Reggel

A reggelek olyan békések. Álmos csend ül a tájon, a tó is párapaplanja alatt fekszik, nagyon halkan sutyorog, csak akkor hallani, ha egész közel mész hozzá. Bezzeg a patak! Csacsog, csivitel, és olyan élénk, olyan vidám, hogy percekig tudom bámulni. Néha kacsák paskolják a vizet, örülnek hogy felvirradt egy újabb nap, és ilyenkor kevésbé félénkek, mint máskor. Még nedves minden, a fűszálakon kövér harmatcseppek ringatják magukat, melyeken ezer darabra törik a napfény. Az úton százával fészkelődnek a giliszták, nyomukban sejtelmes és kusza Nazca-vonalak rajzolódnak ki. Érdekes, hogy az ólomöntők és a babonakutatók ezt a területet még nem fedezték fel maguknak. A napnak még nincs igazi ereje, de ahogy megsimítja az ember arcát, önkéntelenül be kell csuknom szememet és muszáj mosolyognom. Tudni kell az apró dolgoknak örülni, különösen egy ilyen hosszú és keserves tél után. Úgy lelkileg, mint testileg elnyűttnek és megtiportnak érzem magam, de ha süt a nap abban benne van a holnap vígságteli reménysége.

Nem ér utol engem többé már a bánat,
Berkenye dombjain megleltem hazámat.