Rég osztottam meg veletek verset, és most ezt szeretném korrigálni. A következő költemény szerzője egy olyan ember, akit nem versei miatt ismerünk, és aki kicsit Leonardo da Vinci árnyékában élt. Michelangelo Buonarroti. (Bevallom sokáig másképp írtam a nevét, mígnem kiderült, hogy nem a T betűt kell duplázni.) A verset Rónay György fordította, ami szerintem legalább olyan fontos, mint az eredeti szerző neve.
Michelangelo Buonarroti: Még ha kőből lennél is
Még ha kőből lennél is, úgy hiszem,oly híven tudnálak szeretni téged,hogy rávennélek: futva jöjj velem;ha halott lennél, szóra költenélek;ha az égben rejtőznél, könnyesen,sóhajtva, sírva földre esdenélek.De mert élsz, s itt köztünk, hús-vér valóság,mit higgyen, aki szeret, aki szolgál?Én nem tudok mást, csak járok utánad,s nem búsulok eltökéltségemen;végtére nem születtél próbabábnak,mely kívül-belül mozog szüntelen;s hiszem: meg fogok elégülni náladegyszer, ha el nem hagy az értelem:a jó bánás kígyót is kézre szoktat,s mint az ecet, élét veszi a fognak.Mert alázat ellen nincs semmi fegyver;s kegyetlenség fölött a szerelem,keménységen a részvét győz ezerszer,ahogy a vidámság a könnyeken.Olyan új szépségnek, ki párra nem lelsehol, nem lehet más a szíve sem;mint ahogy egyenes hüvely se tartotta tokjában még soha görbe kardot.Az sem lehet, hogy kissé ne legyenkedves neked az én nagy szolgaságom.Hidd el, baráti hűség nem teremmindenütt, ritka kincs az a világon.Ha van úgy, hogy nem látlak néhanapján,számomra nincs több béke, pihenés;s ha aztán újra látlak, úgy hat az rám,mint hosszú böjt után a bő evés.Mint mikor a has mindent kiürít már,s e fájdalma jobb a korábbi kínnál.S kezeim közt egy nap el nem mehet,hogy őt lelkemben ne halljam s ne lássam;kályha, tűzhely oly tüzes nem lehet,hogy sóhajommal izzóbbra ne váltsam;s ha olykor itt van, kissé közelebb,úgy fölszikrázom, mint a vas a lángban;s ha szavam várja, még annyit fecsegnék,hogy kevesebb lesz, mintha nem sietnék.Ha felém száll arcáról egy mosoly,vagy rámköszön az utcán, mikor ott jár,úgy szökkenek föl, mint a puskapor,ha eldördül az ágyú vagy a mordály;ha kérdez, hangom elrekedve szól,szavam vesztem, felelni sem tudok már;nagy sóvárgásom elbágyad egészen,s képességemen megtörik reményem.Nem is tudom, milyen szerelmet érzek,mely szinte már a csillagokba hág,s ha megmutatnám a világ szemének:bőrömön nincs olyan rés, melyen átelőlépve ne mutatná csekélyneks ügyemnél kevésbé szépnek magát.Mert szerelemről szólni kegyelem kell,s ki égig szárnyal, földi szóra nem lel.Visszagondolok régi életemre,milyen is volt, míg nem szerettelek;nem akadt senki, aki észrevenne,időm reggeltől estig elveszett;talán a versírás jutott eszembe,meg az, hogy a tömegből elmegyek.Most a nevemet hol gáncs, hol dicséretéri, és legalább tudják, hogy élek.Szememen át szálltad meg szívemet,s most úgy terjedek, mint must az üvegbena nyakon túl, hol teste szélesebb.Mert képed kívülről megáztat engem,s bent, a szemen át, nő; s mint bőr, melyetfölduzzaszt a velő, én úgy növekszem.S mert ilyen szűk az út, ahol bejöttél,nem félek, hogy valaha is kiszöknél.Mint lég, a labda belsejébe szállva,egy fúvással kívülről szelepétkinyitja, belülről pedig bezárja:így érzem, hogy szememen át belépdrága képed a lelkem pitvarába,nyitva s magára zárva reteszét.S én, mint a labda az első ütésre:csak rámnézel, s fölpattanok az égbe.Ám csak egy szerelmes dicséreteegy szép hölgynek elégtételt nem adhat,mert szépsége így meghalhat vele.Így, bár szeretlek s tisztellek, szavamnakhozzád képest kevés az érdeme;sánta lépést lassú szárnnyal se tarthat,s a nap nem egyre ontja: a világminden szemének adja sugarát.Hogy égethetsz, ha egyszer így hatoltálbelém, két mindig nedves szememen,mely nem pillantást, egy tűzvészt elolt már!Itt minden védekezés esztelen:ha víz tüzet gyújt, áhított bajomnálsegítség már számomra nem terem,hacsak a tűz nem. Milyen furcsaság:tűz gyógyítja a tüzes seb baját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése