Immár keddet írt a naptár, hatan ücsörögtünk a sátrak előtt, és majszoltuk megérdemelt reggelinket. Tudtuk, ez az utolsó reggelink a táborban, és hamarosan távozni kényszerülünk. Fél 10-kor jött a mozgó pékség, de a pékné sajnos nem jött ma sem. Helyette volt meggyes-túrós, meg csokis croissant. Lebontottuk a sátrakat, kifizettük a díjakat (sátor 1500, autó 1000 naponta). Míg Luca levezényelte az autóba rakodást, addig Zolival rekviráltunk néhány pofás fatuskót, és azt gyújtóssá aprítottam. Ennek a jenga-zásnak is van hagyománya, de erre most nem térek ki.
Vercsitől elbúcsúztunk, majd nekivágtunk az útnak, hogy Tiszapüspökit meghódítsuk. A hódítás szó a középkori hangulat okán jutott eszembe, mivelhogy az utak minősége olyan gyatra és silány volt, mintha visszarepültünk volna az időben 500 évet. Hát még mikor szembe jön egy kombájn, ami önmagában el tudja foglalni a két sávot. Szóval az autózás jobban hasonlított egy angol keringőre, mint száguldásra. Törökszentmiklóson megálltunk vásárlás céljából. Egyrészt kaját kellett vennünk, másrészt Csapek céltudatos elhatározása volt, hogy felvásárolja a környék összes papucsát. Az övé elvásott az eltelt 4 nap során, és ebből is láthatjátok, milyen emberpróbáló és férfias kihívás egy ilyen víziexpedíció. Találtunk egy olyan helyet, ahol egymással versengve ott terpeszkedett egy SPAR és egy LIDL. Mindkettőt meglátogattuk, és a bevásárlás haszna mellett nagyon jólesett a hűtött épületben téblábolni. Csapek is kapott papucsot, és mi is vásároltunk mindenféle ínyencséget. Aztán megálltunk a város központjában is, hogy Csapek újabb lábbelivel gyarapítsa gyűjteményét. Újra lóra ültünk (lásd középkori hangulat) és irány Tiszapüspöki. Elérve a települést ráleltünk a strandra vezető útra, de csak mentünk, mentünk, balra hosszan sorakoztak a lábasházak, találtunk egy közkutat is, ahol vizet tudtunk vételezni. Az egyik kertben javában bográcsoztak, megkérdeztük jó helyen járunk-e. "Mit keresünk erre, hol a madár se jár?" - jött a válasz, de amúgy valóban erre kell menni, és a sűrű rengeteg után, az Üveghegyen túl valóban ott lesz a strand. És láss csodát: valóban! Cserében nagyon kedvesen fogadtak a büfénél, és készségesen megengedték, hogy a kocsit is ott hagyhassuk pár napig. Sebtiben leemeltük a hajókat, kipakoltuk a szükséges cuccokat, és jöhetett az autós szemfényvesztés. Vagyis a két autó lemegy a végcélhoz, ott az egyik leparkol, majd a másikkal és a két sofőr visszajön. És itt leparkol ez az autó is. Ezáltal itt is ott is van egy autó, mi meg evezhetünk kedvünkre. De ez egy hosszadalmas folyamat, amit az a tény is bizonyít, hogy odafele Tiszakécskéig 2 órát tartott az út, vissza, a hosszabb úton viszont csak egy órát. Tehát míg Zoli és Csapek rótták a kilométereket, addig mi Joeval és Lucával a Tiszaparton múlattuk az időt. Sőt mulattuk! Előkerült a Kac-Kac-Kukac nevű játék, és bőszen dobáltuk a kockákat, tologattuk a dominókat. Árnyékban voltunk, nem is tűnt olyan hosszúnak a három óra. Mikor a fiúk visszaértek jöhetett a csónakba pakolás. Ez bíz' nem könnyű mutatvány, de a rutin meg az évek azért segít az embernek. Mikor mi is beültünk a hajóba - Luca előre, én középre - a kenu erősen megmerült a
vízben. Zoli aggódva tapasztalta, hogy igencsak közel ül a vízhez. Csapek szintúgy (nála Joe volt a vezérevezős), de ő ezt már igazán megszokta. Zoli ötpercenként kérdezte Csapekot, hogy látja-e a vízvonalunkat, és hogy hány centi hiányzik ahhoz, hogy a kenuba ömöljön a víz. Csapek egy pszichiáter hanghordozásával nyugtatta a kedélyeket, de Zolit nem lehetett csak úgy megnyugtatni. El is határoztuk, hogy este az összes bort és light kólát megisszuk, hogy kevesebb cuccot kelljen másnap bepakolni.. Én különben nem is eveztem, csak Luca elől, nekem csak az volt a feladatom, hogy kígyótestemmel a balanszot tartsam. Ez nem kis vállalkozás, ha belekalkuláljuk, hogy én 65 kg vagyok, Zoli meg hátul CXL. De sok időnk nem volt pepecselni, mert fél 7 volt, mire elindultunk, de szerencsére csak 3 km volt betervezve. Vagyis 437 folyami
kilométerről indultunk, és 434 volt a cél. Emlékeztek a Shrek-ben mit mondott a szamár? "Ott vagyunk már?" Ööööö, nem is tudom honnan jutott ez eszembe! De egyszercsak felcsillant előttünk az Aranypart! Egy érdekes "homokpad" volt, mert meredek volt a fala, de a tetején egy apró fennsík húzódott, valamint volt egy horpadás is a talajban, ahol később tüzet raktunk. Mindenesetre nem volt érdemes tovább haladni. Csatárláncot alkotva kipakoltunk a hajókból, én a magunkkal hozott jenga-ból tüzet élesztettem, és Luca kezdhette is a főzést. A többiek sátrat építettek. A leggyorsabban elkészíthető vacsorát választottuk: chilis bab. Ehhez kellett venni a darálthúst. És akkor egy kis gasztronómiai blokk: Megpirítjuk olajon a darálthúst, beletesszük a konzerv babot és kukoricát, ráborítjuk a Knor chilis bab poralakú
találmányát, összerottyantjuk az egészet, és már készen is vagyunk. És még tápláló is! Főzés után jöhetett a megérdemelt táplálkozás, majd a környéken található uszadékfákból megerősítettük a tábortüzet, és kielemeztük a másnap várható nehézségeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése