről jött gyerek mára már nem fattyú.
Ha bele is botlunk a nyelvünkbe párszor,
van annál szebb szó, hogy csordapásztor?

Kerítőhálóra mondjuk azt, hogy gyalom,
s ha valakit szeretünk, abból lesz angyalom,
tápióban laktak erdei emberek,
ha messze futnak mondjuk: illa berek,
veszik a nyelvünkből sok ezer magyar szó:
dikó, gyikó, lésza, azaz a nyoszolyó,
nem is tudjuk lassan e nyelvi zűrzavarba'
mit jelent a gádor, s mit a kacabajka ...

Magyar vagyok,
s ha számba idegenek szavakat oltanak,
kiköpöm, mert nincs az az akarat,
hogy elhagyjam az anyanyelv csodáit,
maradjon ez így, - még nagyon sokáig.

Tavasz

Tavasz van. Ha kell foggal és körömmel, de tavasz van. Pár napja láttam egy helyes zöld levelibékát, ma egy gyíkmamát. És amúgy is jó a kedvem, mert temérdek dolgot vittem véghez. Negyed nyolc és kilenc között levizsgáztattam az autót, közben a mosógép elvégezte dolgát. Utána Nusikánál kiástam egy orgonát, amit nekem adott, és el is ültettem. Valamint egy ribizlit, meg pár aranyeső ágat. És láttam egy káprázatos kékcinkét. Még a szemerkélő eső sem tudott zavarni. Végre hasznosnak éreztem magam. A bokrok

rügyeznek, a tulipánok nyújtózkodnak, és találtam egy viruló virágot, ami talán primula, de nem vagyok igazán otthon a virágok terén, mostanában van csak időm ilyesmivel is foglalkozni. Aztán szögeket húztam deszkákból, kitakarítottam a vízaknát, vizet szivattyúztam, stb. stb. Picúr is ott lábatlankodott, neki meg közben a labdát kellett dobálni. De ha az ember jó kedvvel dolgozik, akkor a fáradságot is alig érzi. Kivételesen a házi kedvencek kókadtak el hamarabb, íme a bizonyság erre. Ebédre pompás fokhagymás felvágottat tömtem magamba, és Grafi is megnyalta mind a tíz körmét. Picúr nyúlcsontot kapott a szomszédoktól, meg szalonna bőrkét. Délután az eső összekapta magát, pont akkor, mikor újra a kertben akartam tüsténkedni.

Maradt a filmnézés: Szeress ha tudsz. Pár érdekes gondolattal lettem gazdagabb :)

És még mindig ...

... még mindig a Költészet Napja. Egy szép nap van mögöttem. Már a kezdet is szép volt, mikor reggel láttam, hogy süt a nap. Még a borotválkozás is kisebb nyűg volt, mint máskor. Az úton nem volt dugó, szép tájakat fedeztem fel, dalolt a lelkem. Aztán elég korán érkeztem az Oktogonra, hát tettem egy rövid kitérőt a Lenin körút 76 alá. Hajjaj ... :) életem első kilenc éve zajlott itt, és most szemem elé tárult negyven év történelem. Az udvar barátságosan köszönt rám, de  a lépcsőház durcásan elzárkózott előlem. Viszont minden ott volt, ahol lennie kellett, csak mintha összetöpörödött volna - vagy legyek nagyzolós - én lettem nagyobb. A régi lakásunk helyén egy GSM üzlet áll, oda is bementem, ott is miniatűrben találtam mindent. Ami új volt számomra, pedig tuti ott volt régen is, azok a belső udvar falán lévő stukkók. Talán most azért tűntek fel, mert fel vannak újítva és szinte világítanak a koszos, elnyűtt falon. A gang is barátságosan integetett, és Joli néni lakását is megtaláltam, meg a rádiószerelő bácsi otthonát. Innen a Liszt Ferenc tér felé vettem az irányt, és kíváncsi voltam, hogy megtalálom-e régi iskolámat. Az én gyenge memóriám talán cserbenhagyott volna, de a lábam magától tudta az utat: első utca jobbra, aztán az első balra. És hipp-hopp: Hegedű utca. Az iskola már nem üzemel, de a tábla még kint van, csak feketével áthúzva. Helyén egy "kultúrház", vagyis talponálló. De döbbenet volt, mennyire élesen előttem volt mindennek a helye, hol vannak a lépcsők, ajtók, folyosók. Fogalmam sincs, hogy mik a "Komámasszony hol az olló" szabályai, de hogy hol játszottuk ezt a játékot, az igen. Még a csempe is ugyanaz :) És a bejárat lejtésére is emlékeztem, ... másik kedves, nosztalgikus benyomásom az volt, hogy életem első könyvtára még most is üzemel, bár szemben a Műszaki Könyvesboltnak már nyoma sincs (oda persze csak felnőttként jártam). Ilyen élményekkel érkeztem a Bohémia kávéház elé, ahol mint kiderült, anno Szép Ernő lakott. A verselés kapcsán kedves emberekkel ismerkedtem meg, bár eléggé meglepett, hogy a szervező Mónikán kívül csupa férfiember jött el. És összesen öten voltunk. Még szerencse, hogy sok verssel készültem. Nagy lelkesedéssel csodálkoztunk rá egymás verseire, pár címet megosztok veletek, amelyeket örömmel hallgattam: Heltai Jenő: Modell, Tóth Árpád: A holdkóros apród története, Varró Dániel: Miért üres a postaláda mostanába', Kellős Éva: Anyanyelv. Igazi gyöngyszemek. De igazából közönség nem volt, csak egymásnak olvastunk. Sütött a nap, mert egy teraszon ültünk. Innen átmentünk egy óra elteltével a Nagymező utcába, és ettől a ponttól számomra egy mélyzuhanás kezdődött. 1 nem voltunk napon, 2 nagy volt a zaj, 3 kicsit el is fáradtunk, mindenki úgy gondolta többen leszünk. A környezet ugyan szép volt, hiszen tíz méterre a Thália, hátunk megett pedig az Operett Színház volt, de abban a kakofóniában egymás szavát is alig értettük. Pedig időközben jött az erősítés két újabb férfi személyében. Az egyik egy nagyon mókás, egyiptomi származású fickó, bizonyos Jaszin, aki úgy adott elő verset, hogy közben még mutogatta is, bár mikor oda ért, hogy "kivert kutya ..." akkor keze lehanyatlott, és mondta, hogy ezt most nem mutogatja el :)

Ittam közben egy teát, mások kávét avagy lavina névre hallgató beherovkás forraltbor szerűséget. A többiek még mentek más helyre is, de én elégnek véltem ennyit áldozni a kultúra oltárán. Amúgy rajtam kívül mindenki színész volt, avagy statiszta. Volt egy bábművész is, és akkor még azt hittem tanultam egy új szót, de lám mostanra elpárolgott a fejemből. Mondtam, hogy gyenge az elmém. Merthogy van a marionett, a kesztyűbáb, meg ez a harmadik stílus, ami Japánból származik állítólag. Óvodákba járnak, és ott lépnek fel, magyar népmeséket adnak elő. Hazafelé még bementem a Lehel téri piacra, de se kacsa-, se libatojás nem volt kapható. Méreg! Azért jól esett hazaérni és megpihenni. Ja a metrót is megcsodáltam, hogy az ajtó felett immár van egy színes lámpa. :)

Költészet napja

A versek iránti vonzalmam nem újkeletű, köszönhetően Édesanyámnak. Az ő óvó kezei alatt tettem meg az első lépéseket, és bár ilyenkor a "Petike jár" jut eszembe, nekem mégis a "Lóci óriás lesz" volt ez első versem, legalábbis idáig nyúlik vissza emlékezetem. Hogy pontosan mikor volt ez, ki emlékszik már, de úgy 7-8 éves koromban. Ami számomra is maradandó siker volt, hogy mikor Vecsésre költöztünk, és tíz éves fejjel egy új közösségben kellett megtalálnom a helyem, engem jelöltek az osztályból, hogy képviseljem az iskolát egy szavalóversenyen. Ezek még most is léleksimogató dolgok, hát még akkor. Aztán mikor nyomtatásban megjelenik az ember neve egy kis helyi újságban - még ma is őrzöm :) Sajnos Édesanyám 58 éves korában távozott, de szellemét és hitvallását őrzöm, és a versek kapcsán közelebb vagyok hozzá.

Talán már másoknak is beugrott közben, ma van a Költészet Napja. Kedves ismerősök a FB-on szervezkedni kezdtek, hogy különféle helyeken, de egész nap verset szavaljon, mondjon, olvasson, hallgasson az irodalmat szerető közönség. Bár számomra Pest nem vonzó, az utazás fáraszt és költséges, de vannak momentumok, mikor ezekről szívesen elfeledkezem. Ez is egy ilyen nap. Igaz még előttem van a nagy "kaland", de "Fel a fejjel, ki a mellel, gyáva ember, aki nem mer!" - mondotta Csipike az óriás törpe. :)

Eme nap alkalmából és örömére az alábbi verset szeretném megosztani veletek. Érdekessége, hogy alig ismert, de még csak a költő neve sem köztudott. Ady Endre méltatta a Nyugatban. 

Egy idősebb hölgytől hallottam a verset az egyik irodalmi esten, és nyomban meg is kértem, hogy másolja le nekem. Ildikó egy felvidéki magyar, könyve, akár csak a vers, közel száz éves ...

Rudnyánszky Gyula: A kereszt

Gyóntatni hitták az öreg papot,
Egy kis telepre téli éjszakán.
Nagy szélvihar dühöngött, havazott,
A hóval az ördög kelt táncra tán.
A lelkipásztor gyorsan öltözött,
Azt sem kérdezte, hogy a baleset
A gyárban a munkással mint esett.
A jó öreg pap rég megszokta már,
Hogy embert könnyen pusztít bánya, gyár;
Az áldozatok száma egyre több,
Kiket idegen sír hantja föd.
A hírhozó legényt előre küldte,
Hogy megnyugodjék a gyász sebesültje;
Aztán sietve ostyát vett magához,
Hisz’ a szegény ha meggyón, meg is áldoz,
Megkapva az utolsó kenetet,
Úgy érzi, vár rá égi szeretet.
Elment a jó hír gyorslábú követtel,
A gyóntató hát reszkető kezekkel
Nyakába ócska nagykendőt csavart
És fel sem véve a dúló vihart,
Két kézre fogta a feszületet
S a gyártelep felé eltipegett.
A szél keresztüljárta a begombolt
Kopott kabáton át vén csontjait;
De ő a zord idővel mit sem gondolt:
A szeretet szenvedni megtanít.
Elméje azt forgatta csak szüntelen:
A haldoklóhoz jókor ér-e el?
Vigasz van a megcsókolt feszületben,
Mikor csordultig az ürömkehely.
A siető pap szinte érzi, látja,
Hogy’ sír a munkás aggódó családja,
Kit úgy levert a hirtelen csapás,
Mint hogyha fába villám éket ás.

És ahogy így ment a fagyos havon,
Lelkében, arcán égi nyugalom,
Egyszerre csak meg kellett állnia:
Eléje toppant egy haramia.
Egy szót se szólt, csak szeme villogott,
Kezében éles nagy baltát fogott
És azt a papra bőszen ráemelte.
A pap megállt, tán megrendült a lelke:
Sejté, hogy akivel most szemben áll,
A legvadabb erőszakos halál.
Sötét erdőben szemtül-szembe ketten.
Az egyszerű pap s az elszánt zsivány,
Ki ellen védekezni lehetetlen,
Ki pénzre szomjasan vért is kíván;
Hol a menekvés? Más út nincsen itt:
Percig sem él, ha Isten nem segít;
A támadó reá rohant az éjben,
A balta éle megcsillan kevélyen:
Az Úr szolgájának szembe vele
Csupán egy érckereszt a fegyvere.
Irtóztató, kegyetlen pillanat!
Agyába villámlott egy gondolat:
Nincs más segítség! Élet vagy halál!
Ha vág a fejsze, biztosan talál;
Nincs más segítség ... megborzadt a lelke:
Ütésre a keresztet fölemelte.

S mint emelte Krisztus érckeresztjét,
Hogy életének az védelmet adjon,
A megváltóra bűnös vér tapadjon:
Az iszonyat megdermesztette testét.
Nem! Inkább érjen itt szégyenhalált!
És a keresztet átalkulcsolá
És a zsivány előtt nyugodtan állt.
A ráncosarcú, fehérhajú
Öreg pap úgy állt, mint a vértanú;
Imára kulcsolt kézben a kereszt ...
Rá a gonosz rémült szemet mereszt;
Zihál a keble, lába tántorog,
Varázserő ... csodálatos dolog;
Lehanyatlik mint béna roncs a karja,
Markolni többé hasztalan akarja,
A fejsze a legázolt hóba hull,
A bűnbánó a pap elé borul.
„Ó tisztelendő! Az én nevem átok!”
S a két szilaj szem könnyel van teli.
„Kelj föl, fiam! Neked én megbocsátok.”
S a jámbor a gyarlót fölemeli.
Aztán szeliden néz a tévedőre
És csendesen szól, indulván előre:
„Egy haldoklóhoz gyóntatni megyek,
Kísérj el! Ó csak jókor ott legyek!”
„Vezetlek én! Ó, fuss, ha tudsz, atyám!
Enyhíts a haldoklónak bánatán!”

És mennek együtt, a zsivány s a pap,
A vétkes ember vére megapad,
Kitör belőle a fekély, a gyom,
Némán sajgatja tisztult fájdalom.
Az öreget a rabló sürgeti,
Biztos rövid mesgyét mutat neki;
Karjára venné a sziklás hegyen,
Csak el ne késsen, jókor ott legyen!
Hiába mégis. Mire célhoz érnek,
Virrasztók ajkán zúg a gyászos ének,
A kis tanyán már a halott körül
Mindenki térdel és könnyet törül;
Halkan zokog a bús gyülekezet,
A gyóntató pap későn érkezett.

Szakad a hó, a szélvihar süvölt,
Recseg az erdő, csikorog a föld;
A jajgató szél nem sír egyedül;
A vad sírásba emberhang vegyül.
Egy ember áll ott a gyászküszöbön,
Egy ember, könnye megfagy a kövön,
Egy ember, a megtért zsivány,
Ki összerogy vigasztalás hiján;
Halálos csüggedése megható:
Miatta késett el a gyóntató!
Veri a mellét, tépi a haját,
Térdelve csúszik a halotthoz át:
„Utolsó bűnöm kárhozat nekem;
Megbánhatom, jóvá nem tehetem!
Az én bűnöm, hogy meg nem gyónhatott,
Én tartóztattam vissza a papot;
Az én bűnöm, mit hívő lelke veszett,
Hogy meg nem csókolhatta a keresztet!”

A veréb is madár

Hohohóóó! Még alig tettem le a "tollat" és már újból pötyögni akarnak ujjaim. Hiszen nagy öröm ért. A tavaly szerkesztett madárodúm végre látogatót kapott. Három verébke rajzotta körül, egy még bele is merészkedett. Ez nem madáretető, hanem szereztem egy vastag gerenda darabot, az egyik végén üregesre kifúrkáltam, amennyire mélyen csak tudtam. Oldalról fúrtam egy ablakot 40-s lyukfúróval, és utána lezártam a tetejét. Az ablak alá fúrtam egy kisebb lyukat, és oda beragasztottam egy ceruzát, hogy ülni tudjon rajta a leendő lakó. A házikó alá csináltam egy kisebb tálcát, hogy oda szórjam a magokat, kenyérmorzsát. Az egészet pedig egy póznára ráültettem. Vagyis alulra is fúrtam egy lyukat a rúd vastagságának megfelelő méretben, és a madárlakot ráhúztam a csőre. Macska nem éri, és mindaddig tökéletesnek is tűnt, míg nem jött az első nagyobb szél, és alaposan be nem lengette a póznát. Idáig ennek tudtam be, hogy nem volt lakója az üregnek. Félek most is csak látogatóba jöttek, de már ez is öröm.

 

Mamma mia

Most néztem meg a címben említett filmet, és módfelett vegyes érzések hulláma öntött el. Ez az a film, amit az ABBA zenéje kísér végig. És ez olyan hatalmas plusz, amit még a film se tud lerombolni, pedig iparkodik rendesen. Bárcsak más rendezte volna a filmet, és jobban válogatta volna meg a színészeket. Mert a színészek énekelnek, és hát ezen a téren nincs bennük az X faktor. Pedig nagy nevek vannak a "plakáton", Meryl Streep, Pierce Brosnan, Marcy Darcy azaz Colin Firth. Éneklés terén még Meryl Streep tud a leginkább megfelelni az elvárásoknak, de a lelkes amatőr szintjét nem tudja átlépni. Meg egyáltalán ez az idétlen szerep nem neki való. Tudom ez ízlések és pofonok kérdése, és hogy jövök én ahhoz, hogy skatulyákat gyártsak, de valahogy Goldie Hawn-nak jobban állt volna ez a szerep. A film 2008-ban készült, és direkt megnéztem 59 éves volt ekkor a színésznő (jó, itt most tévedtem Goldie-t illetően, mert ő 63) és egy 40-42 éves nő szerepét kellett eljátszania. Ez még csak istenes, de a fenékrázás valahogy nem áll neki jól. Suszter maradjon a kaptafánál, Meryl az "A szív hídjai"-nál. Számomra illúzióromboló volt. Az is zavar, hogy a dalok fel lettek dolgozva - nem vált előnyükre - és helyenként a filmhez való illeszkedés miatt még a szövegbe és idegen szavak csúsztak be. Szerencsére a kedvencemet, a "The Winner Takes It All"-t kevéssé gyalázták meg. 

A történet kicsit Három férfi egy mózeskosár jellegű, adva van három apajelölt, akik húsz év múltán tudják meg, hogy feltehetőleg van egy lányuk, aki házasodni készül.

A lány, akinek az esküvőjére összegyűl a kompánia, a történet szerint 20 éves, de tizenhatnak néz ki, számomra ez zavaró és hiteltelen. Felicity King (a kezdeti időszakból) ne menjen férjhez, ahogy Chubakka se menjen borbélyhoz! :) A film tele van giccses - ki kell ezt húzni kilencven percig - jelenettel, igazi amerikai tömegtermék, olyan könnyed, szezonális darab. Számomra a zenén kívül az volt örvendetes, hogy a dalok fordítását alul lehetett olvasni, ez valahogy mélyebb átélést tesz lehetővé, és egy-egy dalt más megvilágításba helyez.

Azt hiszen ez mindenesetre jó ösztönzés volt, hogy elővegyem a régi ABBA slágereket, és nótázzak egy vidámat. És egy kis ízelítő:

Ifjúságom zenéi

 

"Nie mogę ci wiele dać, bo sam niewiele mam ..."

 

"To wciąż za mało moje serce, żeby żyć ..."

 

"Bo mnie na uśmiech zawsze stać, nie lubię życia brać zbyt serio ..."

  

"Żegnam was już wiem nie załatwię wszystkich pilnych spraw idę sam właśnie tam gdzie czekają mnie ..."

Kulináris élvezetek

Nem voltam, és nem is leszek sosem gasztroblogger, már maga a név is riasztó. Nem mondom, hogy nem szeretem a hasamat; ha mögöttem áll egy sortűzbizottság még főzni is hajlandó vagyok, de alapvetően sajnálom az időt a főzéstől. Szeretem a maradandó dolgokat, de ugyebár ha sokáig csodálok egy káposztás cvekedlit, annak nem lesz jó vége. Meg ha az ember csak csodálja, akkor megette a fene - helyettem. Szóval az étkezést próbálom oly későre kitolni, hogy egy babkonzerv is ambrózia nevet kapjon az étlapon. Sokan szeretnek és tudnak főzni, sütni, számos példa látszik erre a blogok között. Nem ellenőriztem, de meglepődnék, ha 20 perc alatt nem találnék 20 különféle tiramisu (azaz Tira Mi Su ami lelkivilágomban kb. ugyanaz, mint a Beatles nóta: Don't let me down) elkészítési módot. Szóval receptekért bátran fordulj másokhoz, DE - ha az a kérdés, hogy melyik babkonzerv nem okoz csalódást, akkor kihez fordulsz???? Nekivágsz egy kempingezésnek valami hebehurgya, elkapkodott Tesco avagy Auchan termékkel? (csak be ne pereljenek).
Semmiképp se! Ekkor lép színre, - mit színre, piedesztálra - a HeHeHa, és felvilágosít, hogy babkonzervet felelős utazó csakis a Penny-ben vásárol. Íze, állaga nem hagy kivetnivalót maga után. Nem mondom, némi Erős Pista kell, hogy csettintsen is az ember, de önmagában is kiállja a próbát. Tudom, tele van tartósítószerekkel, és gyerekeknek nem is ajánlgatom, de lehet épp az adja aromáját. Ki tudja? Többet ez se árthat, mint a cigi vagy a pösti levegő, és százhúsz évig csak akkor érdemes élni, ha van ki mellett megöregedni. (Mellesleg hasonlóan jó vagyok mirelit pizza fronton is :)
Lám-lám, már megint össze-vissza hadoválok, és az ok ami írásra késztetett még mindig késik az éji homályban.Történt pedig, hogy azt olvastam a Facebook-on, hogy a helyi fogadó kínálata kenyérlángossal bővül. De ez olyan csemege, amit csakis és kizárólag hétfőn adnak az arra érdemes pákosztosnak. Olvasva a bejegyzést összefutott a nyál a számban, és elhatároztam, hogy próbát teszek. Úgy általában véve nagyon jól főznek náluk, bár el kell mondjam, én valahogy leragadtam a sváb bablevesnél. Nem tudom ki ismeri, ki nem, gyakorlatilag egy Jókai bableves, megtoldva külön hozott tejföllel és savanyúkáposztával. Tudom nem úgy hangzik, mint egy mascarponés torta, de ettől még lehet jó, és az is.
De hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem ... mély bánatomra közölték velem, hogy nincs kenyérlángos, mert nem mutatkozott elég érdeklődés, és ezért már tésztát sem kelesztettek. Lógó orral ugyan, de ha már elbandukoltam odáig, akkor rendeltem egy sváb bablevest. Közben jöttek német avagy osztrák vendégek, és Bettit próbálták szórakoztatni. Betti maga alatt volt, mert apját épp kórházba szállították, de azért igyekezett megfelelni az elvárásoknak, és próbálta a germánoknak elmesélni levertségének okát. És itt jöttem én, aki mint valami keresztesvitéz kivágta: Krankenhaus. Hiába, lassan 3 hónapja járok német tanfolyamra (újból). Nem tudom ennek vagy a kenyérlángos hiányának köszönhetően, de a bableves után kaptam egy pár palacsintát. És nem ám valami satnya serpenyőfecnit, hanem két jóltáplált, egészségtől kicsattanó túróspalacsintát, málnaöntettel. A végét már vissza kellett nyomkodni a fülembe, de nem hagyhattam ott. Ilyenkor Alfonsó jut eszembe, aki a futóvendégbe diktálja a nokedlit – "Mi itt törzsvendégek vagyunk" - felkiáltással. Szóval én sem akartam, hogy az adagok másnaptól kisebbek legyenek. De a domboldalon alig tudtam felcaplatni. Szeretem ezt a falut! Persze nem csak ezért, de ez is benne van! Hol másutt adtak volna grátisz desszertet?

 

Ez történt két héttel ezelőtt. Aztán mivel újra hétfőt mutatott a naptár, és elég makacs alak valék, hát újra próbát tettem, mint a mesebeli szegénylegény. Élménynek most sem voltam híján, rögtön ott kezdődött, hogy a focipálya mellett hangos angol kiáltásokra lettem figyelmes. Kamaszkorú fiúk, lányok vegyesen kergették a labdát, és az egyik srác félmeztelen volt, ez már önmagában elég ok, hogy szorosabbra vonjam magam körül a kabátot. A panzióban is angol szavak lebegtek, ott meg egy másik srác mezítláb tapodta a járólapot. "Hát ezek meg honnan jöttek?" - tettem fel magamnak a kérdést. Hamarosan a polgármesterasszony adta meg a választ, kanadai "vendégmunkások". A macskaköröm nem véletlen. Ez valami egyházi mozgalom, hogy még a gyerekek fizetnek, hogy külföldön dolgozhassanak. Tíz napig vannak itt, van velük egy tolmács, meg két felnőtt kísérő. Valami szaki mondja a tolmácson keresztül, hogy mit csináljanak, bár el nem tudom képzelni hogy tudják húsz gyerek munkáját összehangolni. De nyilván ez nem is annyira elsődleges. Kirándulnak is, voltak Pesten meg Esztergomban. De hogy a mi csöppnyi falunk egy ilyen nemzetközi mozgalom részese legyen! Egészen kihúztam magam! Azért ejtsek pár szót a kenyérlángosról is! Finom volt. Röviden. Kicsit hosszabban: tejfölös, hagymás, szalonnapörcös, fokhagymás. Kicsit sós. Először külalakra kicsinek tűnt, de aztán még másnap is abból ebédeltem. És mindössze 590 forint. De legalább volt valami jó is ebben a hétfőben :)

Óóó, milyen kezdő vagyok! Ha lefotóztam volna, most lenne itt egy étvágygerjesztő illusztráció. Akkor mehetek a jövő hétfőn is. :)

80 év

Bizony, röpül az idő! Ma reggel olvastam az Indexen, hogy Belmondo 80 éves lett. Gondolom velem együtt sokan kedvelik, és az alábbi cikket azért gondoltam kedves olvasóim elé tárni, mert alapvetően nem egy önéletrajzi méltatásról van szó, hanem sok-sok fotóról, ami végigkíséri pályafutását, és persze némi magyarázó szöveg, hogy a kép élete melyik szakaszában készült.

Jó olvasást!

Belmondo 80 éves

Hétfő délelőtt

Az egyedüllét bolondos dolgokra sarkallja az embert, de ami bolondos, az többnyire jó is, és azt hiszem a következő dolog kapcsán nem kell lesütni a szemem, még ha tudom is, hogy apám megütközne rajta. De talán ezért, nem is meséltem el neki; sok fura pillantást spóroltam meg számára. A dolog Ádám és Évánál kezdődött, pontosabban Évánál, aki a helyi óvodában végzi napi tevékenységét. (A munka szót nem éreztem helyénvalónak, de a hivatást fenntartás nélkül le merem írni) Szóval ő szólt még tavaly, hogy lenne-e kedvem magamra ölteni egy Télapó jelmezt, és eljátszani a fehérszakállú szerepét. Nos, ez még nem szerepelt a repertoáromban, meg az úttörő ahol tud segít, ezért rábólintottam. És nem is bántam meg. Öröm volt látni a sok izgatott arcocskát, a csillogó szemeket, aztán mikor a szavalatokra került sor, a szemlesütést és cipőorral a szőnyegbe "faragott" lyukakat. Bájosak voltak, elevenek, izgágák, cserfesek. Nálunk többnyire lányok vannak, de tisztelet a kivételnek, ebben a korban ők talpraesettebbek is. Ekkor határoztam el, hogy én is teszek valamit a fejlődésükért. Tudom ez szerénytelenül hangzik, de hiszem, hogy az irodalom terén van némi érzékem, sőt szépérzékem, tehát nem voltak kételyeim, hogy alkalmas vagyok mesét olvasni a gyerekeknek. Másfelől, - az irodalmi áramlatra visszatérve - ez egyfajta főhajtás szegény, megboldogult Édesanyám felé. Amit tudok, azt Tőle tudom, a hangsúlyos olvasást, szavalást általa sajátítottam el, és  máig hálás vagyok neki érte. Szóval az emlékének is adózóm azzal, hogy olyan dolgot teszek, ami az ő szívének is kedves lenne. Hétfőnként járok az oviba, és a tízórai utáni fél óra az enyém. Mostanság Gáti Éva Egérmeséjét olvasom

nekik. Talán már említettem vonzódásomat az egerekhez, és mit tesz isten, az oviban is egy piros, egeres szőnyeg van a padlón. Mi ez, ha nem égi jel!? Olvasás közben néha elbizonytalanodom, hogy talán ez még túl irodalmi nekik, és nyilván jópár dologra ők egészen másképp reagálnak, mint én. Sajnos nem igazán értékelik a nyelvi leleményeket, mint a tejföldi ütközet vagy amikor török hörcsögök megtámadták Egér várát. De hiszem, hogy nem szabad alacsonyra tenni a lécet, és a bájital - májital, mészpor - mézbor párhuzam őket is megkacagtatta. Most csak azért írom ezt, mert Húsvét miatt kimaradt egy hétfő, és mit tagadjam, hiányzott a lurkók lelkesedése, hogy: "Itt van a Bálint!" Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mesélés után megnézzük az igazi egereket, amiket én viszek nekik itthonról. Tehát van egy igazi Prézli is számukra, és visonganak, egymást túlkiabálják, mutogatnak, lökdösődnek és mindenki meg akarja simogatni valamelyik egeret. Felvillanyozzák a hétfő délelőttömet.
Ez a nagy általánosság, és mindenképpen ezzel akartam kezdeni, hogy pozitív kicsengése legyen a történetnek. Ugyanis a mai nap inkább csak elvette az ember kedvét. Talán mert végre kisütött a nap, talán mert az április amúgy is bolondos és szeszélyes, de ma annyira rakoncátlanok voltak a gyerkőcök, hogy erős önuralomra volt szükségem, hogy szelíden kérleljem őket. No, annyit is ért. Huszonkét sajtkukac tekergett a padon, és még aki szeretett volna figyelni, azt se hagyták a többiek. Nem is sikerült befejezni a fejezetet. És nem azért mert megsértődtem, de valahogy jelezni akartam feléjük, hogy tiszteljük meg egymást azzal, hogy figyelünk egymásra. Sajnos a közeg nem egységes, de tudom, ez nem is várható el. Vannak fogékonyabbak, és vannak igazi rosszcsontok. Ha csak Jócsontok lennének könnyű lenne a helyzetem, de van itt Pulykapipi és Panasz Muki is bőven. Remélem a mai nap tanulsággal is szolgált, és legközelebb fegyelmezettebbek lesznek. Sajnos akárhogyis nézzük van ennek egy ráerőltetés jellege, ami ellen berzenkedem, inkább úgy lenne jó, hogy csak az érdeklődőknek olvasnék, de ha megkérdezem, hogy kit érdekel a mese, akkor mindenki jelentkezik, csak utána nem ennek szellemében viselkedik. De hát gyerekek! :)

Kínlódva

A tegnapi napom a kínlódás jegyében telt. Kora reggel úgy ébredtem, hogy piszkosul fáj a bal hüvelykujjam. Egyesek szerint ott jön ki rajtam a rosszaság, bár ezt cáfolnám, mert akkor több ujjam is fájna és nem csak tegnap óta. No de egy csöppnyi rokkantság még nem ok, hogy az ember felborítsa terveit, így hát indultam apámhoz esedékes vizitációra. Kicsit féltem, hogy az ásás mennyire fog menni, de az ígéret szép szó, és annál azért messzebb lakik, hogy bajom múltával újra menjek, no meg a tavasz is itt van a nyakunkon igaaaz?

Alapvetően szerencsére nem is volt baj, ott azért egész más talaj van, mint mifelénk, szóval könnyen le tudtam szúrni az ásót, és a terület sem volt nagy, bő egy óra alatt végeztem is. Aztán még a leandereket kellett a pincéből felcibálni, és kész is volt az aznapi jócselekedetem. Az ujjam kevésbé volt elégedett mint én, lázadt, forrongott, hogy ő többet érdemel, mint ilyen sanyarú bánásmódot. Kenőcsökért, balzsamért, asszonyi gyógypuszikért siránkozott, de letorkoltam, hogy viselkedjen férfimód. Megebédeltünk, majd bevonultunk a nappaliba tévézni. Két órányi boxmérkőzés közben hol szenderegve, hol ébren igyekeztem nem ráfeküdni meggyötört ujjamra. Délután hazafelé meglátogattam olasz ismerőseimet, teljes volt a létszám, mind a hatan otthon voltak. Sőt hamarosan jött egy szaki is, akiről én azt hittem vízvezetékszerelő. Nagyon kedélyes, barátságos fickó volt, mindenkivel kezet fogott, a gyerekektől megkérdezte hogy megy a suli, akik persze csak hümmögtek. Nagyon el akarta nyerni a háziak bizalmát, mert a mosogatórongyot is úgy kellett kicsavarni a kezéből. Én csak hüledeztem, hogy mi folyik, de nem akartam közbeszólni, lévén én is vendég voltam a házban. Ez meg csak csacsogott, csivitelt, már éreztem, hogy egy lyuk körvonalazódik a hasam táján. Kénytelen voltam egy "lássunk dologhoz" rikkantással valami mederbe terelni az események menetét. Akkor jött a meglepetés! Nem tűrte fel ingujját, hogy "hol az a fránya dugulás" avagy "merre az a huncut csöpögő csap", hanem mint valami bűvész előkapott egy kisebb koffert. És ekkor derült ki, hogy az a sok bla-bla nem volt véletlen. Nem mesteremberrel van dolgunk, hanem egy James Bonddal, csak a mi ügynökünk nem volt titkos. Persze a többiek ezzel eleve tisztában voltak, csak én forgattam a fejem meglepetten. Egy szó mint száz, a pasas egy víztisztító masinát akart eladni. Tehát jött a bemutató. Nem részletezem a röpködő számjegyek és paraméterek halmazát, de azt el kell ismerni, hogy az általa produkált vízből valóban finomabb tea született. Feltehetően egészségesebb is, de a készülék ára megroggyantja a térdet. 390 ezer. Kétévente szűrőcsere, 32 ezer. Engem mondjuk az is zavart, hogy elég hangos is a masina. 

Üzlet nem jött létre, de a muksó nem tűnt letörtnek; megedzette már az élet. Vigasz gyanánt kért tíz másik címet, ahol a produkciót megismételheti. Ezen a ponton elég erőszakos volt, és addig ütötte a vasat, míg kigyötört tíz nevet és telefonszámot. Elmente után persze mi még kitárgyaltuk az ürge előadását, szerfelett vidám hangulatban. Közben késő délutánba fordult az idő, én is szedelőzködtem, hogy hátrahagyott jószágaim felől gondoskodjam. Sötétedés előtt pont hazaértem.

Rejtvény

Egy kis elmetorna. Díjat nem tudok felajánlani, de egy főhajtás mindenképp jár a megfejtőnek. :)

Egy "elveszett" fejezet

Egérkaland

Az ablakon beáradó reggeli fűillat, a rét harmatos virágainak semmihez sem hasonlítható fanyar szaga megcsiklandozta Anne orrát. Korán volt, még épp csak éledeztek a madárkák, de a napfény már csíkokat rajzolt a manzárdszoba kopottas falára. Anne felébredt, de szemét még csukva tartotta, úgy is érezte a rávetülő nap békés bökdösését. Sóhajtott elégedetten, arca mosolyra húzódott és számba vette az aznapi teendőket. Lelke ujjongott az előtte álló nyári nap izgalmaiért. Kinyitotta szemét, és örömmel nyugtázta a napsütést. Szerette ugyan az esőt is, főleg annak illatát, a föld kipárolgását, de azzal is tisztában volt, hogy esőben körülményes lenne Dianával találkozni.

Lement a konyhába, ahol Marilla már hajnal óta tüsténkedett, és az asztalon hagyott edényekből látszott, hogy Matthew is befejezte már reggelijét, feltehetőleg azóta a pajtában tevékenykedett, a jószágoknál. 

- Jó reggelt, Marilla! – köszönt illemtudóan, majd rögtön hozzátette – Neked is szép ébredést, Piroska! Az ablakpárkányon sütkérező muskátli mintha kicsit megemelte volna a fejét és királynőien bólintott. Legalábbis Anne így látta, ezért csinált egy pukedlit.

-  Hát ezt meg hol tanultad, te lány! - zsörtölődött Marilla - Már kora reggel bolondozol!

- Ó, Diana egyik könyvében olvastam egy szolgálólányról, aki a királyi udvarba került, és így kellett kifejeznie a hódolatát az uralkodó felé. Ugye milyen elegáns mozdulat? Bár Josie Pye szerint csak azok tesznek így, akikben nincs elég tartás, de szerintem ez nincs így, ez csak egy köszöntés. Egy királyi fenséggel mégse lehet csak úgy kezet fogni ... - csivitelte Anne a maga tizenkét évének minden lelkesedésével.

- Jaj, Anne, mi lenne ha egyszer a szádat evésre is használnád? - csóválta fejét Marilla. - Itt van egy bögre meleg tej, hozzá a tegnapról maradt almás keksz, láss hozzá!

