Egyszer véget ér az út ... és ez a pillanat számunkra is elérkezett. Igaz, reggel ezt még nem tudtuk, és ennek megfelelően a kávéivás és a reggeli szertartása ugyanúgy zajlott, mint máskor. Joe sátrát sem sodorta el a Tisza, minden úgy tűnt, gond egy szál se. 11-kor már a megrakott kenuk mellett álldogáltunk. Aztán Zoli el akarta foglalni a helyét a taton, és pár pillanat imbolygás és vitustánc után - amit (félreértés elkerülése végett) a hajó produkált - egy enyhe roppanás, heveny szitokszó, majd halotti csend. A hullámok elültek, a madarak lezuhantak reptükből, mikor Zoli kimondta: Innen tovább egy tapodtat sem. Nehéz erre mit mondani, és jobbára hallgattunk is abban a pillanatban. Zoli lelke és a hajó megtört, bár igazából csak a perem szélén támadt egy kisebb repedés. De vannak dolgok, amit nem érdemes erőltetni. Síri volt a hangulat, ezt kár is lenne tagadni. Véget ért az idei nyaralás, csak éppen a két teli hajón kívül nem volt nálunk semmi más közlekedési eszköz. Aztán az ügy úgy nyert megoldást, hogy Zoli komppal átment a túloldalra Vezsenybe, onnan busszal Tiszajenőre, majd vonattal Kécskére, ahol a kocsi várakozott. (Ugyebár Csapek autója a tiszapüspöki strand büféje mellett aludta négynapos álmát.) Pár óra várakozás a parton - ugyebár igazán strandolásra sem volt alkalmas a hely - Zoli megjött az autóval, felvette Csapekot, és mentek a másik autóért is. Délután 5 és 6 között értek vissza, mikor elkezdődhetett a bepakolás, és a kenuk felrakása a tetőcsomagtartóra. Majdnem 7 volt, mire elindultunk, 9 mire megérkeztünk Pestre. Tudom, az utolsó nap leírása nem lett túl vidám, de a krónikásnak pont az a feladata, hogy visszaadja az elillant pillanatok keltette érzéseket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése