Költészet napja

A versek iránti vonzalmam nem újkeletű, köszönhetően Édesanyámnak. Az ő óvó kezei alatt tettem meg az első lépéseket, és bár ilyenkor a "Petike jár" jut eszembe, nekem mégis a "Lóci óriás lesz" volt ez első versem, legalábbis idáig nyúlik vissza emlékezetem. Hogy pontosan mikor volt ez, ki emlékszik már, de úgy 7-8 éves koromban. Ami számomra is maradandó siker volt, hogy mikor Vecsésre költöztünk, és tíz éves fejjel egy új közösségben kellett megtalálnom a helyem, engem jelöltek az osztályból, hogy képviseljem az iskolát egy szavalóversenyen. Ezek még most is léleksimogató dolgok, hát még akkor. Aztán mikor nyomtatásban megjelenik az ember neve egy kis helyi újságban - még ma is őrzöm :) Sajnos Édesanyám 58 éves korában távozott, de szellemét és hitvallását őrzöm, és a versek kapcsán közelebb vagyok hozzá.

Talán már másoknak is beugrott közben, ma van a Költészet Napja. Kedves ismerősök a FB-on szervezkedni kezdtek, hogy különféle helyeken, de egész nap verset szavaljon, mondjon, olvasson, hallgasson az irodalmat szerető közönség. Bár számomra Pest nem vonzó, az utazás fáraszt és költséges, de vannak momentumok, mikor ezekről szívesen elfeledkezem. Ez is egy ilyen nap. Igaz még előttem van a nagy "kaland", de "Fel a fejjel, ki a mellel, gyáva ember, aki nem mer!" - mondotta Csipike az óriás törpe. :)

Eme nap alkalmából és örömére az alábbi verset szeretném megosztani veletek. Érdekessége, hogy alig ismert, de még csak a költő neve sem köztudott. Ady Endre méltatta a Nyugatban. 

Egy idősebb hölgytől hallottam a verset az egyik irodalmi esten, és nyomban meg is kértem, hogy másolja le nekem. Ildikó egy felvidéki magyar, könyve, akár csak a vers, közel száz éves ...

Rudnyánszky Gyula: A kereszt

Gyóntatni hitták az öreg papot,
Egy kis telepre téli éjszakán.
Nagy szélvihar dühöngött, havazott,
A hóval az ördög kelt táncra tán.
A lelkipásztor gyorsan öltözött,
Azt sem kérdezte, hogy a baleset
A gyárban a munkással mint esett.
A jó öreg pap rég megszokta már,
Hogy embert könnyen pusztít bánya, gyár;
Az áldozatok száma egyre több,
Kiket idegen sír hantja föd.
A hírhozó legényt előre küldte,
Hogy megnyugodjék a gyász sebesültje;
Aztán sietve ostyát vett magához,
Hisz’ a szegény ha meggyón, meg is áldoz,
Megkapva az utolsó kenetet,
Úgy érzi, vár rá égi szeretet.
Elment a jó hír gyorslábú követtel,
A gyóntató hát reszkető kezekkel
Nyakába ócska nagykendőt csavart
És fel sem véve a dúló vihart,
Két kézre fogta a feszületet
S a gyártelep felé eltipegett.
A szél keresztüljárta a begombolt
Kopott kabáton át vén csontjait;
De ő a zord idővel mit sem gondolt:
A szeretet szenvedni megtanít.
Elméje azt forgatta csak szüntelen:
A haldoklóhoz jókor ér-e el?
Vigasz van a megcsókolt feszületben,
Mikor csordultig az ürömkehely.
A siető pap szinte érzi, látja,
Hogy’ sír a munkás aggódó családja,
Kit úgy levert a hirtelen csapás,
Mint hogyha fába villám éket ás.

És ahogy így ment a fagyos havon,
Lelkében, arcán égi nyugalom,
Egyszerre csak meg kellett állnia:
Eléje toppant egy haramia.
Egy szót se szólt, csak szeme villogott,
Kezében éles nagy baltát fogott
És azt a papra bőszen ráemelte.
A pap megállt, tán megrendült a lelke:
Sejté, hogy akivel most szemben áll,
A legvadabb erőszakos halál.
Sötét erdőben szemtül-szembe ketten.
Az egyszerű pap s az elszánt zsivány,
Ki ellen védekezni lehetetlen,
Ki pénzre szomjasan vért is kíván;
Hol a menekvés? Más út nincsen itt:
Percig sem él, ha Isten nem segít;
A támadó reá rohant az éjben,
A balta éle megcsillan kevélyen:
Az Úr szolgájának szembe vele
Csupán egy érckereszt a fegyvere.
Irtóztató, kegyetlen pillanat!
Agyába villámlott egy gondolat:
Nincs más segítség! Élet vagy halál!
Ha vág a fejsze, biztosan talál;
Nincs más segítség ... megborzadt a lelke:
Ütésre a keresztet fölemelte.

S mint emelte Krisztus érckeresztjét,
Hogy életének az védelmet adjon,
A megváltóra bűnös vér tapadjon:
Az iszonyat megdermesztette testét.
Nem! Inkább érjen itt szégyenhalált!
És a keresztet átalkulcsolá
És a zsivány előtt nyugodtan állt.
A ráncosarcú, fehérhajú
Öreg pap úgy állt, mint a vértanú;
Imára kulcsolt kézben a kereszt ...
Rá a gonosz rémült szemet mereszt;
Zihál a keble, lába tántorog,
Varázserő ... csodálatos dolog;
Lehanyatlik mint béna roncs a karja,
Markolni többé hasztalan akarja,
A fejsze a legázolt hóba hull,
A bűnbánó a pap elé borul.
„Ó tisztelendő! Az én nevem átok!”
S a két szilaj szem könnyel van teli.
„Kelj föl, fiam! Neked én megbocsátok.”
S a jámbor a gyarlót fölemeli.
Aztán szeliden néz a tévedőre
És csendesen szól, indulván előre:
„Egy haldoklóhoz gyóntatni megyek,
Kísérj el! Ó csak jókor ott legyek!”
„Vezetlek én! Ó, fuss, ha tudsz, atyám!
Enyhíts a haldoklónak bánatán!”

És mennek együtt, a zsivány s a pap,
A vétkes ember vére megapad,
Kitör belőle a fekély, a gyom,
Némán sajgatja tisztult fájdalom.
Az öreget a rabló sürgeti,
Biztos rövid mesgyét mutat neki;
Karjára venné a sziklás hegyen,
Csak el ne késsen, jókor ott legyen!
Hiába mégis. Mire célhoz érnek,
Virrasztók ajkán zúg a gyászos ének,
A kis tanyán már a halott körül
Mindenki térdel és könnyet törül;
Halkan zokog a bús gyülekezet,
A gyóntató pap későn érkezett.

Szakad a hó, a szélvihar süvölt,
Recseg az erdő, csikorog a föld;
A jajgató szél nem sír egyedül;
A vad sírásba emberhang vegyül.
Egy ember áll ott a gyászküszöbön,
Egy ember, könnye megfagy a kövön,
Egy ember, a megtért zsivány,
Ki összerogy vigasztalás hiján;
Halálos csüggedése megható:
Miatta késett el a gyóntató!
Veri a mellét, tépi a haját,
Térdelve csúszik a halotthoz át:
„Utolsó bűnöm kárhozat nekem;
Megbánhatom, jóvá nem tehetem!
Az én bűnöm, hogy meg nem gyónhatott,
Én tartóztattam vissza a papot;
Az én bűnöm, mit hívő lelke veszett,
Hogy meg nem csókolhatta a keresztet!”