Büszkeség napja

De felvonulás, szivárvány és kamionok nélkül ám. És olyan büszkeség, ami mögött teljesítmény van, nem melldöngető hivalkodás. :) Várakozáson felül sikerült lefutnom, pontosítok teljesítenem a hegyi félmaratont. És az időm is meglepően jó lett - no persze magamhoz mérten - mert 2:25:48-as eredménnyel értem célba. Ez a közel két és fél óra azért örömteli, mert vagy 10 éve nem futottam félmaratont, és akkor is 2 óra 15 perc volt az eredményem. És még csak nem is edzettem különösebben, ami persze hiba volt. 

Nem sokkal 10 előtt értem Diósjenőre, mert 10:30-ig volt a nevezés. Kaptunk egy feliratozott pólót, rajtszámot és ebédjegyet. Háromféle versenyszám volt, a félmaratonon kívül volt a gyerekeknek 7 km-es táv, és családi 3 km-es. A miénk 11-kor indult. Előtte még összefutottam egy volt katonatársammal, aki elég fanatikusan űzi ezt a sportot, sőt igazából ő a triatlont kultiválja. A start megérdemel egy-két szót, mert egy vadász igazi puskából adta le az indító lövést. A pálya a Kemencére átvezető műúton kezdődik, és rögtön emelkedővel. Méghozzá a kitartó fajtából. De az elején még friss az ember, meg kicsit szégyell is rögtön gyalogolni az elején. Szóval kitartottam másfél kilométerig. Akkor sétálni kezdtem. Utána felváltva futás és séta. Kellemes meglepetésként hamar elértem Závoz-tetőt, és ez lendületet adott. Sőt utána volt egy kis lejtés, azt végig futottam. Eddigre persze a mezőny már szétszakadt. Apropó 50 induló volt a versenyen, zömében rutinos futók, azt a ruházatból könnyen le lehet mérni. Mondjuk van, aki szerintem túl spilázza a dolgot mert olyan övtáskát hord, amiben kicsi rejtélyes üvegcsék vannak, de olyat is láttam, aki vizestömlő-hátizsák kombinációval fut, és egy csutora kivezetés lóg elől, azt szopogatja futás közben. Szóval a lejtőnél tartottam. Az alján volt az első frissítő állomás. Szőlőcukor, banán, citrom és víz. Sajnos a szőlőcukrot választottam, és hiába ittam hozzá vizet, utána sokáig ragadt a szám, ami valahogy kellemetlen volt, mert növelte a szomjúság érzetemet. Újabb emelkedő következett, ami aztán nem is szűnt meg a Fultán keresztig. Ez durván7.5 km-t jelent. Elértem abba a fázisba, mikor dúdolgatni kezd magának az ember: " A gárda, a gárda, meghal, de megadni nem adja magát". Valóban az előző napi Bob herceg mászott a fülembe. Közben nagyjából kialakultak a párok, akik azonos tempóban falták a métereket, bár itt a majszolták jobb kifejezés lenne. És tettem egy "megdöbbentő" észrevételt, felesleges futni az emelkedőn. Ugyanis futott előttem egy barackszínű popsi, vagyis szedte a lábát, én meg csak simán gyalogoltam, de persze túra tempóban. És egyformán haladtunk! Ez a felfedezés nagy segítségemre volt. Ettől kezdve futottam 100 métert, de viszonylag tempósabban, aztán gyalogoltam 200-t, míg a tüdőm megnyugodott. Ugyebár alapvetően két dolog kell a futáshoz, láb és tüdő. No persze utána térd és boka is. Szóval meglepően jól haladtam, a vártnál hamarabb értem el célpontokat, mint pl. az XY forrás. Hét kilométernél jobb combtőnél kellemetlen érzésem támadt. Jelzéseket küldött szervezetem, hogy valami tévedés történt, és ő nem zergének született. Lepisszegtem. És hamarosan felbukkant Fultán kereszt, ami a verseny legmagasabb pontja. Itt is volt frissítő állomás, ezúttal banánt ettem és fejet mostam (sampon nélkül). Megkérdeztem az időt, és alig akartam hinni a fülemnek: 54 perc az indulás óta. Én előzetesen 80 percre lőttem be magamnak ezt a távot. Szóval frissen, fiatalosan megindultam a lejtőn. Nem a züllés útján, hanem a turistaúton. Viszont arra is rá kellett jönnöm, hogy míg az emelkedőn előny a rövid láb, addig a lejtőn már nem annyira. Akiket idáig lehagytam, most szép lassan, apránként visszaelőztek. Egyre inkább egyedül futottam. Ha ereszkedett a terep, akkor megállás nélkül futottam, ha volt egy rövid emelkedő azt pihenésre használtam. Talán túlzottan is. A következő állomásra - kicsit féltáv után - már kevésbé jó idővel érkeztem, ez apró csalódást okozott, de azért volt kedvem besegíteni az ott várakozó és közben keresztrejtvényt fejtő leányzónak. Bár elég dülledt szemeket meresztett, mikor mondtam, hogy: "ép testben ép lélek" a mottóm. Arra már nem volt időm, hogy megmagyarázzam. Se előttem, se utánam messze nem volt senki, de a talaj kellemesen lejtett. 14 km-nél a bal lábam is riadót fújt, de üzentem neki, hogy vegyen példát a jobbról, az is hogy tűri sorsát. Aztán hamarosan összebeszéltek, mert együtt kezdtek tüntetni, lázongani. És még támogatót is toboroztak a hólyagom személyében. Ezt a triumvirátust már nem tudtam elhallgattatni, ezért az oszd meg és uralkodj elvet követve az út szélére vonultam, és könnyítettem magamon. És nem is értem hogy történt, de ketten is elmentek közben mellettem, pedig korábban se hírük, se hamvuk nem volt. Elaludtam volna? Utána mit volt, mit tenni, egy piros feneket követtem. De sose tudtam utolérni. Illetve amikor leértünk a kemencei műútra, és át kellett kelni egy patakon, én a helyismeretemet kihasználva pillanatok alatt átszökelltem, és ezzel pár másodpercre megelőztem a hölgyet. De utána újra faképnél hagyott. Ez a rész a visszafordító szakasz. Kevésbé rutinosaknak elmagyarázom, hogy az aszfalton egy nagy U betűt kell megtenni, vagyis futni, futni, futni (ahogy VI. Lenin is mondta), míg egy bójához érünk, azt meg kell kerülni, és ugyanazon az úton visszafutni. Ez azért jó, mert lehet látni, hogy kik és mennyivel vannak előttünk, illetve utánunk. Ez általában tud egy kis lelkierőt adni, és nagy szükség is van minden lélektani doppingra. Én is felfedeztem két vánszorgót, pedig magam is úgy haladtam, mintha a Don-kanyarból térnék haza. Ez már a 17. km-nél történt, újra feltűnt a Mázsaház, ahol az első frissítő volt. Banán, víz, röpke verébfürdés. Kurta emelkedő, ami piszok hosszúnak tűnt, de három ifjoncot is lehagytam. Ebből az egyik a lejtőn visszaelőzött. Egy darabig kacérkodtam a gondolattal, hogy visszasprintelem, de győzött a józan ész. Még 3 km. Aszfalt és lejt. Závoz-tetőnél ott állt egy mentőautó, de szerencsére dologtalanul. "A gárda, a gárda ...". Még kettő, még egy, aztán befordultam a célegyenesbe, kivágtam egy hajrát, és a lelkes szervezők tapsvihara közepette beértem a célba. 2:25:48 Ugyanis volt egy óriási méretű hivatalos időmérő, amin mindenki megnézhette az idejét. Gyorsan megettem fél banánt, és ittam 4 pohár vizet. Utána rájöttem, hogy az ebédjegyet a kocsiban hagytam, ezért visszakocogtam 300 métert, majd újra befutottam a célba, újra megtapsoltak, és felírták az eredményem. A tévedések elkerülendő közöltem velük, hogy igazából részemről ez csak repeta, mert annyira tetszett, ahogy tapsoltak. Finom gulyásleves volt a menü, hozzá almás rétes. Kell-e mondanom, hogy rég esett

ennyire jól étek? Igaz az eredményhirdetésre várni kellett vagy másfél órát, de családias volt a
hangulat, meg amúgy is szép az erdészet parkja. Apropó, még indulás előtt megnéztem az állatokat, sőt megetettem a kecskéket és a nyulakat. Szegények el voltak tikkadva a melegtől. 

Az 50 futóból 42. lettem, igaz volt köztük egy 75 éves néni is, aki persze jó ha 60-nak kinézett. A rendezők dicséretére el kell mondanom, hogy nagyon jól volt megszervezve az egész esemény. Ahol az utak elágaztak, ott a fals irányok piros-fehér szalaggal le voltak zárva, kilométerenként tábla hirdette, hol tartunk, és a frissítőállomások is nagyon jól voltak elhelyezve. Hiába, ez már VII. Börzsönyi félmaraton volt. A befutónál fotók is készültek, hamarosan majd fent lesznek az Ipoly Erdő honlapján, az eredményekkel együtt.

Időközben publikálták a hivatalos eredményeket, és felrakták az Erdészet honlapjára a képeket:
http://www.ipolyerdo.hu/hirek/hegyi_felmaraton