Nemesleányfalu

Immár vagy 15 éve hagyomány, hogy az érettségi vizsgák végeztével egykori osztályunk 2-3 napra találkozik az osztályfőnök telkén. A Tanár úrnak ugyanis Nagyvázsony szomszédságában, Nemesleányfalun van háza, egy jó nagy udvarral. Sokan már péntek este lemegyünk "dorbézolni", hogy aztán vasárnap délig visszafiatalodjunk egészen 1982-ig. Egész jól szokott sikerülni :)

Idén csak szombat reggel mentem le, de ha már a péntek estét kihagytam, akkor igyekeztem jó korán ott lenni. Hogy a közlekedési dugókat elkerüljem képes vagyok felkelni fél 5-kor, és szabadon száguldozni az utakon, persze csak józan emberi mérték szerint. Tehát jó korán ott voltam, a többiek még csak épp ébredeztek az előző napi konszolidált lumpolásból. És szép lassan szállingózni kezdtek a többiek is. Mikor már voltunk vagy öten-hatan, akkor (Kandúr) Bandi elővette szintetizátorát, és gyakorolni kezdtünk az esti "műsorhoz". Délig elütöttük az időt nótázással, de ne magyar népdalokra gondoljatok, hanem Máté Péter, Illés és Neoton slágerekre. Hiába, a kor az kor. És a pingpongasztal is szerepet kapott a délelőtt során. Ebéd gyanánt egy közeli kifőzdében hamburgert rendeltünk, majd indultunk teniszezni. Ekkorra már szép számmal összegyűltünk, ha jól utánaszámolok, voltunk vagy tizenketten. Három órát teniszeztünk, de mivel 4 páros is volt, ezért ez senkinek nem volt megerőltető, igaz, most így hétfő táján érzem az izomlázat a jobb alkaromban. Játék után visszatértünk a bázisra, ahol nagy örömünkre újabb osztálytársat fedeztünk fel, és nem is jött üres kézzel, hozott nekünk egy sült kecskét. Remélem ez senkit nem rémiszt, még ha különösen is hangzik. Volt hozzá krumpli meg uborka, valamit Kenesén sütött házikenyér, olyan igazi jóféle magyar vekni, aminek darabja 3 kiló. Mindenki jóízűen falatozott, csak a cuppogások és áhítatos nyeldeklések zaja törte meg a csendet. Vacsora után újra a zene került előtérbe, meg persze a csoportos beszélgetések. Igazából ezek a szombat esték a legértékesebbek, mikor magunk között beszélgetünk, röhögcsélünk, vidulunk. Hihetetlen, hogy több mint 30 éve ismerjük egymást, és ugyanúgy szólunk egymáshoz, mint egykor. Persze ehhez kell, hogy ilyen jó osztály legyünk, és minden évben találkozzunk, sőt akár évente többször is szervezzünk valami közös programot. Csak a példának okáért én az osztálybéli Erikával és Lucával járok vagy 10 éve evezni a Tiszára, de az is jellemző (szerintem) hogy két házaspár is van az osztályban, akik a gimnáziumi társukat választották egy életre. Már úgy értem egy asztal, egy ágy. Illetve két asztal, két ágy, mert két párról beszélek, de nem akarok belezavarodni ... 

Tanár úrnak is átadtuk ajándékát, idén kerékpársisakot kapott, reméljük még sokáig tudja használni. Bár nem mondtam, de persze az ital is fogyott, jóllehet sokkal szerényebb keretek között, mint az korábban dívott. Talán az előző napi tivornya hatott fékező hatással? De a hangulat nem lehetett volna akkor se jobb, ha mézsör folyik a csapból, hiszen nem azon múlik. Én csak azokat sajnálom, akik kihagyják ezeket az emlékezetes estéket. Mert azért vannak olyanok is, akik nem járnak ide, de a 26 fős osztálylétszámból 12-14 fő itt szokott lenni. Sajnos minden évben vannak tagok, akiknek a családi program felülírja ezt a találkozót, de a "kemény mag" inkább ehhez a programhoz igazítja az összes többi eseményt. Ez annál is inkább nem ütközik nehézségbe, mert már most tudjuk a jövő évi "kongresszus" időpontját. És az kiemelt hepaj lesz, mert 50 évesek leszünk. Püff neki! De előre nem akarok sopánkodni, meg aztán mindenki annyi éves amennyinek érzi magát. Én húsz is alig múltam!

Megközelítőleg éjjel egyig beszélgettünk, és utána tértünk nyugovóra. Laczkó házában is tudunk aludni heten-nyolcan, illetve akik nagyobb komfortra és elkészített reggelire vágynak, azok a közeli panzióban is álomra hajthatják fejüket. Azok sem drága helyek, csak oda még el kell ilyenkor sétálni. A vasárnap reggelek kicsit álmosan telnek, és sokan szeretnek tovább aludni. Engem ugyan kivet az ágy, de azért jól el tudom foglalni magam. Most például reggelit csináltam a panzióban "rekedteknek", és átsétáltam vele hozzájuk. Nem kell nagy dologra gondolni, mert nem rántottát csináltam - pedig az az erősségem - csak néhány szendvicset kentem meg. És azt is csak azért, mert megkértek rá, és hol tudok én egy nőnek nemet mondani? :) A vasárnapi délelőttök ilyen téblábolással telnek, meg némi rendrakással, takarítással, hogy ne a házigazda rokkanjon bele. És délben általában el is indulunk haza. Én annyiból nem is bántam ezt, mert így hazafelé még be tudtam ugrani Vecsésre, a Mesefesztiválra. Tudjátok, amit korábban reklámoztam ... De ez egy külön fejezet lesz ...