Nőstény őstény

Már amikor a szúnyogos cikket írtam, már akkor a fejemben motoszkált a fenti rigmus, miszerint: Köztudott tán, az az őstény, kiscicából jobb a nőstény.

Továbbá eszembe jutott egy vers, amit Kovács Sándor írt:

Szerelmes ősember monológ

Tetszik nekem az a nő,
a kócos-combos szép ünő,
amelyik épp bőrt kapar,
s törzséből úgy áll ki a kar
mint méretes vadkanláb.
Ő kell, nem adnám alább!
De mondd csak, hogy közeledjek,
hogy’ mondjam el leendő nejemnek:
ő lesz hatodik, meghitt társam
barlangunk szebbik balsarkában?
Megvan! Ajándék kell, cimbora!
Kő! Az lesz mázsás hímpora
szerelmem lepkeszárnyának.
Hogy? A nők nem erre vágynának?
Hát majd kap tőlem... mamuttrágyát!
Megörvendezteti szívem tárgyát
egy főzetre való, száraz tüzelő!
Hogy lássa az a nő, a szerelmet üzenő,
mily igaz érzés fűt,
adok néki két marék tetűt,
saját nevelésű, izgága csemegét,
cserébe szüljön nyolc-tíz csemetét!
Nászút? Hogyne, arra elviszem.
Hosszú haját tartja majd kezem,
erősen, ki ne csússzon ujjaim közül,
ha kalandos útra húzom táborunk körül.
Ha ráérek, majd néha megverem.
Érezze, még mindig tart a szerelem.

De még nem enyém a nő,
bátorság szívemben alig-alig nő.
Nincs bennem, csak józanság csupán...
Kérlek, bunkóddal vágjál jól kupán,
hogy édes kábulatban, részegen,
rugdossam meg jövendő, szép nejem,
ahogy az illem megkívánja.
S ő majd visszavinnyog... hátha.

Mert reménykedem - ez ős tény -
hogy tulajdonom lesz e nőstény!