Pár percig csak a keksz ropogó zaja hallatszott, időnként megtörve egy-egy elégedett kortyintással. Anne sietve, de jóízűen reggelizett, bár szeme közben már a falakon túl járt, alig várta, hogy a szokásos napi munkákon túl legyen, és imádott barátnőjével együtt kószáljanak a Gyümölcsös-lejtő környékén.

Kapkodva mosogatott, és a megszáradt ruhák összehajtogatásánál is lett volna kivetnivaló munkáján, de Marilla ezen a szép és derűs reggelen elnéző volt, csak magának, befelé dörmögött, hogy milyen szeleburdi ez a lány.

- Kész vagyok mindennel, Marilla! - lelkendezett Anne - Mehetek játszani? Csak itt leszünk a közelben Dianával. Gyakorolnunk kell a vasárnapi iskola előadására. Már biztos vár is rám, és nem tudja hol maradok ilyen sokáig!

- Menj csak, - felelte engedékenyen Marilla - de ebédre azért gyere haza, és ne három órakor, mint a múltkor. Nem fogom a kedvedért kétszer melegíteni az ételt. Meg kell tanulnod pontosnak lenni, az ég tudja hányszor kértelek már erre. 

- Igaz, igaz - válaszolt bűnbánóan és kényszeredetten Anne - most biztos időben itthon leszek,  a múltkor is csak azért késtem, mert egy békát figyeltünk a patakparton, és olyan muris volt, mikor felfújta az arcát és hangosan brekegett. Utána sokáig mi is próbálkoztunk Dianával, és mondhatom, senki nem tud úgy brekegni, mint Diana! Na persze a békákat kivéve. Megmutassam, hogyan kell brekegni?

Marilla arca széles mosolyra derült - Na, az hiányzik még! Ma brekegni akarsz, holnap meg majd röfögni! Majd akkor szólj, ha egy halat tudsz utánozni. Egyébként az előbb még úgy siettél, most meg itt csacsogsz, pedig állítólag Diana vár téged a kert végében.

Anne a homlokára csapott, két kezébe fogta ruhácskájának szélét és már iramlott is lefelé a lejtőn. Vöröses haja csak úgy lobogott utána, és apró termetéhez képest  nagy ugrásokkal közeledett Diana felé, aki már valóban ott várakozott a hídnál. Lélekszakadva érkezett meg, úgy kapkodta a levegőt, hogy megszólalni se tudott. 

- Hűűű, de siettél, Anne, csak nem történt valami érdekes? - érdeklődött Diana azzal a nem titkolt vággyal a szemében, hogy valami érdekes és titokzatos dolog jut a tudomására. Anne egyszerre bólogatott igent és nemet, ami nagyjából úgy nézett ki, mintha reggeli torna gyanánt fejkörzéseket végezne. Diana nem is értette, és elkerekedett szemmel figyelte eme különös mozdulatokat. Mikor Anne kapkodó levegővétele végre csillapodott elmagyarázta, hogy először igent bólogatott arra, hogy valóban sietett, majd nemet arra, hogy történt-e valami szokatlan. Ezen jót vidultak, és a két lány mosolya bárki számára elárulta volna, mennyire örülnek egymásnak. Leheveredtek a fűre, kezüket a fejük alá tették és nézték a kék eget. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, mikor mindketten hallgattak. Diana amúgy is hallgatagabb típus volt, és örömmel engedte, hogy Anne legyen a társalgás irányítója. Ám most Anne-nek is elállt a szava, ahogy áhítattal  szemlélte az ilyen-olyan formájú, különös bárányfelhőket. Igazán kedves és pajkos pamacsok voltak ezek, hát meg egy olyan lány számára, akinek a képzelete annyira szárnyaló volt, mint Anne-é. 

- Az ott egy sárkány! - súgta halkan, majdnem riadtan, nem is annyira Dianának, mint saját magának. - Az meg ott jobbra mintha egy királylány lenne. A sárkány biztos el akarja emészteni a királylányt. De akkor kell itt lennie egy lovagnak is. És addig meresztette szemét, tornáztatta képzelőerejét, míg valóban meg is találta, és ettől szemlátomást meg is nyugodott. Immár nem volt kétséges a mese végkifejlete.

Diana csak azt érzékelte, hogy valami halk pusmogás hagyja el Anne ajkait, és mikor odanézett valóban azt látta, hogy Anne szája mozog, és mintha valami imát mormolna.

- Mi lenne, ha meglátogatnánk Mrs. Lynde-t? - törte meg a csendet Diana, akinek a hosszú mélázás nem volt erőssége. - Úgy tudom tegnap vendégek voltak nála, és hátha maradt valami ízletes sütemény!

- Jaj, te torkos! - zökkent ki Anne az általa szőtt meséből, pedig képzeletben már ott tartott hogy a sárkány feje porba hullt, és jöhetett volna holtomiglan-holtodiglan fogadalom. - Pont Mrs. Lynde-hez? Majd megint ki fog minket oktatni a helyes viselkedésre!

- Az még nem vált senki hátrányára, ha megfogadta a tanácsom! - utánozta Diana Rachel Lynde hangját és fejhordozását. Ezen mindketten jót nevettek, és Anne immár könnyű lélekkel tápászkodott fel, hogy Mrs. Lynde háza felé vegyék az irányt. Ráérősen, kényelmesen ballagtak, megsimogatták a vadvirágok bókoló fejét, szemük beitta az adakozó természet káprázatos színeit. A nyár melege ott remegett a fűszálak között, sietős, dolgos rovarok tették dolgukat, lepkék szálldostak, és méhek döngicséltek. Minden olyan vidámnak, elevennek és könnyednek tűnt, mintha a Prince Edward-sziget az éden egyik szeglete lenne.

Ekkor egy éles sikoly hasított a levegőbe, és a két lány szinte megdermedt a döbbenettől. A hang határozottan Mrs. Lynde háza felől jött, de nem ismétlődött meg. A két fruska a nyaka közé szedte a lábát, és ahogy erejükből tellett szaladtak, hogy minél hamarabb segítségére legyenek annak, aki a sikolyt hallatta. Legnagyobb megdöbbenésükre kiderült, hogy az éles, szinte kislányos visítás nem mástól származott, mint magától Rachel Lynde-től, de ami még ennél is elképesztőbb és hihetetlenebb volt, az maga a látvány ami fogadta őket. Mrs. Lynde egy szék tetején táncolt, kezében egy seprűt tartva. Szemében riadalom honolt, fogai szinte vacogtak. Az ember azt hihette magával az ördöggel találkozott, és az táncra kérte őt. 

A lányok kicsit somolyogva, kicsit megszeppenve érdeklődtek, hogy vajon mi idézte elő ezt a szokatlan testhelyzetet. Mrs. Lynde még erősen zihálva, de azért egybefüggő szavakkal ecsetelte a történteket.

- Éppen elhatároztam, hogy ebben a kellemes napsütésben itt a tornácon varrni fogok, és ki is hoztam a kosaramat, amiben a ruhaanyagok vannak, és akkor látom, hogy egyszercsak mozgolódni kezd a kosár. Egy egér dugta ki a fejét, de az is lehet, hogy patkány volt! Mrs. Lynde vett egy nagy levegőt, és ettől immár nyugodtabban tudta folytatni. - A Mindenható a megmondhatója, mennyire irtózom a rágcsálóktól, de leginkább az egértől. Olyan rusnya, szőrös semmirekellők, mindenhova odapiszkítanak és ijesztően gyorsak. 

- És most hol van a kosár? - kérdezte Anne, aki nem veszítette el a fejét. Diana ugyanakkor hátrált két lépést, mert bár nem akart gyávának bizonyulni, de a hős szerepére sem áhítozott.

- Honnan tudjam én azt! - jött a felháborodott válasz. - Úgy eldobtam, hogy azt se bánom ha sosem találjuk meg. De ettől még nem merek lejönni, mert az egér bármikor rám ugorhat!

- No hiszen, ... -  gondolta Anne - ugyan miért akarna egy pöttöm egér ráugrani egy kilencven kilós asszonyságra! Több esze van annak! 

Szétnézett a tornácon, és valóban, egy láda mellett, a fal tövében meg is lelte az említett kosarat. Szabályos, szép kerek kosár volt, aljával az ég felé fordulva. És mintha valami bátortalan fészkelődő mozgás is lenne alatta. Anne kicsit megpiszkálta a kosarat, méltatlankodó cincogás volt rá a válasz.

- Semmi baj Mrs. Lynde, nem tud megszökni őkelme, fogságba esett. Milyen szerencse, hogy nem félek az egerektől, mióta egy hasonszőrű belefulladt a pudingöntetbe. Tulajdonképpen egy egész falka egérrel megbirkóznék, csak pók ne legyen! A pókoktól valahogy irtózom, de az egerek igazán kedves nemzetség. Olyan helyesen mozog az orruk ... bár annak, amelyik a pudingban lelte halálát, annak már persze nem mozgott ... - feledkezett bele meséjébe Anne, és csak Mrs. Lynde felcsattanó hangja zökkentette ki belőle.

- Annyi egeret fojtasz vízbe vagy pudingba, amennyit csak akarsz, csak ettől szabadíts meg! - fogta könyörgőre Mrs. Lynde, és jelen helyzetében még azon se döbbent meg, hogy kerül egy egér pudingöntetbe.

Anne kért egy nagyobb szájú üveget, amit meg is talált a kamra egyik polcán. Az üveget aztán a kosár mellé tolta, majd kicsit megemelte a kosarat, és a fölösleges réseket az üveg jobb és baloldalán a szanaszét heverő rongyokkal betömködte. Kisvártatva - miközben Mrs. Lynde és a két gyerek immár kíváncsi érdeklődéssel, távolabbról figyelték a fejleményeket - egy szimatoló orrocska jelent meg az üveg peremén. Bizalmatlan, visszakozásra kész mozdulatok voltak ezek, de egyúttal a szabadulásba vetett hit reménye. Aztán egyszercsak az üvegben találta magát az egér, és vadul kaparta annak falát. Nem értette minek ütközött, és hogy lehet, hogy látja a menekülés útját, de mégsem tud tovább haladni. Anne gyorsan odaugrott, talpára állította a méretes üveget, majd lefedte az immár egértelenített kosárral. Büszkén nézett Mrs. Lynde-re, és diadalittas hangon mondta:

- Ez se fog több galibát csinálni önnek, Mrs. Lynde!

- Hál' istennek! - sóhajtott Rachel Lynde és nehézkesen lekecmergett a székről. - Köszönöm neked, Anne. De kérlek, tüntesd el ezt a bestiát, mert addig nincs nyugtom, amíg itt látom. Aztán gyertek vissza és megvendégellek benneteket valami finomsággal.

Az étel említésére Anne arcára ijedtség költözött és riadtan pislogott Dianára.

- Megígértem Marillának, hogy ma mindenképp hazaérek ebédre! Nem okozhatok neki megint csalódást, gyere fussunk.
Csak Mrs. Lynde felháborodott és aggódó hangja tudta megtorpanásra késztetni őket.

- Csak nem akartok engem itt hagyni ezzel a fenevaddal? Az egekre kérlek, vidd magaddal ezt az üveget, és az se baj ha nem hozzátok vissza, csak szabadítsatok meg ettől az egértől!

Anne tehát felkapta az üveget egerestől, és már szaladt is. Diana alig tudott lépést tartani vele, és mindketten úgy lihegtek, mint egy kiskutya. Félúton megálltak egy pillanatra, hogy útjára engedjék a szürke bundás kisegeret, aki szemvillanás alatt eltűnt a fűcsomók között. Csupán arra volt idejük, hogy egy sajnálkozó búcsúpillantást vessenek az apró állat után, és már iparkodtak is tovább. Szerencséjükre, nem késtek el. Marilla épp akkor tárta ki az ajtót, mikor ők is megjelentek a tornác végén, így elmaradt a fejmosás. A két lány elégedetten egymásra mosolygott, és vidám integetések közepette elbúcsúztak egymástól. Diana a Barry birtok felé vette útját, Anne pedig huncut csillogással a szemében bevonult a konyhába.

Ha esetleg tetszett, és van kedved szavazni, akkor a www.avonlea.hu oldalon megteheted, és ehhez hasonló írásokat olvashatsz más tollából.