Hogy ne kelljen folyton a vízikalandokat olvasni, - még kukoricabetegek lesztek - beiktatok egy kis enyhítő, szárazföldi történetet. Ma ugyanis kicsit hűvösebb volt, sőt az eső is erőlködött keveset, szóval gondoltam elmegyek kicsit bringázni. A börzsönyi félmaraton pályavonalát akartam ellenőrizni. Ehhez előbb el kellett jutnom Diósjenőre, ami önmagában 10 km. A pályának sajnos az a nehézsége, hogy rögtön emelkedővel kezdődik. Ki is döglöttem, mint a liba, és a hasfalam úgy összehúzódott, mintha zsákvarró tűvel összefércelték volna. És igazából a kezdődikkel nem is mondtam el mindent, mert ez vagy 3-4 km, de szinte pálya a feléig csak emelkedik. A Fultán keresztnél turistákat találtam, a forrásnál meg bringásokba botlottam. De innen végre lejtett az út. Aztán két eltévedt vándorra akadtam, akiket irányba állítottam, remélem visszataláltak Diósjenőre, mert még jócskán volt előttük gyalogolnivaló. És most jön az, ami a címet ihlette. Vágtattam lefelé a lejtőn, és balról felzavartam egy őzet. Megriadt az istenadta, és velem párhuzamosan kezdett szaladni, szökellni. Versenyeztünk, de nekem igencsak kellett figyelnem a talaj egyenetlenségeire. Aztán a rőt vad beleerősített, és keresztben átvágott előttem és eltűnt. Más érdekes nem történt, ha csak az nem, hogy hazafelé Nógrád határában megálltam szilvát és ringlót szedni. Nincs is annál jobb, mint amit a természet ád nekünk az útmenti fák gyümölcsének formájában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése