Vizitúra előjáték

CSÓNAKOT ÉPÍT A NYÚL MEG A RÓKA
 

A Nyúl okos is volt, ügyes is volt, fürge is volt, könnyű is volt, de egyet mégsem tudott: úszni.
Pedig jó lett volna, ha úszni is tud, mert annak a városkának a közelében, amelyben lakott, volt egy széles, nagy folyóvíz, és azon csak úgy kelhetett át, hogy néhanap szívességből átvitte a hátán valamelyik jól úszó barátja.
Elhatározta, hogy csónakot épít. Kivágott egy alkalmas fát, bordát, palánkot faragott és - mivel fiatal korában az ácsmesterséget is kitanulta - egykettőre elkészült a munkával. Nem mondhatni, hogy valami díszes alkotmány volt a csónak, amely a keze alól kikerült, de a célnak éppen megfelelt.
Arra ment a Róka.
- Hát te min mesterkedel? - kérdezte a Nyulat.
- Csónakot építettem - felelte a Nyúl -, már el is készült. Éppen csak vízre kell ereszteni. Nem segítenél?
Ketten vízre lökték a csónakot.
- Szívesen építenék én is egy ilyen alkalmatosságot - mondta a Róka. - Csak nem tudom, hogy kezdjek hozzá.
- Vágj ki egy alkalmas fát, faragj bordát, palánkot, és ha értesz az ácsmesterséghez, egykettőre elkészülsz a munkával.
Közben azonban látja a Nyúl, hogy a Róka igen sandán kerülgeti.
"Nem csónakra van ennek kedve, hanem nyúlhúsra!" - gondolta magában.
Ezért aztán így folytatta:
- Ha azonban egyszerűbb csónakkal is megelégszel: sárból is igen formás holmit tapaszthatsz, mégpedig igen hamar.
- Az lesz a jó! - mondta a Róka. - Megmutatod, hogyan csináljam?
- Még segítek is! - felelte a Nyúl. - Aztán, ha kész a csónak, átevezünk arra a magányos kis szigetre: én a fából ácsolt, te meg a sárból tapasztott csónakon.
A Rókának felvillant a szeme.
- Csak mi magunk leszünk azon a szigeten? - tudakolta.
- Csak mi magunk.
A Róka megnyalta a szája szélét.
- Hát akkor gyerünk, tapasszuk meg gyorsan azt a csónakot!
Mindjárt dologhoz is láttak. A Róka hordta a vizet, a Nyúl dagasztotta a sarat. Nem telt bele sok idő: készen állt a Róka csónakja is.
- Csinos, formás jószág - ismerte el a Róka.
- Éppen csak vízre kell ereszteni - mondta a Nyúl. - Egy-kettő, gyürkőzzünk neki!
Vízre lökték ezt a csónakot is.
Mindjárt be is szálltak: a Nyúl a fából ácsolt, a Róka pedig a sárból tapasztott csónakba, és evezni kezdtek a magányos sziget felé. A folyó közepe táján megszólalt a Róka:
- Mintha szivárogna a víz a csónak fenekén!
- Oda se neki! - felelte a Nyúl. - Amíg új a csónak, addig mindig szivárog rajta a víz.
Kisvártatva ezt mondta a Róka:
- Most már az oldala is szivárog!
- Az a jó! - válaszolta a Nyúl. - Mennél több a csónakban a víz, annál hamarabb bedagad.
Hanem rövidesen már nem is szivárgott, hanem csak úgy ömlött a víz a Róka csónakjába, alulról is, oldalról is.
- Mindjárt elmerülök! - kiáltotta a Róka.
- Ugyan, ugyan! - nyugtatta a Nyúl. - Nem lesz az mindjárt! Egy-két perc is beletelik abba...
Eltelt az egy-két perc. Most már nem is ömlött, hanem zúdult, zuhogott a csónakba a víz.
- Szétmállik a csónak! - ordította a Róka. - Mit tegyek?
- Egyetlen tanácsot adhatok - kiáltott vissza a Nyúl -, mégpedig azt, hogy soha többé ne ülj sárból tapasztott csónakba. Hiszen minden gyerek tudja, hogy a sár elolvad a vízben...
Hallotta-e a Róka, nem bizonyos, mert addigra diribdarabra hullott szét a sárcsónak, a Róka pedig prüszkölve, kapálózva úszott a part felé.

(Na vajon honnan van ez a mese?)